A Winklernek mostanában furcsa emlékezetkimaradásai vannak. Ma reggel például azzal fogadott, hogy írjak már arról a De Tomaso Panteráról, az Elvis Presley-féléről, amiről volt az a jó sztorim még tegnap. Hát az nem én voltam, de ha már előkerült a téma, kicsit utánajártam.

Szeretem az autóversenyt; főleg a tévén keresztül. Régen lelkesebb voltam, el-eljárogattam versenyekre, kíváncsi voltam az autókra, a hangjukra, milyenek élőben. Láttam a DTM-et, a WTCC-t, az FIA GT bajnokságot, no meg természetesen a Formula-1-et is. Egyszer mindenkinek ajánlom, akit érdekelnek az autók, de még soha nem szánta el magát, ne legyen lusta, kerekedjen fel, és meg se álljon a legközelebbi versenypályáig - nem fogja megbánni. Már az akusztikus élményért is érdemes kimenni!

Meg aztán eljut az ember egy csomó érdekes helyre, lát új embereket, városokat… Ha szerencséje van, még ilyen autócsodákba is belefut, mint ez a Trabant 601 Type-R. Az első autóm egy Trabi volt, és 2004 szeptemberében, amikor kimentünk Brnóba megnézni a DTM-et, már megvolt az Integrám, még szép, hogy felfigyeltem erre a hibrid csoda-Trabira.

Azt gondoltam, itt a kulturált Svájci közönség szórakozik, de nem. Svájci, az igaz, csak éppen nem kulturált – kezdte ígéretesen beszámolóját Marjai Péter olvasónk a genfi szalonról. Tekintetbe véve, hogy kiállításon a lehető legnehezebb fotózni, írni meg végképp alig lehet valamit, Péterre már-már kollégaként tekintünk: egész jó fotók, szórakoztató szöveggel.

Nem az autószalon miatt mentem Svájcba, Zürichbe kellett utaznom, de arra gondoltam, ha már ott vagyok, Genf nincs olyan messze, megnézem hát a világ egyik legnagyobb autó kiállítását. Aki csak ezért utazna közel 1300 kilométert, azt gyorsan lebeszélném. Fergeteges show-ra számítottam, érdekes programokra, kulturált közönségre és rengeteg újdonságra, ezzel szemben érdemben kevés különbség mutatkozik a gyakran szegényesnek titulált Budapesti Autószalonhoz képest. A legszembetűnőbb, hogy a gyártók erre a kiállításra időzítik az új modellek bemutatását. A többi gyakorlatilag ugyanaz, talán kicsit díszesebb körítéssel.

Ezt a szörnyeteget tudjátok azonosítani? Ezt kéne tesztelni, ez mellett minden KRAZ, MAZ gyerekjáték. Azt nézd meg, ahogy a tankot kihúzza: köp két füstpamacsot, nekifeszül, és mint a Belarus a facsemetét... Mintha nem is lenne a tanknak súlya. :) Szóval nyomozzátok le! Aki ettöl nem megy el, az nem autóbuzi az biztos.

Üdv:
Attila

Kedves olvasóink, de tényleg: mi az istennyila ez?

Olvasónk, Divatmotoros attól tartok, átvette a vezetést a Taxisok őrült cuccai versenyben. A képet óvatosan nézegessék, mondjuk egy újsággal takarják le a monitor nagy részét, ki ne süljön a szemük.

A „Taxisok őrült cuccai” sorozatba szerintem beleillik ez a szentély is, amit Szingapúrban fotóztam. Külön felhívnám a figyelmedet a jobb oldali bólogató kutyára és az aranyszínű nyúlra.

Motorral jártam gimibe. Főleg egy Jawával, de néha a Schwalbéval. Mindkettő okkersárga volt, ami felettéb zavart. A Jawában más is idegesített, esőben bement a tankba a víz és nem indult, legalábbis valami hasonlóra emlékszem. De esőben mindenképpen szívás volt, az, hogy toltam vagy ültem rajta, tulajdonképpen már lényegtelen mellékkörülménynek számított.

Mindkét motor megvan még, az öcsém januárban, jégen Schwalbézva törte el a jobb karját, ami nem lepett meg, decemberben, a dűlőúton majdnem lefejelte a Fiat Bravót.

Egy Schwalbe látványa nekem legalább olyan lélekmelegítő, mint egy 405-ös Peugeot, vagy Aro, zsírosan motorizált gyerekkorom kispajtásai.

A Schwalbéval a vidéki motoros társadalom dolgozói kasztjába tartozhattam, nem a hülyegyerekek közé. A Jawa csajos volt, a Simó(S51) fiús, az MZ komoly gépnek számított, egy Schwalbén meg szinte mindig volt gázpalack is a sofőr lábainál. (ez a vonzalom sokmindent megmagyaráz a Volvóval kapcsolatban is) A Schwalbét azért is szerettem, mert nagynak tűnt, legalábbis a Jawánál nagyobb volt. Méretben. Teljesítményben nem sokkal, bár a gimi udvarán tartott motoros gyorsulásit így is megnyertük a sok Jawa ellen.

A Schwalbe formája ma is lenyűgöz.

Kész átverés, mert előadja a nagyot, pedig nem az. A térd elé hajló lemezek és a hátsó kereket borító szoknyák sok anyagból vannak, a kismotort páncélozott lovaggá emelik. Pedig ez egy 50cm3-es robogó. A használtautón találtam ezt a fehéret, elég csajosnak ítélem...talán újrakezdhetnénk...

Kicsit sok itt a Mazdából, pedig lesz még. Lelkesen lapátolják ránk a jó kis Mazda 2-t, nem tudunk elég gyorsan félreugrani. Nem a csinos, de túl konszolidált külsejéért szeretjük, pláne, hogy a Mazda volt olyan lelketlen és a kiváló logót lecserélte a körbe zárt madárra. Most, hogy a logók egyre nőnek, igazán szívderítő látvány lenne a sok pumával feldíszített autó.

A logóváltás néha identitászavarhoz vezethet, mégis, melyik tesztautónk orrát díszítette ez a szélesre tárt szárnyú puma?

Versenyen kívül, a Lowtyo különdíjért; Meg tudná valaki magyarázni miért cserélhették le az izgalmas pumát az unalmas madárra?

A fehér Swiftet még apám vette újkorában. Bejárták vele ezerszer Horvátországot, beletekertek majdnem 300 000 kilométert, aztán átadták a nagyszülőknek akik az elmúlt öt évben nem sokat mozdítottak a kilométerórán. Sohasem volt vele semmi baj, hibátlan szolgaként teljesített mindig. Manapság egy kis piac, egy kis teszkó a munkaköre, de leginkább a garázsban áll és vigyázza a betonpadlóra piros zsírt csöpögtető kolbikat, szép oldal szalonnákat és a sonkát.

Most csak kolbikat hoztunk el az orra elől, a szalonnának nagy lelkitusa után ellenálltam, de egy kolbásznak, soha. Lilahagymával, savanyú uborkával és fehérkenyérrel, természetesen. Pont így.

Budapest lassacskán jelentős idegenforgalmi góccá növi ki magát. Egyfelől ott a Sziget, ugye, ami a fiatal világjárókat vonzza mágnesként, ám öregekből eddig rosszul álltunk. Változni látszik a helyzet.

Ahogy a tornacipős amerikai turistanénik-bácsik Londont, Párizst és Prágát, úgy lepik el szépülő fővárosunk utcáit a leszázalékolt, idős, pihenni vágyó német rokkantak. Bár mindig csak az autóikat látom. Szerencsére infrastruktúránk mind jobban kedvez nekik, az Adenauer- (vagy talán Honecker-) érában szocializálódott, de koruk miatt mára már nehezebben mozgó altdeutschok számára leglényegesebb helyeken (Tesco-, Cora-, Auchan-, Metro-, Ikea-, nagy plazák) mindenütt van már mozgássérült parkoló. Talán nem véletlen, hogy Európában talán sehol másutt nem látni annyi német rendszámos BMW-t ácsorogni kék tolókocsis tábla alatt, mint kicsiny hazánkban. Szeretnek bennünket!

A kedves, idős passaui pár gyönyörű állapotú, szerény öreg járgányát az Ikeánál fotóztam le. Gondolom ők is a "két főételt egy áron" akcióra nyomultak, akárcsak mi. Hiába, a német nyugdíj sem feneketlen. Gondoltam veszek egy csokor virágot, megvárom őket az autónál, hátha akkor szívesebben jönnek jövőre is. De a gyerekek sürgettek, menni kellett, nem tudtam erősíteni a népek barátságát.

Értik ugye?

1. BMW

2. Német rendszám

3. Mozgássérült parkolóhely

Ha ilyet látnak, kérem, legyenek barátságosak.

Ezt a szakadt dobozú kihangosítót, vagy mit a Mazda 2 bemutatón kaptam. A szakadás út közben lett rajta, az áru sértetlen. Ha valamire nem tudok ráindulni, az a kihangosító, i-pod, navigáció és hasonló apró okos finomságok.

Az autómban sem vagyok hajlandó a kazettás rendszert lecserélni CD-re, -ezért külön kazettaflottát kellett felállítani 2000 forintból, de arról majd máskor-. Sőt, egy kazettában végződő CD-lejátszót se raknék bele, (Nati szerint ez lenne a tökéletes megoldás...) teljesen logikus, hogy egy kihangosító nem éktelenkedhet a műszerfalon. Fekete Wunderbaum, slussz.

Fafejű vagyok, de nem illik oda, és kész. Nem is bonyolítok akkora telefonforgalmat, hogy szükségem lenne rá.

Ezért bedobom a cuccot, éjjel háromkor jön a furfangos kérdés, első helyes válaszoló átveheti a játékot a szerkesztőségben. Ha még nem unjátok a Mazdákat a Totalcar-on, gyertek és legyetek szívesek e-mail címmel játszani. És kedves Lowtyo, nem, nem az lesz a válasz, ne is próbálkozz.

Ezt kaptam az apósomtól titkolózós mosoly kíséretében (kötözködők kedvéért: a bal oldali tárgy).

Ha kitalálod mi ez, a tiéd lehet! - mondta.

Rágódtam rajta egy csomót, lassan körvonalazódott egy tuti tippem, meg egy halvány, bizonytalan. Amikor az első nem jött be, kiderült, hogy a második jó. Ha így állunk, asszem veszek lottószelvényt is. Utólag tudom, hogy ha biztos akartam volna lenni a megoldásban, élnem kellett volna már a második világháború környékén. Mindenesetre ez egy működő izé, nem csupán vitrinbe való mütyür.

Vannak tesztautók, amiket a forgalmazó egyszerűen nem mer ideadni. Néha belefutunk ilyenbe, ez elkerülhetetlen. Egyszer például emlékszem, pont a Hyundai-jal beszéltük meg, hogy az Elantrát inkább hagyjuk. Piaci szerepe nincs, elképesztően szar, még annyit sem ér, hogy tök feleslegesen fejek hulljanak miatta a PR részlegen.

A Nissan Tiida viszont érdekelt volna. Nem olyan a hírünk, de tényleg tudjuk értékelni a harmadik világnak fejlesztett, nyugati autókhoz szokott szemünknek szokatlan autókat. Mi bizony meg tudtuk becsülni a Dacia Logant, már a szedánt is elismertük, az MCV pedig egy féléves tartósteszt alatt se tudott minket kiábrándítani.

Úgyhogy megértettük a Nissant, amiért inkább nem forszírozná a Tiidát, viszont szereztünk egyet a kertek alatt. Ebédelni indultunk

Nem bolondultam meg, hogy hobbiból gnómszedánok fotóit nézegessem; igazából soha nem is láttam Tiidát. Úgyhogy amikor Postás úr, bocsánat, Rácz Tamás kolléga ebédre menet elővett egy kulcsot, hogy akkor menjünk is a Tiidával, mohón ráraboltam, és előreiramodtam, mint mikor egy teve megérzi az oázist.

Először az orrát láttam meg.

Hőőőőőőőő! – torpantam meg egy pillanatra. –Az orra egész jó! Nincs ezzel semmi baj.