Nehéz lesz ezt a posztot úgy megírnom, hogy ne csapjon át már az első mondatok után valami szánalmas, nyálban fetrengő, görcsös önigazolásba. Pedig lelkem mélyéről gyűlölöm azt a fajta hozzáállást, hogy az én autóm a legjobb, ha szar, akkor meg pláne, csakazértis.

Higgyék el, engem nem zavar, amikor leírom, hogy a Bianchim egy légyfing-gyenge, zajos, sokszor lerobbanó kis szutyadék. Mert az, de ettől még szeretem, és a sok baja miatt talán még sokkal jobban értékelem azt a pár tíz, száz kilométert, amikor egészen autószerűen szolgál. És így sokkal büszkébb vagyok rá, amikor jó, hiszen mindketten alaposan megküzdünk a boldogság apró villanásaiért, és olyankor együtt röhögünk.

A Kawasakim pedig egy reszketeg, zajos, lassú parasztbicikli, nincs rajta fék, úthullámokon elugrál a fara, most az olajat is csöpögteti, s egy jobb napon egy mai négyszázas motor, de talán még egy kettőötvenes robogó is megeszi a zöld lámpától elstartolva. Letojom ezt, mert imádom, semmilyen más géperejű szerkezetem, soha nem volt képes akkora örömet okozni, mint az öreg Kawa. Ahogy a morajlása közben nyolcvannál megzizzenti a mogyit az Árpád-hídon, én meg ülök a hangtenger közepében – hát olyankor maga vagyok Thor, a hadisten. Imádom, tiszta szívből, szerelemmel. Kérem, ne vihogjanak ott a hátsó sorban, tudom, hogy Thor nem egy középkorú, kopasz, idétlen faszi volt béna pólóban, ennyire én is jártas vagyok az ókori dolgokban. De akkor is.

A Pandám? Egy okádék. Ha áll egy hetet, csak távoli polinéz törzsek még soha elő nem vett imáinak ütemes skandálásával lehet életre kelteni a motorját. A hátsó futóművétől Mátyás király udvari kocsisa is dobna egy hátast, olyan primitív. Mindene zörög, ragad a kézhez a váltógombja, füstöl, krepeg, szörnyű. De nagy öröm kinyitni a két vászontetejét, zsonglőrködni a negyvenöt lóerejével, kiszámítani kanyar közepén, hogy melyik bukkanó dobja majd meg épp úgy a farát, hogy az ívre pottyanjak vissza, persze csak ha előtte épp jól beállítom az ellenkormányzás szögét. A Pandám vagány – nem kifelé, hanem nekem. Férfias harc vezetni, minden kilométer kívülről teljesen normálisnak tűnő megtétele fangiónyi tudást, villámgyors kalkulációkat követel a részemről. És csak én tudom ezt. Amíg a többiek unatkoznak a hangszigetelt, rezgéscsillapított hűtőszekrényeikben, én játszom.

Nem jók a járműveim, de szerethetők. Esendőek, mint minden, ami régi, minden, ami nem illeszkedik áramvonalasan a kiszámított, bitek, szélcsatornák és ergonómusok által körbefalazott világba. Tárcsázós, vonalas készülékek ezek az okostelefonok korában. CB667 kontra Apple iPhone gen. 4. A járműveim én vagyok, és én igazából senkinek nem akarom bebizonyítani, hogy jók, mert nem azok. Viszont mint tud valami egyedit, amit én baromira szeretek benne, olyan pluszt, ami 2010-ben nem vehető meg pénzért. Csak idő+idegrendszer+sok-sok szívás+szellemi hozzáadott érték kombinációjával. Meg persze pénzzel. Hagyjon meg a világ a kis boldog nyomoromban, én sem akarok senkit lebeszélni a részletgazdag (a szó minden értelmében), jégbehűtött, empéhármas új Suzukiról, hiszen annál tényleg nincs logikusabb választás.

Sajnos a Mercim egyre inkább olyan, mint egy Suzuki, és nyugodtan álljanak fel a gép mellől, mert ezzel el is kezdődik a szánalmas önigazolósdi. Mert júniusban egyszer már lenyomtam vele egy 2000 kilométeres túrát Németországba, alaposan megterhelve, sok utassal, telipakolva, és csak a gumi lett szálszakadásos, különben egy szava nem volt.

Aztán négy új gumival, egy kipufogóval és két telitankolással később utóbb megint plafonig tömtük a csomagtartóját, úgy, hogy álló helyzetben majdnem leért a kipufogója (ha megy, a szintszabályzó visszaemeli vízszintesbe), beültünk a családdal, nyaraltunk egy jót Olaszországban, és hazajöttünk. 2780 további kilométer, most valahol 531 500-on áll a számláló, a hengerfej még soha nem volt lenn a motorról.

Ami hiba esett:
- egy izzítógyertya valószínűleg kaputt, ezt onnan sejtem, hogy indítás előtt nem gyullad ki a visszajelző, bár ilyen melegben ettől még öt hengerrel indul a motor, tehát nem venni észre. Milyen kár, hogy nem egyszerre cseréltem mind az öt gyertyát, noha benne van a bibliában, hogy azt úgy kell. Emiatt most évente mindig kimegy közülük egy;
- Norbika sikerrel lerántotta a jobb hátsó ablaktekerő kurbliját, vissza kéne tolnom, de lusta vagyok kivenni a kesztyűtartóból.
- a régóta meglevő, jobb hátsó morgás megvan, bár nem lett rosszabb, letekert ablakkal igazából nem is hallani. Egyre jobban gyanakszom a féltengelyre.

Asszem ennyi. Era világít, dudál, fűt, töröl, indul, megáll, megy, kanyarodik, méghozzá nem is rosszul. Ráférne lassan egy olajcsere, most valami 7500 van benne február óta.

Nem tudom, hogy volt-e már ennyire élvezetes Olaszország-túrám autóval – talán a Sipos Transitja volt ehhez fogható tavaly, Imolába menet, csak most többet mentünk, gyerekekkel, többfelé. És az a vicc, hogy az egész út során összesen három, a miénkkel egyidős, vagy öregebb külföldi autót láttunk a pályán: egy ukrán kocka-Passat kombit hetvennel szenvedni, egy francia truppot valami vén Merci lakóautóval ötvennel araszolni, meg egy álomszép román Renault R16-ost hazafelé, az tolta a százat. Hm, úgy látom, rossz társaságba keveredtem, inkább nem dicsekszem.

Akkor inkább máshogy. Ritkább autóval voltunk, mintha Ferrarival mentünk volna, hiszen Maranello gyümölcséből láttunk hatot, fekvőlámpás Mergából pedig egyet sem, sehol. És ha hozzáveszem, hogy tízszer annyi limuzin fekvőlámpás készült, mint kombi, akkor már szinte paganizondai magasságokba emelkedtünk. Persze ez vicc, kérem, még azok se kezdjenek el most hörögni, akiknek nincs humorérzékük.

Az érdekes az, hogy egy ilyen öreg dízel Mercedes ma is teljes értékű tagja tud lenni a forgalomnak. A fél világot átutazza százharminccal, előz száznegyvennel, ha pedig valami őrült villog hátulról, de nem lehet visszamenni a gyorsító sávból a kamionok közé, akkor a százhatvanra is rá lehet tenni a mutatót, és még csak nem is kell hozzá egy örökkévalóság. Persze mindezt Olaszországban, ahol a sebességkorlátozó táblák csak valami elvont szándékot jeleznek.

Kicsivel kilenc liter alatt alakult a fogyasztás, nagy sebességnél, erős emelkedőn pedig négyszer vagy ötször belenyalt a százas osztásba a hőmérő mutatója, de egy századdal sem feljebb, tartósan sem. Két éve tudok róla, hogy a hűtő öreg, de egyelőre sosem volt annyi a malacpersely gyomrában, hogy kigazdálkodjam.

A kis piros paca a jobb oldalon Era, a kicsivel nagyobb púp balra a firenzei dóm

Futóműben, fékben teljesen ott van a szeren, fenti tempók mellett maga a megtestesült nyugalom. És meglepő módon nem hangos, nem erőlködik, lehet benne zenét hallgatni, beszélgetni, aludni pályán is. Pont úgy autózik vele az ember, ahogy a többiek. Olaszországban. Tök jó.

Talán inkább aggódásból, mint szükségből, de egyszer utána töltöttem három deci olajat és egy kis lottyintásnyi vizet (amit indítás után rögtön ki is köpött a túlfolyón, nem kellett neki). Ja, és leeresztettem a gumikból nyomást, mert 2,9 bar volt bennük, ami hátul majdnem jó, elöl viszont sok. Ennyi esett.

A bungaló előtt, amiben laktunk Marina Romeában

Ravenna mellett, a Po-folyó deltájánál laktunk, a helyet úgy hívják: Marina Romea. Maga a kemping egy erdő közepén van, kifelé ötpercnyi erdősáv választja el Romeától, a tenger irányában csak két percet kell sétálni. Különben tiszta, nyugis (legalábbis éjfél után), fasza hely. A bungaló pedig annyira új volt, hogy szerintem előttünk maximum háromszor-négyszer használták. Meg is találtam mindenen a szállítási cetliket, valamennyin 2010-es volt a dátum.

A tengerből kiszedtük az összes izgő-mozgó állatkát, majd alapos tanulmányozás után visszavittük őket (élve), hogy sült formában felhabzsoljuk őket a parti kajáldában alig fél órával később. Reggelente felpattantunk a biciklijeinkre Bálint fiammal (az övé és az én összecsukósom is befért a kismotor, roller, biciklis gyerekülés, öt táska, játékos doboz, hűtőlába, meg ki tudja, még mi minden alá), elmentünk panificiért és prosciutto crudóért a kempinges közértbe, a végén már mondanunk sem kellett, megláttak, bondzsornó, készítették is. Olaszország már csak ilyen, azonnal otthonossá válik a turistának.

Egyik nap eljutottunk San Marinóba, ami, ugye, egy külön köztársaság. Az ember megy olyan 130 kilométert délnek Ravennától, majd lát egy irgalmatlan hegyet. Az a híres, jellegzetes középkori vár San Marino város tetején 740 méter magasan fekszik. San Marino állam pedig picike, a széle viszont nagyjából tengerszinten kezdődik, s húsz perc autózás után fenn vagyunk a magasban. Nem kicsit meredek az út. Ha volt alkalom, amikor szánalmasnak éreztem a 88 lóerő kontra 1,6 tonna (plusz utasok, csomagok) heroikus csatáját, az ezen a szakaszon volt. Pláne amikor meg kellett állni a körforgalmaknál, majd gyorsan továbbveretni a gyilkos emelkedőn. Amikor már megvolt a harmadik fokozat, és fordulaton dolgozott a motor, már nem volt gond, de addig…

A világ tetején, de legalábbis San Marinóban

Egyébként kevesen tudják, hogy ezek a régi Merci-dízelek nem igazán nyomatékosak, inkább pörgősek, hiszen nincs rajtuk turbó, de eléggé meg lehet őket húzatni, és akkor nem annyira lomhák. A 300 D pedig a király volt a maga műfajában, ügyesen használva a kevés newtonmétert és lóerőt egészen jó illúzióját tudja adni a fürgeségnek. Persze csak ha minden rendben van a motorban – ami a magyar autóparkról általában nem mondható el, ezért is vánszorognak ezek a szerencsétlen fekvőlámpák nyolcvannal a külső sávban. Meg mert 200 Dezsők, azt ismerem, olyan állólámpásom van ma is. Na, az tényleg a halál.

San Marino bármennyire is turistaborította övezet, mégis van egyfajta zsigeri, megkapó hangulata. Tisztább, rendezettebb, mint Olaszország, sok a mindenféle díszrendőr, fakabát, de abban a közegben inkább játék ólomkatonának tűnik a sok közeg, nem a hatalom képviselőjének. Hiszen még a rendőrautó is Fiat Panda, lol.

Egy óriási vár és a köré épült várszerű falu az egész, olyan, mint valami jól kidolgozott díszlet a Három testőr forgatásához. Kicsit túl sok ugyan a bazár, de annyira középkorias a hangulat, hogy ennyi simán belefér. Nézzék meg, Ravennától, Riminitől, Imolától, Bolognától nincs messze, megéri.

Innen lefelé tartva kaptuk az egyetlen explicit tetszésnyilvánítást az autóra – egy fiatal csávó egy piros Pandával körbeautózott bennünket, majd hangos dudálással és hüvelykujj-feltartással jelezte: tetszik neki. Bálint fel is ébredt a hátsó ülésen.

Persze még az út előtt, két teljes délutánon át políroztam Erát, majd alaposan át is vakszoltam kézzel – jól nézett ki az öreglány, még a tengerparti por takarásában is, ez tény. De azért mások is megnézték, bár nem tudtam dekódolni a pillantásokat, lehetett abban: „már megint az albán nepperek”; na, viszik ezt is eladni Mauritániába”; „milyen jópofa autó, mi ez”, de a legvalószínűbb a „mit keresnek ezek ezzel a pléhdísztárcsás, krómlökhárítós, díszléces, színes izével a dühöngő olasz pályán?”

Klíma persze nincs Erában, ezért folyamatosan minimum félig lehúzott ablakkal autóztunk, aki az ilyet nem bírja, annak nem való efféle veterános móka. De a meredek ablakok miatt eleve nem melegszik fel nagyon a belseje, sosincs benne az a zsírolvasztó hőség, mint a ferde ablakos, kis tetős, modern kocsikban. És menet közben rájöttem a kombiság egy másik óriási előnyére is – a brutális csomagtartó mellett: a hátul ülőket egyáltalán nem süti benne a nap.

Aztán Era elvitt bennünket egy 540 kilométeres túrára Toszkánába is, mert ha az ember Olaszországban jár, nem hagyhatja ki Firenzét, a Ponte Vecchiót, a dómot, a nyüzsgést. Ez azért nagyon is az európai kultúra bölcsője itt, nem árt, ha a gyerekekbe kicsit beivódik. Sajnos múzeumlátogatásra már nem volt idő, bár a teremőrök annyira talán nem örültek volna, ha Norbika beletörli a csokifagyis kezét valamelyik Caravaggióba, esetleg kíváncsiságból megszurkálja a kis fém vízilova ormányával Michelangelo egyik vásznát. Norbi képes kicsit furcsán értelmezni a kultúrát, nem az a visszafogott lény, ezt tudom. Majd később.

Ha már ott voltunk, egy hatvanassal odébb megnéztük a középkori lakótornyairól híres San Gimignianót is, de több nem fért bele két gyerekkel. Hazafelé mindenki aludt, a gyilkosan kanyargós, keskeny, alagutakkal tarkított, kamionokkal teli Firenze-Bologna autópályán, ezért magamra maradtam az utat mormogó mozdonyként faló, puhán ringatózó, tespedős, bordó nappalival.

A tető nyitva volt (nincs tőle huzat, este pedig igazán hangulatos), játszott a George Benson, mit mondjak, majd elolvadtam. Az embernek szép pillanatokat tud szerezni egy ilyen öreg, brummogós mackó. És ha kérdik, volt-e zabszem a seggemben, hogy lerohadunk-e, a válaszom: nem. Túl sokat autóztam én már ilyen öreg dízel Mercikkel Európában, ha egyszer végigmegy az ember a kötelező ellenőriznivalókon, nem kell jobban aggódni miattuk, mint bármi mással, ami sokkal fiatalabb.

Egy csendőr járjon elegánsan. Ravenna belvárosa

A Bologna-Rimini szakaszon oda- és visszafelé is integettem az Imola táblának, óriási erővel kellett balra húznom a kormányt, hogy le ne térjek a pálya felé. Persze ilyenkor nincs ott börze, de a reflexeim működtek.

Van egy, még olasz mércével is elképesztően jó tengeri herkentyűs-házi tésztás étterem Porto Garibaldiban, úgy hívják, Rosa dei Venti. Olyan népszerű, hogy általában előre kell asztalt foglalni, szinte mindig tömött. Rettentő hangulatos, nincs üveg az asztalok mellett, az utca túloldalán pedig sorban állnak a halászhajók.

A kaja leírhatatlanul finom és egészen különleges, olasz, de nem az, amit az ember várna. Három évvel ezelőtt a szomszéd városban, Lido Degli Estensiben laktunk egy hetet, akkor biciklivel (és gyalogos komppal) jártunk át, az idei nyaralást sem teljesen véletlenül szervezte Kati az étterem húsz kilométeres körzetébe (közelebb nem találtunk helyet).

Most háromszor ettünk itt, kétszer is sikerült az asztalunkkal szemben leparkolni Erát. Tudom, hogy szánalmas, de nekem valami elmondhatatlan örömet jelentett az öreg, bordó 123-ast ott látni, a megrakott asztal átellenében, kvázi a családom körében.

Olaszországban ennek az autónak nincs lepukkant zöldséges hangulata, ott csak egy öreg Merci, mindenféle negatív felhang nélkül. Így, kipucolva pedig még az olasz utcán is szép darab díszlet, megnézték egy csomóan – bár lehet, hogy csak a rendszámra voltak kíváncsiak, miféle fura tábla ez... De Era nekünk igazából most érett családtaggá, ezzel a két, igen frankó nyári úttal.

Már vannak dögivel közös emlékeink, a gyerekek mostantól látnak majd benne egy darab Olaszországot, Bálintnak még a szuper ornbaui túrát is felidézi majd. Szeretjük, nem sajnáljuk hát rá a pénzt, energiát, időt továbbra sem, mert ad is érte bőséggel. Ha még pár évet kitart, talán már stílusa is lesz. Kivárjuk.

Na, elég ennyi a nyáladzásból, nem Ferrari ez, még csak nem is BMW. Meg aztán, pár ezer kilométer nem nagy dolog, amúgy is, építeni kell a népgazdaságot, van meló bőven. Nehéz volt a visszaállás, ez a poszt is talán ezért lett ennyire csöpögős. Nyár van, most lehet.