Ha eddig bizonytalan is volt az idő, Katsdorfban reggel nagyjából már olyan hőség volt, mint egy atomreaktor belsejében, nem véletlen, hogy Merkel be akarja ezeket tiltatni. Ilyenkor még talán egyet is értek vele. Persze Merkel az Németország, mi pedig még Ausztriában, de a nap úgy sütött reggel fél kilenckor, hogy a hotellel átellenben levő kukoricatáblán a szárakból folyamatosan pattogatott kukoricaszemek ugráltak ki. Keller Laciék megrágták az előző napi, váltóból érkező zörgést, és úgy döntöttek, először az olaj feltöltésével kezdik a diagnosztikát. Igen ám, de Ausztriában mintha egyáltalán nem lehetne a kutaknál váltóolajat kapni. Balázs, Laci fia több kútnál is próbálkozott, végül a menet eleje elindult, mert Rüsselsheim vár bennünket. Menni kell.
Nekünk, újautósoknak közben akadt egy kis problémánk. Semmiségnek tűnt akkor, de felborította a napunkat. Milena Chilla-Markhoff, a koordinátorunk, védőangyalunk, Mr. Wolfunk (tudják, Ponyvaregény), valamennyiünk helyett a kollektív eszünk észrevette, hogy az ő Opeljében a navigáció Németországra kizárólag az autópályákat ismeri, és csak nagyvárosok központjait lehet beletáplálni célként. Aha. Úgy tűnik, egyszerre voltak enyhén faceliftelt és enyhe facelift előtti Insigniák nálunk, mintha 3.14-es és 3.13-as szoftververziókról lenne szó, hogy értsék. Az egyik tudta Németországot, a másik nem. A miénk például tudta, de mi iGO8-ast használtunk, ami mindenhol beválik, ezért neki akartuk adni a gyári opeles navi-DVD-nket Milenának. De az ő autójának a navija nem ette meg a mi térképlemezünket. Boioioiooonnnnngggggg... Tehát inkább átadtuk Pista iGO8-asos kis naviját Milenának, mi meg felprogramoztuk az Insigniáét pont úgy, ahogy Dános Andris (Opel PR-igazgató, alias hegygörgető emberünk) kocsijában volt. Helyzet megoldva. Hittük mi. Húzzunk, Rüsselsheim vár, menni kell.
Operatőrünk, Tokár Tomi még végigvette az öreg csettegők kivonulását, aztán a csapat nyomába eredtünk. Én vezettem, mert Pista a reggeli posztot próbálta élesíteni a mobilneten. Akkor még nem tudta, hogy ez nagyjából az egész napját elviszi majd. Helyből gyilkos kaptatóval nyitottunk, nem tudom, mennyire tesz ez rosszat a hideg, öreg motoroknak, én mindenesetre sajnáltam az Insignia kerregő dízelét. Üldöztük a kék autót (a piros messze elhúzott tőlünk), Tomi lehetetlen helyzetből (a jobb egyes ülésről) egész kulturált snitteket lőtt, de folyamatosan ingatta a fejét – meg kéne állni, kicsit jobban nekihasalni ennek a témának, elképesztő részleteket tudnánk itt megcsinálni az útról készülő, majdani filmhez. De nem lehetett. Rüsselsheim vár bennünket. Menni kell.
Linzben kezdtük érezni, hogy valami nem stimmel valamelyik navival. Addigra Keller Laciék már árkon-bokron túl voltak a piros Torpedóval, Dános Andris a nyomukban, Milenát jó ideje nem láttuk, mi Kisapáti Jóskáék kék Puppchenjére ragadtunk, mögöttünk tisztes távolban a trélerek. Ha valakit érdekel – egy Volvo XC90-es és a mögé kötött utánfutó hozza majd haza a Torpedót Rüsselsheimből, egy Land-Rover Discovery és a trélere pedig a Puppchent. Kétszer kétezer kilométerről nem volt szó, csak egyről... Mellesleg ezek a ponyvás trélerek szolgálnak éjszakai lakhelyül az öreg Opeleknek, mert nincs ám minden szálloda mellett (alatt) garázs. Tehát Kisapáti Jóskáék mentek elöl, kicsit tétován a papír alapú navival. Egy kereszteződésben, ahol az Insignia navija egyenest mondott, előre is mentek, de a két tréleres autó mögöttünk balra indexelt, és átsorolt a kanyarodósávba. Hm. Aztán Jóskáék is forgolódni kezdtek a Puppchennel, vissza attól az iránytól, amit a mi navink mutatott. teljesen összezavarodtunk. Inkább az elektronika, mint a buta hardcopy- alapon némi tekergés után átvettük a vezetést, sikerrel kivezettük a csapatot Linzből, szemünkkel keresni kezdtük Keller Laciékat. Akik sehol nem voltak. Hiszen: Rüsselsheim vár, menni kell.
Jó tízessel később következett be a nagy malőr. Kisapátiék – illa berek, nádak erek – gazellaléptekkel tovasuhantak egy erősen sárguló zöld lámpa alatt, valahol Linz- nagyonnagyonkülsőn. Mi eleve beragadtunk valami másik autó mögé, másrészt nyugodtak voltunk – annyi lóerő volt a lábunk alatt, amennyi talán a teljes 1912-es Opel-modellévbe annak idején bekerült, utolérjük őket. De nem értük. A navi megvadult, mindenképpen el akart téríteni bennünket az útról, amin mentünk.
Az Opel-navi magyar női hangjának van egy ilyen nagyon kretén, affektálós stílusa, például minden kanyarnál azt mondja: „a! Ffff-ordulóóóóónál forduljon be balra...” Idegesítő, na. És ez egyfolytában mondta – a! Ffff-ordulóóóóónál... a! Ffff- ordulóóóóónál... És közben bevitt bennünket áthúzott GPS-táblával védett lakóparkba (Pista szerint disznófarm volt az), búzatáblába, díszkővel kirakott, középkori kutas kisváros-központba, tömve álmélkodó biciklistákkal, komphoz... Na, a kompnál olvadt ki a biztosíték a fejemből. „Hagyjuk az Opel-navit, itt az enyém is, azon is iGO8 fut, menjünk azzal, már megőrülök” - javasoltam. Pista közben legalább olyan ideges volt, sőt, inkább háromszor ingerültebb, mint én, mert az osztrák mobilneten semmit nem tudott még feltölteni egy posztból. Sokadszorra. Újraprogramoztuk a navit, kihátráltunk a történelmi kavicsok közül, viszonylag kevés nyugdíjas biciklistát eltiporva, és... Újra ott találtuk magunkat az áthúzott GPS-es tábla mellett, a lakóparkhoz (disznófarmhoz) vezető, magas kukoricával szegélyezett, nyúlfarknyi út bejáratánál.
Amikor utoljára jártunk itt, Milena épp szemből érkezett a képbe az ő zöld Insigniájával, mint kiderült, annyira elege lett az egészből, hogy kiszállt, befizetett egy kis szeddmagadra az eperföldön, és megtömött egy kis vödröt. És akkor elhúzott épp az ellenkező irányba, mint amerre minket az Opel-navi vitt. Ő járt jól.
Nem akarom ecsetelni, mit kavartunk még ezután, mindenféle egyre távolabbi pontokat bemásolva a naviba a nyomtatott útvonaltervről. Sajnos azoknak a településeknek a java részét nem ismerte a rendszer, ezért improvizáltunk, de az sem segített. Végül csak elővettük a jó kis iGO8-at (miért nem ez van minden autóban?), és a többiek után eredtünk. Hartkirchennél meglett Milena, egy negyvenessel odébb – és alig tizenöt kilométerre a német határtól - a csapat többi része.
Újabb filmezés, újabb fotók, gyönyörű Duna-part, tűző nap, fülledt idő, fogytak a vizek, haladtunk. A fotózás-videózás miatt ismét utolsóként üldözni kezdtük a társaságot. Ezek az öregek ilyen sima úton olyan tempót diktálnak, hogy igencsak tiporni kell az Insignia hosszú pedálját, hogy tizenöt kilométer alatt behozzunk egy ilyen apró lemaradást, ez ismét bebizonyosodott.
Elérkezett a Nagy Pillanat. A német határ. Amit a Puppchen 99 éve nem lépett át, a Torpedo pedig csak tréleren, a vizsgáztatásokra menet, de önerejéből kerek száz éve nem. Ott akartunk lenni, amikor testükkel átszakítják a szalagot. Tudják, a képzeletbelit, a Grenzén. Nem jött össze valami látványosan. Egyrészt nagyon rövid időnk volt előnyt szerezni, másrészt nemigen látni ám ezek között az országok között, hogy húzódik egy ilyen kis határ. Ez is németül ír, az is, mindkettőben EU-s táblák vannak, nagyító kellett volna hozzá. Végül Dános Andristól kértük el a képet, aki nálunk kicsit előrébb járt, és észrevette a kék országhatár-jelzést. Mi alig pár tíz méterrel odébb, egy kis híd túloldalán, szintén egy országhatár-tábla mellett vártunk (az egy hegyre vezető kis utca torkolatában volt), de csak Tomi tudta élesíteni a gépét, hogy legalább a filmhez felvegye a jelenetet.
Passau, Németország. Amikor ezek az autók készültek, még nem is volt ilyen ország. Poroszországnak hívták azt, de mintha Bajorország nem is tartozott volna akkor még az egységhez – majd a történelemben jártasabbak kiegészítik ezt. Háborúk sehol, az ipari forradalom még aktuális duma volt. Elképesztő időtávlatok, minél jobban belegondol az ember a két öreg Opel és a helyszín viszonyába, valamint a mi szerepünkbe ebben a képletben, annál jobban összekavarodik. Súlyos, felemelő pillanatok ezek.
Nem mintha Laci ettől nem nyomta volna úgy a Torpedóban a gázt, mintha valami James Bond- filmben forgatták volna vele éppen az üldözős jelenetet. Pillanatok alatt lezavartuk a maradék pár tíz kilcsit Osterhofenig, ahol ebédeltünk, és ahol egy rendkívül konzervatívan öltözött, ám annál csinosabb újságírónő letámadta az Opelek gazdáit, és rövid riportot készített velük. Ez nevezem...
A hátralevő úton végre elfoglalhattam kedvenc helyemet a Torpedó jobb egyén. Most először lehetett egy szál ingben csücsülni itt, olyan nagy volt a hőség. Vízforralásnak sehol, semmi nyoma, az autó purrog, mint a cica. Lett közben olaj is, de még nincs benne a váltóban, némi karbantartani való is akadt. Ezeknek a motoroknak ugyanis nincs beállított üresjáratuk, indításkor az ember a kormányon levő szektort jól feltekeri, aztán amikor már rotyog a gép, visszavesz belőle. A leállítás úgy történik, hogy koppig visszatolja a kart, ilyenkor a motor egyszerűen lefullad. Nos, ez a kis kar mostanában mindig elfordul, amikor Laci nagyon betekeri a kormányt, ma többször is megesett emiatt, hogy lefulladt a motor. Képzelhetik – ilyenkor ajtó kinyit, utas kiszáll, vezető kiszáll, kocsi elejéhez rohan, hátulról dudálás, motorbőgés, ő megpróbál minél gyorsabban kurblizni, az autósok kipörgő kerekekkel húznak el, visszarohan, leül, szektort állít, utas visszaül, ajtóbecsap, lehet hajtani. Még jó, hogy övet nem kell kötni, még talán meg is lincselnék az embert.
Csodálatosat autóztunk, a világ valahogy a helyére kerül ebben az autóban. Messzebb megyek: ezekben a kisvárosokban ezek az öreg autók sokkal valódibbnak tűnnek, mint a mindenfelé parkoló, autónak nevezett kapszulák. Azok idegenek, lehet, hogy kezdek megőrülni, de még az is megfordult a fejemben, hogy csúnyák. Majd ha elmúlik a drog hatása, újraszerkesztem ezt a poszt...
Plattling és Straubing között egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valami traktor előz. Hátranézek a bal vállam fölött, és azt látom, hogy Kisapáti Jóskáék vigyorogva tolják a 14,5 lóerőt, és egy laza tízes különbséggel letoltak bennünket. Vagy tizenöt kilométert kellett várni, hogy újra legyen megfelelő hosszúságú egyenes, de Laci, jól beosztva a 16 lóerő motorikus fölényét, kihasználva a Puppchen hatalmas szélárnyékát, ráment Kisapátiékra, és megsemmisítően lenyomta őket. Tiszta Formula-1, annyira, hogy amikor már elkapott bennünket az eső (nem vészes, a szélvédő a nagy részét felfogja, ha haladsz), a mai szállás, Donaustauf felé vezető, derékszögű kanyarban óriásit bródszájdoltunk a slick virsliken, kis híján elütve az éppen a forgalomirányító szerepében tetszelgő Dános Andrist.
Nem tudok ehhez többet hozzátenni, az autók még mindig szuperek, új hiba nem lett, ketyegnek, mint két IWC Schaffhausen. Kétszáztíz kilométer letudva, Bajorországban vagyunk. Kvázi itthon. Azok a kemény emelkedők, amiket mára hittem, csak holnap jönnek (elnéztem a térképet, én is hibázhatok, kicsit sok volt a sör), drukkoljanak. De, ha minden igaz, az este már Ochsenfurtban ér bennünket, ami a régi Poroszország területén van, alig 150 kilométerre Rüsselsheimtől. Túl vagyunk az út felén, a hangulat szuper, az autók még inkább. Ezért én most inkább lemegyek, és iszom egy sört. Szurk-szurk. Tudják, menni kell, Rüsselsheim vár.
Pista-update: Na bumm, ebben a pillanatban leszakadt az ég, szó szerint ömlik a víz mindenhol. Ha ez így marad, akkor holnap kalandos utunk lesz Rüsselsheimig Würzburgig.
