Igazából minden öreg járművemnél erre vágyok a legjobban. Hogy külföldre mehessek vele. Lehetőleg Nyugatra. Köpjenek le, egy sznob vagyok, nekem még mindig ott a legszabadabb a levegő, ott merek leülni az utcai lépcsőre tiszta farmerben, ott érzem logikusnak a dolgok működését. És a jó kis öreg gépeimen érzem: ők is nagyon szeretik azokat az utakat, azt a forgalmi ritmust.
Lehet, hogy túl sokat éltem az ötvendolláros turistakvóta, és az országban mindenfelé elszórt orosz laktanyák korában, amikor az útlevél még nem világútlevél volt, budira is vízummal kellett járni, és színeket csak odakint lehetett látni, mert nálunk az összes város moszkvicshangú, moszkvicsszagú, moszkvicsszürke volt. Ja, és volt kötelező határpánik, ami még vonzóbbá tette azt, ami Kint volt, ahhoz képest, amit Bent hagytunk. És továbbra is nagyon vágyom Nyugatra.
Sose gondoltam volna, hogy az a lukas, penészes roncs, amit 1997 (vagy 98?) februárjában kihúztam a földből egy leányfalui vegyesbolt melletti udvarból, egyszer még Ausztria-képes lesz. A lelkem mélyén akkor sem hittem benne igazán, amikor betömtem a csomagokat, a családot és a szerszámokat a kocsiba, felpattintottam a tükörre a navit, és mozgásba lendültünk Zuglóban.
Olyan hosszan készült ez a kis rom, és amikor meglett, olyan sokáig, olyan minden képzeletet felülmúlóan használhatatlan volt, hogy mélyen beleivódott a tudatomba: ő csak egy háztömb körüli autó. Amikor két kerületnyit először elautóztunk a nagyikhoz, az olybá tűnt, mint egy domsjői túra. Amikor először mentem vele országútra, és megpróbáltam túllépni a hatvanas sebességet, azt hittem, szétesik. És elméletben 95-öt tud…
Aztán Tóth Gabi másodszor is felújította a motort, ránézett a fékekre, én újra rendbe tettem az elektromos rendszert és az üzemanyag-vezetékeket, harmadszorra is átszabtam az ajtókárpitokat a kárpitos után. Így most nem folyik a benzin. 85-öt lehet utazni vele, ha kell, tudja a gyári végsebességét, s meglepően magas fokozatokban, meglepően sok utassal meg bír mászni hegyeket. Dudál, világít, indexel. És be lehet csukni – oké, csapni – az ajtókat. Autó lett belőle.
Már három éve tart ez a csodás állapot, bár hibák azért vannak. Két szenes kinyomó után most egy spéci, csapágyas kinyomó van benne, Bandi hegesztett két bazi nagy alátétet a szerkezetre, hogy ki is emeljen, de most megint csikorog elindulásnál. A motorból, pontosabban az AC-pumpa alól is dől az olaj – Tóth Gabi megmondta, hogy fog, a fekvő Fiat 500 blokk állítólag mindig inkontinencia-problémákkal küzd. És valami hülyéskedik az elektromosságban, az egyik biztosítónál nincs áram, ezért most vagy duda van, vagy távfény. De ezek nüanszok.
Tavaly először dobtam be a családnak, hogy az idei, weissenkircheni hegyi felfutóra, a Seiberer Bergpreisre a játékautóval kellene menni. Innen nem volt visszaút, őrjöngve akarták. A baráti motoros körnek el kellett magyarázni, hogy idén más szervezi a túrát, nem mi, és hogy magukra lesznek utalva, csak a szálláson fonódnak össze a programjaink szálai. Ráadásul márciusban megtudtam, hogy az OT Expót is épp április utolsó hétvégéjén tartják. De nem tehettem meg a gyerekekkel, de a Bianchival sem, hogy lefújom a beígért túrát. Elvégre én időben elkezdtem tervezni – a fapados jegy is akkor olcsó, ha előre veszi az ember…
Ráadásul 2011-12 tele volt az első, amikor nem szedtem szét a Bianchit, hogy jelentős szereléseket végezzek rajta. Egy kis olajcsöpögés miatt nem fogom szétborítani, a kuplungcsikorgást pedig feladtam, nem akarom tudni, mitől van. Túl sokat szereltem mindenfélét az elmúlt hónapokban, bevallom, örültem neki, hogy legalább a kicsi Bianchi nem szólongatja Apát.
Természetesen autópályamentes túrát terveztünk, végig a Duna mentén (ahol lehet), át Bécsen (hiszen ott az elmúlt évtizedekben nem láttak ilyen autót), majd Klosterneuburg felé lecsorgunk hátul, Krems irányában. Egész napos útra készültünk, kevés megállással. 370 kilométer egy ilyen pici autóval azért távolság ám.
Pomáz, majd Esztergom felé vágtunk át a budai púpokon, majd Komárom, Győr volt az irány. Tűzött a nap, nyitva volt a tető, hátsó ablakok elhúzva, elsők leeresztve, dolce vita, Anita Ekberg a kútban feji a mellét. Antonioni ott, helyben megrendezett volna minket. Aztán Norbi aludni akart. Behúzta az ablakot. Bálint izzadni kezdett. Kati lecsúszott az ülésben, elkérte a Bálint sapkáját, mert égette a nap az arcát. Elbóbiskolt. Norbi felébresztette, zavarta a huzat. Kati feltekerte az ablakot. Bálintról patakzott a verejték. Norbi megint felébredt, rugdalta az anyját az ülésen át, még mindig huzat van, mondta. Nekem is fel kellett húznom az ablakot.
Már kicsit nekem is kezdett melegem lenni – hiába, no, aznap dőlt meg a hőrekord. Egy lukra szűkült a helyi dolce vita, már szinte il duce vitává -fogcsikorgatva próbáltam élvezni. Katinak viszont kiment az álom a szeméből, már nagyon zavarta a nap. Tetőbecsukást indítványozott, amit Norbi el is fogadott. Én tudtam, hogy nincs ellenszavazat, mert abból baj lesz. Lelassítottam (hatvan fölött nem lehet becsukni a tetőt, mert tépi a szél), lekattintottuk. Keresetlen szavak monoton folyamával borítottam el hitvesemet, csak hogy értse: rendes férj vagyok, de ezt azért nem kellett volna.
Valami ilyen volt a lényeg – nem azért vettem, majd raktam rendbe tíz éven át egy vászontetős, hatvanas évekbeli, aranyos, olasz autót, hogy utána becsukott tetővel és felhúzott ablakokkal főjek benne az ötven fokban, ilyen erővel fel is gyújthatnánk, satöbbi. Kati nem örült neki. Norbinál kiharcolt nekem egy ablakleeresztési engedélyt. Nnnna, most már legalább eljutottunk a Zaporozsec-szintig.
Tető ki, be, ablak föl, le, hátsóablak ki, vissza – ez a sokféle lehetőség végtelen permutációkat rejtett, ám különböző kombinációk kipróbálásával mind feszültebb lett a légkör a fedélzeten. Igaza van a sok újautós trollnak – külföldre klímás, modern autóval kell menni, és minél közelebbre. Lehetőleg ne is külföldre, hanem Magyarországra. Sőt, legjobb otthon maradni, a házba nem tűz be a nap, rázni is csak akkor ráz, ha jön egy földrengés, az pedig Zuglóban nem gyakori.
Bécs külvárosa valahogy megoldotta a problémáinkat. Addig 80-85-öt utaztunk, de a lassuló forgalomban muszáj volt mind több lukat kinyitni a kocsin, ami már Norbinak sem volt akkora baj, mert ilyen sebességnél nincs huzat. Hopp, piros E-Type bukkant fel a tükörben (a külsőben, mert a belsőben csak a csomagokat láttam), jött hosszan mögöttünk. Egy kétsávos szakaszon rálehelt a gázra, előttünk termett. Hátulról még szebb, kár, hogy ő nem jött velünk tovább Klosterneuburg felé.
Na, azon a kivezető szakaszon volt egy olyan utca, amelyikben majdnem feladta a Bianchi. Volt is az aljában valami németül károgó tábla, de a navi arra vitt, menni kellett. Az itt levők közül páran talán még nem tudják: a Bianchi váltója (mivel ez az autó egy 500-as Fiat) szinkronizálatlan. Felfelé úgy vált az ember, mint más autóval, csak üresben egy gondolatnyit kivár, visszafelé viszont jön a duplakuplungolás.
Ezt sokan összekeverik a gázfröccsel, de a sima gázfröccs nem pörgeti fel a váltó belét, tehát olyan, mintha szénanáthára beveszünk egy adag C vitamint. Nem, ezt úgy kell, hogy kuplung ki, bot üresbe, kuplung fel, gázfröccs (és ez a motor nehezebben pörög fel, mert a karburátorban nincs gyorsítóspricni, tehát várni kell), kuplung be, kar egy gangot visszatol.
Erős emelkedőn nagyon fontos az ütemezés. Ha túl hamar kezded a visszakapcsolási folyamatot, nagyobbak a váltóban a fordulatszám-különbségek, ezért reccsenni fog, ráadásul vonyít a motor, amikor bekapcsolod a fokozatot. Ha túl későn indulsz neki, annyi időt elvesz a gépészkedés, hogy már nem bírja el azt a fokozatot se, amibe visszakapcsoltál. És minden alkalommal más az időzítés, hiszen függ a terheléstől, az emelkedő meredekségétől, még talán a széltől is. A lóerők és newtonméterek habjaiban lubickoló újautósok pedig nem értik, miért mászol néha a fenekükbe, nem tudják, hogy te ott nem tudsz annyival felfelé menni, csak vagy sokkal kevesebbel, vagy kicsit gyorsabban.
Nos, Bécs-külsőn volt ez a szörnyű emelkedő, az a fajta, ahol a helyiek éket tesznek a kerék alá, a vendégek pedig nekikormányozzák a kereket a járdának, mert a kézifék-sebesség együttese sem biztos, hogy megtartja az autót. Ezen terjedtünk felfelé, egy villanásnyit negyedikben, rövidet harmadikban, majd következett egy hosszú, kínos, öt másodpercenként százzal visszaeső fordulatú araszolás másodikban. Egyesbe pedig a Bianchi-Fiat váltót nem lehet visszapakolni menet közben még dupla kuplunggal sem, ahhoz meg kell állni. De ha itt megállunk, soha többet nem indulunk már el – tudtam jól. Az utca egyirányú, le se tudunk gurulni visszafelé, ráadásul keskeny is, tehát még ha szabályt szegünk, akkor is tolatni kell. Egy szem tükörből, telipakolt hátsó ablakkal, kanyargós utcában. Megoldódtak a problémáim - ekkor felbukkant mögöttünk egy autó… Csak előre lehetett menni.
Ha húsz méterrel tovább tart az a kaptató, ott kárhozunk el. Olyan lassan forgott a motor, hogy szinte hallottam, amint a szeleprugók nyekeregve összenyomódnak, és kieresztenek, úgy éreztem magam, mint akit belassítottak egy matrixos karatejelenethez, és már azon gondolkodtam, melyik gyereket hajítom ki a tetőn, hogy csökkenjen a ballaszt. Bár kilóra talán a Katival kellett volna kezdenem… Nem toltam volna így kis senkivel, sétálva utolértek volna.
E kis intermezzót leszámítva Bianchi röfögve falta a sima osztrák aszfaltot. Kettőt pislogtunk, és már a Kremsbe vezető hídon át robogtunk, s amikor a városszéli erdőben, Leo házánál leparkoltunk negyed nyolckor, még azt sem mertem volna állítani, hogy fáradt vagyok. A motorosok, akik fél tízkor, tehát előttünk indultak, és a rövidebb, Szlovákián át vezető úton jöttek, sehol nem látszottak. Csak jó másfél óra múlva jöttek meg, állítólag ebédeltek Velky Mederben. Mi is, az esztergomi Tescóban. Sőt, még korcsolyát is vettünk egy sportboltban. Nahát, nahát…
Másnap reggel tűkön ültem (álltam, rohangásztam), már szinte hallottam, ahogy melegítik a Puchokat, Fiatokat Weissenkirchenben. Betereltem a családot a kocsiba, tiportam a gázt, Bianchi is megkettőzött erővel repesztett, érezte az övéinek közelségét. A motoros szakosztály nehezen lábadozott az előző éjjeli, kissé már tivornyázásba hajló alkalmi buli után, de nekem terveim voltak, ők meg csak bámészkodni jöttek.
A sor elején már találok izgalmas autókat. Például egy Nissan Figarót, ami ugyan 1991-es, de gondolom, kategórián kívül indulhat. Meg egy taxijelzéses fekete Volgát. És egy 128-as Rally Fiatot, olyat, amilyen nekem is volt – emez piros, az enyém zöld volt. Hopp, egy eredeti Abarth Fiat, amit a Kőbambit és vesevelőt felböfögő tömegek Zastavának néznének, de mi, autóbuzik tudjuk, hogy ez egy hihetetlen 1000 TC. Ez nem a brutálisan kiszélesített változat, de azért ott az elején a hatalmas olajhűtő, a színes, szagos, sztereó műszer a kormánya mögött, a motortérben a kartercső-anakonda, a hangolt leömlő és az Abarth-tábla. Az ember egy ilyen autó mellett nem vesz levegőt, nem pislog, nem csikordul a talpa alatt a kavics. Ezt csak hangtalanul körbelebegni illik.
Akkor térjünk rá a tervekre: Losonczi Csabi megkért, hogy fotózzak részleteket korai Puchokról. Ő az a fényező, akihez most, két másik szakember után az 1957-es Puchom került. Nem az a panaszkodós fajta, ezért harapófogóval szedtem ki belőle, hogy voltak ám problémák az előmunkálatokkal. Nagyjából minden alapozást, kittelést leszedett, ami az elmúlt években felkerült a lemezekre, majd leszedte azokat is, amik az elmúlt 55 év távolabbi részében kerültek rá. Majd – mivel huppogtak - újralakatolta az ajtókat. Aztán a hátsó oldalablak-kereteket, mert repedtek voltak. Majd hosszas kalapálással az ajtók vonalához igazította a küszöböket. De egy csomó luk, rés, hajlítás szerepe tisztázatlan – be kell-e csinálni őket?
Tehát hosszan, elmélyülten képeket készítettem, közben puchosokkal barátkoztam, mutogattam a fotókat az enyémről, gyorsan mélyült a kapcsolat. Megtudtam mindent. A kalaptartó a két szélén nem ér a kasznihoz, ott rés van a motor felé. A motorházfedélben a két kis lyuk a D, vagy a DL felirat helye, de mivel az enyém nem olyan, azokat be kell hegeszteni. És sajnos az ajtószigetelés tényleg az ajtó alá megy, ott résnek kell még lennie… Sokat megtudtam, de addigra a biciklik és a segédmotorok már elstartoltak.
Nem rohanhattam, mert megpillantottam egy Bianchit. Ugyanolyan kombit, mint az enyém, talán 1-2 évvel öregebbet, mert ennek még kívülről kilincses a csomagtérfedele. 22 éve járok Weissenkirchenbe, soha nem volt még Bianchina. Erre tessék, most, hogy kihozom a sajátomat, itt van még egy. Szép a kocsi, szebb, mint az enyém, jobban illeszkednek az ajtajai, de látszik, nem is használják annyit. Van benne egy odahenkölt töltésmérő műszer (de nagyon nem tetszik), viszont a kárpitok kicsit jobban közelítik az eredetit, rücskösebb a felületük. És ebből is csöpög az olaj, ugyanott, mint az enyémből – boioioioiooonnnngggg.
Lloydok, álmosítóan unalmas BMW 700-ak tucatjai vonulnak el a szemem előtt, nini, itt egy nem-Ulster Austin Seven is. Sietősre vettem a lépteimet, mert nagyon szerettem volna látni, ahogy a nagyobb motorok elstartolnak. De a szemem megálljt parancsolt. Mi ez?! Gázturbinás motor? Dehogy, egy Hercules, amit Sachs-Wankel hajt. Ez az a fajta motor, amiről az igazán mániások azért tudnak képet találni a neten, olyan 240x170 pixeles méretben. Ez viszont nem pixeles, hanem valódi. És mindjárt indítja a tulaj. Váltok ezerrel videó üzemmódba, kamera forog, motor röffen – jé, ennek nagyon kétütemű hangja van, sokkal inkább, mint egy RX-7-esnek, vagy egy NSU Ro 80-asnak. Szenzációs, ahogy elhúz, szinte fel se figyelek a 850-es Guzzira, a 350-es Agustára és a 450-es Ducatira, amelyek utána mennek.
Megjönnek Kareszék, Lacusék, Endréék, lehorgonyoznak a kétszemélyes oldalkocsival tönkretett Yamaha FJ mellett. Fiúk, fiúk, itt van mellette egy oldalkocsis verseny-Norton, inkább ezt nézzétek, milliószor érdekesebb! Átjönnek, nézik, újabb konzílium, odafent, a rajtnál egyre nagyobb motorok bőgését hallom. Nem bírom tovább, fogom a két fiamat (Bálint utoljára másfél évesen, Norbi még sosem járt itt), nem maradhatnak le az indításról.
Közvetlenül a rajtzászló mellett horgonyzunk le. Senki nem szól ránk, hogy mit keresünk ott, a zene régi és jó, mindenki vigyorog, lazaság van, igazi gépimádat, kultúra. Elképesztő, hogy ehhez képest micsoda görcsök vannak egy magyar rendezvényen. Megnézünk egy rakás motort, amint kilő, szívunk két- és négyütemű füstöt, Kati megjön a sörrel, amit kértem, a harmadik programpont megvalósításába kezdünk.
Elindulunk a pálya mellett, felfelé, a szokásos hajtűkanyarhoz. Régebben a start táján mindig gond volt, mert itt két, magas kőfal között vezet az út, és a gyors versenyzők nem egyszer csúszva, egy kerékre állva az egész útszélességet kihasználják. De most egy keskeny sávot elkerítettek bójákkal, lehet gyalogolni. Mindenre gondolnak, Weissenkirchen évről-évre nagyobb és jobb.
Bő negyedóra a caplatás, Szorongatom Norbi kicsi kezét az én nagy markomban, csodás érzés a legkisebb fiúval egy ilyen verseny mellett gyalogolni, meg-megállni, amint egy-egy zajosabb régi szörny eltép az ember mellett. Fárad a kölök, ő még nem tudja felmérni, mit jelent az: sok gyaloglás. De magyarázom neki, hogy jönnek a kanyarok, mesélek a motorokról, amik eltépnek, hősiesen bírja, pedig rólam is szakad a veríték. Apával van, zajos gépek között, ez neki most, ebben a korban sokat jelent, minden percét a fejembe vésem ennek a sétának, nekem sokkal jobb nem lehet a világon.
Végre feltűnik a hajtűkanyar, csúcsában a szokásos tűzoltóautóval. Bálint már rég ott van, az ő kondija az egész családunkénál jobb. Felmegyünk a szőlőtőkék közé, megiszom a sört, most neki magyarázok. Norbi anyjával marad, az árnyékban – ők ketten, szőkék nem bírják jól a napot. Mi lassan pecsenyévé égünk, a bevállalósabb autósoknak integetve szurkolunk, ők veszik a lapot, még rálépnek a gázra, dudálnak, integetnek. Ennél családiasabban gépet buzulni legfeljebb Bokorban lehet, a Traktormajálison. Apropó, az is jön még, 19-én…
A vékony hangon sivító normál Puchok után 700-as BMW jönnek, Fiatok, Fordok, Austin-Healey Sprite-ok húznak el, no meg kétütemű Goggomobilok, jön a rajtnál látott, erősen Trabant-szerű Lloyd, majd két igazi Trabant is – egy szedett-vedett, utolsó szériás szlovák, meg egy egészen szép, szürke, szintén kései bécsi 601-es. Aztán Bogarak, egyéb lassabb járművek jönnek, legyalogolunk hát a család másik feléhez, a kanyar csúcsához. Felbukkan az a zöld Alfa Giulia 1300 TI is, ami húsz éve szinte mindig itt csapat, most is kitesz magáért. Bömbölve érkezik, óriásit kapar a kanyarból kifele, minden váltás után ágaskodik. Az olasz autó – ünnep.
És még érkeznek. Például egy Lancia Fulvia Coupé – módjával hajtva. Követi egy Triumph Spitfire, de abból is hiányzik a spiritusz. Aztán… Jön a 128-as Fiat. Messziről bömböl, vadul visszakapcsolgat, akkorát fékez, hogy a fara becsóvál a kanyar előtt. Előttem húsz centivel fordul, szinte horpad alatta az aszfalt, jobb első sarkával majdnem lekoccolja a falat, kivág a Spiti mellé, húzat hétezerháromig, Kínáig beleveri a földbe a Triumphot, fent, az ívnél tovább gangol. A hangját még fél percen át hallom, a füstje is itt van az orromban, ekkor tűnik fel, hogy a gyerekeim sivítoznak, nekik is tetszett. Nekem volt egy pont ilyen autóm, eladtam vagy húsz éve, és emiatt nem tudom megautóztatni őket, a rossebbe is.
Mivel szoftos társasággal, csajokkal, gyerekekkel jöttünk, esélyem sincs megnézni a délutáni futamot, pedig az gyorsabb és izgalmasabb szokott lenni. Nyugisabb időtöltés jön ebéd után – Greinbe tartunk. Kareszék elhúznak haza, marad két motor, Endréék és Lacusék. Hősiesen kibírnak vagy húsz kilométert mögöttem, de aztán kevés lesz nekik a nyolcvan, eltépnek mellettem.
Ausztria, pláne a Wachau csodás. Magyarországon nem is lehet ilyen hosszan a Duna mellett autózni, és ott nincsenek is ekkora dombok kétoldalt. Ámulunk és bámulunk, az út üres, kicsit kanyarog, olyan romantikus a túra, mint valami rettenetesen poros, ötvenes évekbeli amerikai film. A többség mosolyog a kisautó láttán, de azért az osztrákok között is akad barom. Egy horpadt Seat Ibiza ér utol vagy száztízzel. Kicsit jobbra húzódok, nem tudom hova siet egy ilyen gyönyörű szombat délután, de menjen, üres az út. Nem megy. Helyette két centire beleáll a seggembe. Kis verejtékcsepp buggyan ki egy izgatott pórusból a halántékomon, megindul lefelé a csermely. Miért nem megy?
Lassan kúszik fel a pumpám, mellette félek is – egy ekkora autóban, családdal nem vicces, ha az ember kifog egy ilyen ökröt maga mögé. Indexelek jobbra, nem megy. Nyolcvanöt, kilencven, sivít a léghűtés, mint egy 727-es turbinája, már nem bírok sokkal gyorsabban menni. Spielberg első filmje jut eszembe, ezért próbából megvillantom a féklámpát. Vad dudálás következik, de még mindig nem előz. Elkezdem visszavenni a tempót, ha már belém jön, legalább ne 90-nel pörögjünk bele a szembejövőbe, no meg, egyszer csak majd megunja. Már 60-nal araszolunk, amikor végre kiteszi az indexet.
Húzatja a béna konzummotort, mint az állat, közben hosszan dudál, és ízesen belenget egy közepest, még az után is, hogy lehagyott. Képtelen vagyok felfogni az indítékát, nem tartottam fel, előzékeny voltam, nem csináltam semmit, csak kicsit létezni mertem. Zavarta a magyar rendszám? Neki is ilyen autója van, de az csak egy háztömb körülit bír, és irigy lett? Zavarja a szemét a világoskék? Sose tudom meg.
Elhaladunk az ybbs-i gát mellett, a parkolóban lefotózom a Bianchit. Tavaly ugyanitt jöttünk a két vénséges vén Opellel, nem sokkal kisebb tempóban, pedig az én autóm egy űrjármű azokhoz képest. Greinbe érünk. Az gyönyörű, igaz, tíz emberből kilenc magyar turista, mind biciklizik. A fellegvár megnézése után fagyizunk a parton, és a gazda jóleső megnyugvásával nézem, ahogy körülállják a Bianchit. Na ja, az ilyen pici és öreg autókkal általában csapatban szokás külföldre indulni, és akkor sem családdal – egy ilyen magányos, idegen rendszámos példány elég szürreális, ahogy kilóg a halott színű, hatalmas műanyagbuborékok közül. Szarnak szar, de azért jópofa, és ez, úgy látszik, pozitív üzenet.
Hazafelé a Duna túlpartján tépünk, és szerelnem is kell – nem működik a bal első fényszóró. Úgy látszik, nem pucoltam el eléggé a foglalatot… Eleje nyílik, kis mozgatás, most már jó. Már sötétedik, én az utat figyelem, Norbi szokás szerint magába fordul és valami fejben zajlót játszik, Kati félálomban. A Pontont az egyetlen információkat befogadni tudó ember, Bálint szúrja ki az út jobb szélén. Nagyot fékezünk, odaállok mögé, a lámpáim fényében végignézem. Nagy Ponton (ma S-Mercinek mondanánk), hosszú orral, hat hengerrel, sok díszléccel, nem olyan kicsi, egyszerű, mint az enyém. Kissé elállnak az ajtajai, sok helyütt a rozsda is kivirágzott rajta, de látszik, hogy használatban van, autó ez, nem dísztárgy. Nagyon tetszik, és még szerencse, hogy nem bukkan fel a tulaja, mert soha nem érnénk haza.
Végül így is előbb futunk be a szállásra, mint a motorosok. Ezek mindig lassabbak nálunk? Ők se értik a dolgot – egészen addig, amíg ki nem derül, hogy Melk után elfelejtettek lekanyarodni a kis útra. Többet ésszel, mint erővel.
Utolsó nap jön. Nehezen rávesszük Lacusékat – akik húztak volna haza – hogy tartsanak velünk Mariazellbe Kalte Kuchl érintésével. Felprogramozom a navit, 110 kilométer, aztán mehetnek Pestre. St. Pöltenben csúnya dugót araszolunk végig, csikorgatjuk a kuplungot, a motorosokról szakad a víz, de utána már gyönyörű, kanyargós úton nyomulunk, Bianchi szárnyal az emelkedőkön, simán viszi a nyolcvanat, pedig neki ez nagy szó. A navi egyszer csak levisz az útról egy kis házcsoporthoz, az egyik épület mögé, az erdő szélére, egy sitthalom mellé. Köztes pont elérve, mondja. És tényleg, az egyik ház mellett ott volt a tábla: Kalte Kuchl. Nem is lehet tovább menni, zsákfalu.
De hiszen Kalte Kuchl a hegyekben van, egy T-elágnál, mellette a helységnévtábla, ott egy hatalmas fogadó is, ezrével parkolnak a motorok, és isteni az Apfelstrudel mit Sahne… Ez itt akkor micsoda?! Hát, ennyit a térképprogramozásról, biztosan ezt is annak hívják. Lett azért előnye a kis kitérőnek – a navi egy sokkal magasabbra vivő, kanyargósabb úton vezetett minket Mariazellbe, mint amilyen a szokásos főút. Csodás volt, tucatjával a hajtűkanyarok, néhol megint előkerült a kettes, a navin bekapcsoltam a magasságmérőt, akadt pont, ahol 1200 méter fölött jártunk.
A gyerekeimnek is maradandó lett az élmény, hiszen sose láttak még harmincfokos nyárban havat. Meg is álltunk egy helyen, ki jót hógolyózott, ki mást, de volt hangulata, az biztos.
Mariazell előtt tankolnom kellett, mert már régóta pirosan világított a lámpa a benzinórában. 20,3 liter ment a tankba, ami amúgy 21 literes. Ideje volt. Itt következett szerelés no. 2: a benzinjeladó alól elkezdett ömleni a benzin. Tavaly cseréltem, elfelejtettem utána húzni, nyilván a tömítés lapult össze, most folytk. Hetes kulcs elő, egy perc alatt megvoltam, ismét dichtek lettünk.
Alig pár perccel a két motoros után estünk be Mariazellbe. Nem megyek bele, eltöltöttünk ott vagy egy fél napot, jó volt, ez egy zseniális hely, minden giccsessége ellenére is. A hazautat a normál főúton abszolváltuk, közben Kati kiszámolta, mennyit kajál a Bianchi: 5,55 liter/100 km. És közel maximális fordulaton pörög (95-nél forogná ki magát, mi végig 80-85-öt toltunk), tehát nem rossz az eredmény.
A hazaút? Eseménytelen volt. A gyerekek veszekedtek, aludtak, volt tető ki, tető be, ablak le, ablak fel, melegem van, fázok, de azért csak annyi, hogy szép legyen az út. Bécsben sütiztünk, kávéztunk, együtt autóztunk hosszan egy Fecske-Mercivel, Móváron nem túl ünnepélyesen a Macben ebédeltünk. Este fél hétre értünk haza, pedig 11-kor indultunk, az se olyan rossz.
Most van a garázsban egy nagyon bogaras Autobianchim 1150 kilométerrel több futással az órájában, egy nagy olajfoltom a garázspadlón, és egy vastagra tömött mappám a számítógépen, tele képekkel.
Soha rosszabbat.
