Azzal, hogy a két vénséget behoztuk Rüsselsheimbe, és biztonságban tudtuk őket, ki is esett belőlünk a stresszrugó. Aludtunk egyet, és egy hete most először kezdődött úgy a nap, hogy „majd valamikor elindulunk”. Ennek megfelelően tizenegy körül startoltunk a szállodából.

Mentségünkre szolgáljon, hogy előző este először én dolgoztam végig a vacsorát, meg utána vagy másfél órát a ma reggel megjelent poszttal, aztán a nagy ijedségre természetesen boroznunk kellett (jóféle chilei cabernet sauvignont találtunk), amiből hajnali kettőig tartó beszélgetés lett a szálloda halljában. Négyen maradtunk lent: Kisapáti Jóska, Keller Balázs és persze Pista. Aki utána még hajnal négyig töltögette a posztomhoz a képeket, videókat. Nem lazsálunk, de nem is rohadunk bele a munkába, jut idő sztorizni, kell melózni is, megvan az egyensúly.

Ma már sokan nevetnének a műanyagokon, de egy ilyen autó nagy kincs ám. Ráadásul ez tényleg úgy megy, ahogy kinéz

Bart Hickey nem mindennapi ember. Az ötvenedik évében járó amerikai férfi vakon született, de ez nem gátolta meg abban, hogy valóra váltsa álmát. Kemény munkával Bart autószerelő lett, és ma saját műhelye van. Saját bevallása szerint az egyik legnagyobb kihívás a cégnév kiválasztása volt. Próbálkozott a Bart’s Automotive-val, de a Bart’s Autorepair és a Bart’s Towing (vontatás) is ott volt a listán. Egyik sem tetszett neki, mígnem bátyja tanácsára a Bart’s Auto and Towing-ra esett a választása, azaz röviden B.A.T (bat = denevér).

Bart szívéhez közel áll az elnevezés, hisz ahogy ő fogalmaz „vak, mint egy denevér”. Mégsem érzi magát elveszve, hisz igen korán megtanulta hogyan küzdje le az előtte álló akadályokat. Szülei eltökélt szándéka volt, hogy nem hagyják a kis Bartot magába fordulni, és olyan feladatokkal látták el, mint a vele egykorú egészséges gyerekeket. A Koreai Háborút is megjárt tengerészgyalogos-őrmester édesapja könnybelábadt szemekkel vitette ki vele a szemetet és takaríttata ki vele a gyerekszobát. Emellett pedig együtt szerelték az idősebb Hickey 1951-es Pontiac Chieftain-jét. Tizenegy éves volt, mikor apja meghalt.

Édesanyjának volt egy 1969-es Impalája, és megunva a helyi szerelők sorozatos lehúzásait, azt kezdte szerelgetni. Miután rongyosra olvasta a Popular Mechanics magazint, aminek 1977-óta előfizetője, odaállt anyja elé, és kijelentette, hogy ő bizony autószerelő akar lenni. Édesanyja figyelmeztette, csak akkor vágjon bele, ha ötvenévesen is ugyanezt akarja csinálni.

Bár abban reménykedett, hogy ötvenévesen az irodájából fogja irányítani a szervizében dolgozó alkalmazottakat, a gazdasági válság ezt nem tette lehetővé. Mégis boldog, örömmel szereli a hozzá betévedő ügyfelek autóit, csak egyetlen dolog fáj neki. A válság miatt a megkeresett pénzt kénytelen a „Bart-kasszába” rakni, a „Dart-kassza” helyett. Van ugyanis egy 1969-es Dodge Dartja, amit évek óta építget.Sokat elárul róla ahogyan segített egy lerobbant autó tulajdonosán. Mikor az utcán álldogálva hallotta ahogy mindenki csak dudál, odakiáltott a pórul járt sofőrnek:

-Hé, mondd meg pontosan hol vagy! Nem akarom, hogy elüssenek, nem látlak!

Majd segített neki betolni az autót. Kérem nézzék meg az alábbi, angol-nyelvű videót, érdemes!

Mivel én elsősorban az öreg Opelben utazom az út során, ezért Pista cserében ráült a mindenkor aktuális mobilnetünkre. És mivel a céges netbookon semmilyen wifi nem fut továbbra sem, ezért én nemigen látok semmit abból, ami megjelenik. Tegnap, az egyik tréleres Volvóban ülve sokat behoztam, de most épp csak sejtésem van arról, milyen posztok jelentek meg. Pistával pedig diszjunkt univerzumokban mozgunk, ma speciel úgy alakult, hogy alig váltottunk szót egymással. Ezért ha bármit ismétlek, ne orroljanak meg rám, esetünkben szervezettségről szó sincs.

Tudom, hogy otthon sokan nem érzik át, mert nem érdekli őket, vagy egyszerűen csak sétagaloppnak gondolják azt a több, mint ezer kilométert, ami e mögött a két öreg autó mögött áll.

Nem is baj, gondolják csak, hiszen valószínűleg sosem láthattak egy ennyire idős dolgot mozogni, menni, nem tudják elképzelni, milyen egy száz éves autó, milyen annak minden finom, törékeny és eredeti alkatrésze. A siklócsapágyak, a faagyas kerekek, a durrogó motor és a hintószerű futómű, a vídiakemény, zéró oldaltartású gumik. Nem tudják, milyen cefet nehéz egy-egy sebességváltás vagy akár egy kormánytekerés (és hogy hol a gázpedál). Itt mindennek trükkje, csínja-bínja van és ha belegondolunk, mi nem volt száz évvel ezelőtt, valójában csak akkor értjük meg, miért is nagy dolog, hogy egyáltalán ideértek.

Hol volt még a Porsche 1911-ben? Valójában ennyi a közös bennük. 911

Nem volt Porsche, nem volt Ferrari, de Volkswagen vagy Audi sem, tulajdonképpen aszfalt sem volt, a telefon és áram pedig még ritka dolognak számított. Ferenc Ferdinánd még élt, az akkori Oroszországban Lenin még csak szövögette világmegváltó terveit, mikor ezek már mentek, gurultak.

Gurultak akkor is, amikor Gavrilo Princip lőtt, gurultak akkor is, amikor először vetettek be tankokat a Somme-i csatában és gurultak akkor is, amikor leégett a Reichstag. Dolgozott a motorjuk, amikor az oroszok bevonultak, amikor az ember a Holdra lépett és akkor is, amikor napalmot szórtak az amerikaiak Vietnamban. Közben megszülettek nagyapáink, apáink és mi is, eltűnt a Vasfüggöny, EB-t nyertek a Hollandok Gullittal és van Bastennel, lett Szlovákia és hozzánk bejöttek az első nyugati autók.

Ezek mentek. És mennek ma is, kitűnő kondícióban, értő és érző módon megőrizve, olyan emberek kezében, akiknek kisujjában van a nyolchengeres Bugatti-motor, a de Dion rendszerű forgattyúsház és a fémlemez megmunkálása.

A világon csak ez a két korai Opel működőképes, nincs több. Ez a kettő. És most lenyomtak kis híján 1200 kilométert zokszó nélkül, olajat és benzint kértek csak. És ezt is csak mi tudtuk megcsinálni, ha valaha valaki egyszer megjegyzi önöknek, hogy állítólag két száz éves Opel állítólag még mindig létezik és működik, akkor csak annyit mondjanak: tudom, a mi autónk mindkettő.

Régi csibészek, csak megcsinálták

Felemelő érzés volt, elhihetik, ezek a szakállas, kérges tenyerű öregek küszködtek könnyeikkel, nekik egy álom, nekünk győzelem. Itt vannak, eljöttek, bizonyítva, hogy öreg autó nem vén autó. Le a kalappal, de nagyon, azok előtt a rég halott mérnökök előtt is, akik egy ilyen időtálló dolgot voltak képesek a kor akkori eszközeivel kitalálni.

Ma, 16:30 kor beértek a célba. Oda, ahol száz évvel ezelőtt először érte napsugár a fényezésüket. A régi csibészek.

Aki eddig kételkedett abban, hogy a magyar nyelv szitkozódásra milyen sokrétűen alkalmazható, nézze meg ezt a videót. Ha a szerelő leleményességét verbális véleménynyilvánítása helyett a munkánál is felhasználná, lehet, könnyebben felmenne az az olajteknő a helyére.

Csak azt sajnáljuk, nem látszik teljes egészében az emelőn szenvedő alany, de a ladások nyilván percek alatt megfejtik a talányt. Fülest fel, mert ha ezt meghallja az asszony, lesz mit magyarázni.

Tegnap már kicsit elegünk lett ebből a híres, német kockaszerűségből. A büszkeség szép dolog, de azért itt is kilóg a lóláb, ugyanolyan emberek ezek is, mint mi. A drága bor sokszor pocsék, a Schnaps, amire oly' büszkék, egy házi szilvához képest merő metil, köztudott, hogy levest ne is akarjunk tőlük, mert egyáltalán nem ismerik, ennélfogva főzni sem tudják, ráadásul a híres T-Mobile, ami állítólag még az ánuszrózsánkban is 3G-t tud, nos, az legtöbbször így működik (a pre-paid kártyát feltölteni meg se próbálják):

Egyedül a Bratwurst és a segítőkészség menti meg a becsületüket. Bevallom őszintén, hogy kicsit megrökönyödtünk tegnap, amikor kiderült, hogy a hotel wifije pocsék (nem először), és ki kell ülnünk a kerthelyiségbe ahhoz, hogy 2-3 kb/s sebesség mellett legalább az e-mailjeinket elolvassuk. Ha ingyen lenne, nem lenne baj, de megkérik az árát annak, hogy kinn ülünk a szélben, a csöpögő esőben. Persze ide pincér ilyenkor nem jön, így ha kell egy meleg tea, akkor tessék, lehet begyalogolni. Szerintem ez így nem kóser, de nyilván akadnak majd olyanok, akik elmesélik, hogy mi vagyunk a hülyék, mert Németország a világ legcsodálatosabb helye. Hát, nem egészen, de mindegy.

Mivel tízkor bezárt már az étterem is, ezért úgy gondoltuk, (miután 3 órát szoptam Csikós posztjával és a képekkel), hogy bemegyünk a történelmi centrumba, úgyis nagy zenebona hallatszott onnan nemrég, ünnep van, eszünk egy jó kolbászt (ha már a hotelben nem laktunk jól), megiszunk egy sörtöcskét.

Persze. Este tízkor ciánozás, kihalt, csöndes város, sehol semmi. Nagy nehezen találtunk EGY helyet, ahol még világos volt, itt viszont engesztelésképpen egy iszonyat jó apfelstrudelt kaptunk. Csikóssal aztán elmentünk sétálni egyet és jól tettük, mert egy tökéletesen kihalt utcán egy régi filmekbe illő kép tárult elénk.

Ó, mit nem adtunk volna egy kanyarért ekkor ebben a TR6-os Triumphban...

Közben persze esett, így hazafelé vettük az irányt, így is éjfél volt már, mire ágyba kerültünk. Most viszont úgy látom, vége a történelmi fotózásnak és indulunk Rüsselsheim felé, ahol már vár minket az Opel népes üdvözlőcsapata. Az egyik kísérőautót most Csík vezeti, a másikat én, mivel az opeles szervezőcsaj még nem ült a Torpedoban, így ma rajta a sor.

Azért izgulunk is egy kicsit, Kisapáti Jóska döbbenetes dolgokat mesélt ezekről az Opelekről. A maguk idejében iszonyatosan minőségi, átgondolt konstrukciók voltak ezek, tökéletes mérnöki munkák, maguk is elcsodálkoznának a gömb alakú égéstéren, (pedig SV!), a gyönyörűen megmunkált blokkon és a kopásmentes fogaskerekeken. Erről majd később, most nekifutunk utunk utolsó szakaszának, aztán ki tudja...ünneplés?

Tegnap úgy gondoltuk, vége a szerencsénknek. Nem sokkal az esti szállásra való megérkezésünk után olyan iszonyatos zuhé vette kezdetét, hogy azt hittük, innen már csak Noé bárkáján megyünk haza – feltéve, ha van benne rekesz az autók számára is. Máskülönben – természetesen – maradunk az autókkal, és inkább megfulladunk.

Nem hagyunk cserben senkit. Németország déli részén ítéletidőt mondtak a hírekben, 4-5 centis jégesővel, tönkretett mindennel. Az egybefüggő vízfüggönyön át mi is aggódva figyeltünk kifelé a szálló bejáratától Keller Balázzsal. Ha megjön a jég, és elég nagy, az már átüti a tréler ponyváját, utána pedig semmi nem állja akadályát, hogy a Torpedo úgy nézzen ki, mint valami szétlőtt első világháborús autóhulla. Felesleges volt aggódnunk, Regensburg környékét elkerülte a golyózápor. De a másnapi rossz idő garantáltnak látszott.

Az este hirtelen leszakadt eső elől mindkét Opel saját trélerében keresett menedéket

Walhalla. Az óskandináv mitológia szerint a hatalmas csarnok, ahol Odin az elesett hősöket, harcosokat gyűjtötte maga köré (ezeket a valkűrök kísérték kapujáig), hogy ha eljön a világvége (Ragnarök), akkor vele együtt küzdjenek meg a gonosszal.

Walhalla. Az a monumentális és masszív emlékcsarnok, a Holtak Csarnoka, melyet I. Lajos bajor király trónra lépése után 1830 és 1842 között építtetett Leo van Klenze tervei alapján Regensburg mellett, hogy a Duna fölött magasodva hirdesse a germán és német nép nagyságát, emlékeztetve azokra, akik dicsőségre vitték.

Több, mint 130 szobor és mellszobor, valamint 65 emléktábla (ha nem volt hiteles korabeli ábrázolás az illetőről) található odabent a csarnokban. Ami mégis igazán megdöbbentő, az az épület nagysága és ha megnézik, akkor rájönnek, hogy a masszív és örökké tartó dolgok nimbusza már régen ismert volt a 123-as Mercedes előtt is.

Nem kell elkeseredni, már bőven kétszázezer alatt is van megoldás! Sőt, százért is. Fospisztolyok reklámáron, ha nagyon kell a négy kerék.

Mai cikkünk blogposztja.

Ha eddig bizonytalan is volt az idő, Katsdorfban reggel nagyjából már olyan hőség volt, mint egy atomreaktor belsejében, nem véletlen, hogy Merkel be akarja ezeket tiltatni. Ilyenkor még talán egyet is értek vele. Persze Merkel az Németország, mi pedig még Ausztriában, de a nap úgy sütött reggel fél kilenckor, hogy a hotellel átellenben levő kukoricatáblán a szárakból folyamatosan pattogatott kukoricaszemek ugráltak ki. Keller Laciék megrágták az előző napi, váltóból érkező zörgést, és úgy döntöttek, először az olaj feltöltésével kezdik a diagnosztikát. Igen ám, de Ausztriában mintha egyáltalán nem lehetne a kutaknál váltóolajat kapni. Balázs, Laci fia több kútnál is próbálkozott, végül a menet eleje elindult, mert Rüsselsheim vár bennünket. Menni kell. 

Ma, alig valamivel egy óra után a két matuzsálem hosszú idő után újra nagyot kortyolt a sűrű, hazai levegőből. Mintha százéves porcikájuk minden atomja megérezte volna a néhai gyárcsarnok olajszagát, úgy feküdtek neki az útnak. Hörögve-röfögve zúgtak, helyenként hetvennel is akár.

Nem gondoltam volna, hogy bármilyen formában a bőröm alá kerül a két varrógép, hiszen számomra ők már szinte beláthatatlan távolságban vannak, de azért kicsit megkönnyeztük mindannyian, amikor büszkén pöfögve egy lendülettel döngetett át a néhai határon.

A Puppchen (a kék), 99 éve nem volt ebben az országban, és valójában csak ekkor tudatosult bennem, mennyire öregek is ezek a motorizált szekerek.
1911 és 12, gondoljanak csak bele: a későbbi köztársasági elnök, Hindenburg ebben az évben vonult vissza aktív katonai szolgálatából, hogy 14-ben visszahívják. Enzo Ferrari még csak 13 éves volt, tizenhárom! Charlie Chaplin még nem tudta, mi az a szomorúság, mikor ezek már legurultak a gyártószalagról (igen, szalagról).

Lassan eldurran az agyunk, ez biztos. Miután tegnap megbeszéltük, hogy mindenki szépen együtt marad, naná, hogy reggel Keller Laci úgy elhúzott, mint a vadliba. Röhögnek rajta, de ez az öreg csibész kavarja mindig a lecsót a 16 lóerős, száz éves Torpedójával.

Szóval a két Opel leszakad egymástól, ez az alap. Aztán mindennek tetejébe elkövettük azt az orbitális hibát, hogy nem lőttük össze a navigációs rendszereket, melyből van bőven. Először ugye itt van a másik kísérő Opel régebbi szoftvere, aztán a mi Insigniánk zsírúj verziója, plusz az én és a Csik iGo-ja, amiről mindenképpen el kell mondani, hogy messze a legjobb mind közül. Aztán itt a két, kinyomtatott nyomvonal, egy a Torpedóban, egy a Puppchenben.

Itt még elhittük: tudja, merre kell menni