Ha mindenki csak minden másnap enne húst, sokkal beljebb lennénk kibocsátásban, mintha az egész Földön havonta egy hétre leállna a közlekedés.

Mai cikkünk blogposztja.

Iszonyat versenyt nyomtak végig, de sosem tudták túllépni a megengedett sebességet. La dolce vita!

Hegyek, nagy hegyek, még annál is súlyosabb hegyek – el se hiszem, hogy itt, Kelet-Ausztriában, még messze az Alpoktól ennyi legyen a dög meredek emelkedő. Hiszen jártam már errefelé számtalan alkalommal, igaz, motorral, és ez emlékeimben a boldog, lankás, levezető szakasz, ugye, Kalte Kuchltől kelet-, északkeletnek. Most fejből mondom az égtájakat, ha nem pont arra megyünk, amerre állítom, az azért van, mert nem tudom ellenőrizni. A reggel vett osztrák mobilneten ugyanis az esti poszt videója töltődik éppen, nincs itt hely holmi internetes barangolásra.

A reggeli kis közjáték után a lelkes és kitartó kompánia sikeresen több részre szakadt. Először elindultak a feltüzelt veteránok, Laci és Jóska hamar elpöfögtek a határ irányába. Senki nem aggódott, hiszen tudtuk, úgyis utolérjük őket.

Aztán pár percre rá a két tréler is utánuk eredt, az opelesek addig a hotel személyzetével mély egyetértésben harcoltak a fénymásolóval, úgy gondolták, jobb, ha nálunk is van kinyomtatott útvonalterv, bár eddig semmi szükség nem volt rá, az iGo profin elvitt mindenhová, úgy, ahogyan kell.

Szeretik őket, bárhová is mennek

A mai versenyautókat szinte csak a festésük alapján lehet megkülönböztetni. Egyforma ívek, hasonló szárnyak, szinte megegyező köridők. A múltban bezzeg volt anyag: mára elfeledett szörnyek, tizenezer köbcentis dögök gyilkolták egymást és vezetőiket.

Egészen mély filozófiai kérdéseket vet föl, hogy bő kétszáz kilométer megtétele után miért Pista a fáradtabb és töketelébb a kettőnk közül, aki egy sport/normál/komfort rugózási és egyéb üzemmódú, automatás, szuperkényelmes, klímás, empéháromhifis, bőrüléses Insigniában tette meg az út nagy részét, mint én, aki kint ült a tűző napon, máskor meg fagyos, borús ég alatt, helyenként orkánszerű szélben, egy lengéscsillapítás nélküli, a mai tudatlan autós szemével valami díszes társzekérnek tűnő járművön, ugyanazon az útvonalon. Ja, a bőrülés stimmel, pont.

Miután lóhalálában beszuszakoltuk a cuccot a kombi Insignia csomagtartójába (nem volt könnyű), nekiiramodtunk a városnak, de a Margit-híd környékén iszonyatos dugóba kerültünk. Csikós habzott, nem értette, mi van, hiszen már nincs iskola, mi ez a sok ember?

Alig késtünk el, a Puppchent akkor tolták le a trélerről a Clark Ádám-téri sikló alatt. Megnéztük közelről a szekereket, a sok kilónyi réz és fa autóformára gyúrt egyvelegét. Aranyos kis cuccok ezek, meg kell hagyni, de látszik, mennyire nem volt még szempont az ergonómia még száz évvel ezelőtt.

Lábtér szinte nincs, sofőr és utas egyaránt derékig kilóg az autóból és hát elég huzatos is. Hogyan túrazhattak és ralizhattak ezekkel sok száz kilométert annak idején? A homlok- és arcüreggyulladás volt szerintem a leggyakoribb oka a halálnak a korabeli sofőrök között.

Végül persze elindultunk, a reggeli sűrűn gomolygó forgalom pedig szétnyílt a két vén autó előtt. Előkerültek a telefonok, kamerák, a rakparton végig integettek a járókelők mintha kötélen húzták volna maguk után a jókedvet.

És a legmegdöbbentőbb az, mennyire csendesen és finoman járnak a motorjaik, milyen peckesen gurulnak az Isonzót is megjárt veteránok. Közel sem lassúak, mi, akik folyamatosan hol előttük, hol utánuk haladunk, forgatunk, fotózunk, ugyanolyan tempóval tudunk menni nagy átlagban. A folyamatos 50-55 nekik meg se kottyan (pedig újkorukban hatvan volt a max. sebességük).

Csikós hajt, Tomi mellette forgat én pedig a hátsó ülésen ülve várom már, hogy Esztergomban megpihenünk a bazilika alatt (illetve már azt csináljuk, bevárjuk a Torpedót), betolunk egy szendvicset, majd elhúzunk Győr felé.

És utólag is nagy köszi a srácoknak, akik kijöttek egy kis dumára.

...máris csikorog a gépezet, hahaha. Itt ülök a szerkesztőségben, Csikós valószínűleg lyukat vert már a parkolóház falába a fejével, de szegény operatőr Tomi nem tud bejutni a technikai helységbe, mert a kulcsok nincsenek a megszokott helyükön, ráadásul hétfő reggel senki nem hajlandó neki felvenni a telefont azok közül, akik tudnák, hol vannak egyáltalán.

Hiába, a jó kolléga nem csak ígér, hanem be is tart.
Kínomban röhögök, Csikós vészforgatókönyveket gyárt. A pálinka idegesen megremeg a kofferemben...

Manapság kétségkívül Michelisz Norbi az, a 27 éves srác, aki tízezreket vonzott élete tán eddigi legfontosabb versenyére, a WTCC Magyar Nagydíjra. Mindamellett, hogy remek pilóta és nagy reménység, még egy nagyon-nagyon fontos szerepet is betölt, amit talán maga sem tudatosított még: összetart.

Rengeteg rajongó, mindegyikhez volt egy jó szava

Ebben a megosztott, politikával átszőtt furcsa kis országban, itt Európa szívében kicsit olyan, mint háborgó tengernek az olaj. Elcsitítja az ellentéteket és mindenféle hovatartozástól függetlenül összefogja az embereket, a tömeget, hiszen a mi kutyánk kölyke, közülünk való és büszkék lehetünk rá mindannyian. Akkor is, ha dobogón áll és akkor is, ha rommá tört autóval ered az utolsó helyről a többiek után.

Mégis, nagyon kevesen ismerik ezt a szerény, jóindulatú és sztár-allűröktől mentes fiút, aki szívét-lelkét ott hagyja a pályán. Talán épp most, ezekben a pillanatokban is, mikor ezt a posztot olvassák, ott küzd a tapadással, a kanyarokkal és az ellenfelekkel Csehországban. Kicsit tán magáért, kicsit a csapatért és kicsit értünk is, magyarokért.

Úgy gondoltuk, ideje már, hogy megismerjék azok is, akik eddig nem hallottak róla és akiket csak egyre növekvőbb hírneve vonzott a motorsportok és a túraautó-világbajnokság közelébe. Ezért eltöltöttük vele és a csapattal azt a nagyon fontos három napot, hogy képet adjunk arról, hogyan működnek a dolgok és mennyi munkával, erőfeszítéssel és teherrel jár az, hogy ő ott lehessen a rajtrácson, mindannyiunk nagy örömére.

Kicsoda is Michelisz Norbert? Miért van itt, honnan jött és meddig marad még? Őszintén, mindenről. Készül a filmünk, amit eddig még senki nem hozott össze, de még nagyon sok munka van hátra. Az alapok azonban jók, érdemes lesz kivárni.

Oké, a cím nem hazudik, mert tulajdonképpen Csik volt az 1. számú hülye, hogy sátáni fénnyel a szemében rábeszéljen egy ekkora marhaságra. Én meg a második, hogy rábólintottam neki. Igaz, azóta valahányszor eszembe jut a két, matuzsálemi korú furnérlemezes-vaskerekes Opel, mindig elcsodálkozom, hogy lehettem ekkora marha. Biztos a kalandvágy, amiért annak idején annyi pofont kaptam jó anyámtól...

Akkor most jöjjön a coming out, come-oljon a jöjjing out, egyáltalán: megtudják, miért lesz érdemes Totalcart olvasni jövő héten. Végig. Minden nap. Szigorúan el nem mozdulva a gép mellől.

Nem véletlen, hogy a múlt héten megjelent egy poszt valami érméről, amin egy öreg Opel volt látható, majd rá pár napra tesztet olvashattak egy nagyon hasonló autóról. Előbbi (az érmés kocsi életbeli megfelelője) százéves, utóbbi (a teszt alanya) csak kilencvenkilenc. Még abban a cikkben ígértem, hogy lesz még dolgunk vele. Most hozzáteszem: lesz dolgunk egy olyannal, is, amilyen az érmén szerepelt. Igen, olyan kétülésessel.

Alapvető spirituális tapasztalat, hogy a világon minden mindennel összefügg – ez teszi rejtelmessé, ugyanakkor kalandossá és meglepetésekkel telivé az életet. Mondok egy példát: sose gondoltam volna, hogy egy halott ember, John DeLorean és én össze vagyunk kötve ebben a finom, de erőteljes szövedékben. Sokáig azt se tudtam, ki ő, sőt, hogy létezik egyáltalán ilyen nevű ember. Azt meg végképp nem gondoltam volna, hogy részt veszek a tiszteletére szervezett autós világtalálkozón, Írországban. Sőt, talán soha el sem jutok Írországba, ami nagy kár lett volna, mert a smaragdzöld sziget kétségkívül a bolygó élhető helyei közé tartozik.