Tény vagy kitaláció a sztori, mely szerint az ős-kocka Passat kulcsával az összes korabeli Audit és VW-t ki lehetett nyitni? És mi a helyzet manapság? Mit csináljon az ember, ha az autóban felejti a kulcsot? Keressen egy garantáltan bevált trükköt az interneten?
Francokat, hívjon segítséget. Minden jóravaló autómentő vállal bezárt autó kinyitást, de legrosszabb esetben is elviszi a szervizig. Rutinosabbaknak marad a fogas, vagy az ügyes szomszéd. Mi is kipróbáltunk két tutinak mondott módszert. Időtöltésnek jó volt, másnak nem.

Először tán a WC pumpáról. Érdekes módon mindenki így nevezi a lefolyótisztító gumiharangot, én is, de jóformán nem láttam még senkit, aki a retyóban turkált volna vele. Na jó, nekem múltkor sikerült, úgy látszik a cső keresztmetszete nem bírta az ebédről megmaradt lecsó (ha nincs itt a nő, férfiember ilyeneket eszik) és a temérdek wc-papír által támasztott terhelést és eldugult. Legyen hát wc-pumpa, az jól hangzik és kellő undort is vált ki az emberből.

Elméletileg ugyanúgy kéne működnie, mint a teniszlabdának, amiben már akkor sem hittem. Mert hogy a fenébe tud egy teniszlabdányi lég mechanikát mozgatni? Láttam már szétszedett ajtót, raktam is össze, de halvány lövésem sincs, mi bírná rá a zárszerkezetet, hogy elmozduljon. Felnyomja a pöcköt (már ha van), vagy a rudazatot  amit amúgy csak dróttal tudunk mozgatni? Vagy kiakasztja a zárnyelvet? Vagy hogy? És ha szervómotor is van? Kulcsérzékelő? Hirtelen sokkot kap a zár és szétdobja magát? Millió oldalra szökik a levegő odabent a szerkezetben, szerintem lehetetlen olyan nyomást csinálni csak így, ami akár csak megmozdítana bármit is benne. Persze lehet, hogy én tudom rosszul és tényleg lehetséges a nyitás, de nagyon nem hiszek benne.

Azért persze kipróbáltuk a pumpával, de az egész mélygarázsban nem találtunk olyan autót, melynek zárja köré tökéletesen illeszkedne a harang pereme. Ott a kilincs, az övvonal, a díszléc, akármi. Egy darab dróttal többre mentünk volna, de az sem garantált, autófeltörési tudásunk a nullához közelít. Igaz ugyan, hogy megboldogult kocka Ibizámat egyszer fel kellett törnöm, de órákba tellett, míg sikerült a művelet, ha éjszaka a parkolóban csináltam volna más autójával, már tucatszor pofán vertek volna.
WC pumpa kilőve.

Egy másik – videómegosztók szerint bevált – módszer az univerzális távirányítóval történő kinyitás. Csókolom, nem vagyok egy elektronikai géniusz, de azt azért tudom, hogy ezen távirányítók infravörös fénynyalábot sugároznak, a riasztók pedig rádiófrekvencián üzemelnek. Ráadásul szinte kivétel nélkül mindegyik ugrókódos, sosem sugározza ugyanazt a jelsort. Ha jól emlékszem, valamikor réges-régen voltak infravörös autóriasztók, de nagyon hamar véget értek. Talán igaz sem volt.
Univerzális távirányító kilőve.

Különben is, a tolvaj nem fog vesződni semmiféle gombnyomogatással és pumpázással, fog egy fél téglát vagy egy baseball-ütőt, bedurrantja az ablakot és máris pakol kifelé. Öt másodperc és mire az autóhoz érünk, már oda a fejegység vagy az utastérben felejtett érték Aki pedig nem csak feltöri, hanem el is akarja vinni, az már tudja, hogyan kell, sajnos.

Legnagyobb valóságalapja a mobiltelefonos városi legendának van talán. A mendemondák szerint az amerikai Ford és GM autókat lehet kinyitni úgy, hogy telefon hangszóróján keresztül küldetjük el a jelet a pótkulcsról az autóhoz. A közismert MythBusters ezt cáfolta, ennek ellenére vannak olyanok, akik bizonyították. Hol az igazság? Fene tudja. Talán valahol a sok, rendőrség által kiadott közleményben és szórólapban, amit oly előszeretettel dobunk a kukába, ahelyett, hogy elolvasnánk és megértenénk tartalmukat. Itt a jó idő, szívesen hagyjuk lehúzva az ablakokat, míg elugrunk a trafikba újságért, otthagyjuk az autóban a napszemüveget (ez is bőven elég ahhoz, hogy feltörjék, láttam már ilyet), elhúzva a tetőablakot.
Tálcán kínaljuk fel a lehetőséget az enyveskezűeknek. És higgyék el, azok jóval ügyesebbek, mint mi ketten, Árpáddal a mélygarázsban.

(Jaj, most látom csak, elnézést a vákuumért a teniszlabdás módszer taglalásakor. Tudják, a lámpaláz.)

Lassan azért, de bementem. Félúton adóztam egy kis csodálattal a valószínűleg BMW E30-ból épített pickupnak, ablakos géptetővel, meg az M3 emblémás másik Bimmernek. Nyilván a Dinamit tuningműhely demóautói és nyilván csak motorral érdemes odaállni melléjük gyorsulni.

Bent aztán nagy szerencsém volt, hogy a márkaklub parkolóban kapott szérum nyújtott némi védettséget az olyan fertőző betegségektől, mint ez a bugyimetál-gyöngyház régi Swift, ami vagy csak reklámoz air ride-futóművet, vagy - amibe bele se merek gondolni - van benne olyan.

Az air ride egyébként idén nagyobb slágernek tűnik, mint tavaly. Már a kinti parkolóban is folyamatosan demózgattak seggemelgető autóval, bent is többen kínálták a rendszert, ami nagyszerű találmány, főleg olyan országban, ahol nem kell jó vastagon megkenni a vizsgabiztost, hogy az ilyennel szerelt autó átmenjen a műszakin.

Milyen kár, hogy sokkot kaptam, és egyszerűen nem ugrik be, mi is volt lánykorában ez a Peugeot-lámpás, Alfa-hűtőrácsos púdermetál pokol, de rutinból itt is a régi Swiftre tennék. Ha az embernek szerencséje van, ilyen szörnyű élmény után a rehabilitációt ilyen tőgyek látványa jelenti. Üdvözölnék egy ilyen irányzatot: szép dolog a tinipornó, de a dudák azok dudák, elkelne jóval több ZS-kosár.

Utcán szinte soha nem látok H1-es Hummert, a ganxsta döglegyek valamiért jobban szeretik a csillivilli H2-est, azon alapban több a helyzetjelző. Ez a fehér eladó, de amíg el nem kapkodják, az apukák elétérdelhetnek, és megmutathatják fiúgyermekeiknek a portáltengelyes megoldást. Meg a furcsa, sportkormányos pilótafülkét.

A minap a szerkesztőségi teremgarázsban letolattam a Tehén bal hátsó lámpáját. Van ott egy korlát, kiálló rudazattal, hát istenem, egyszer nem adta ki. A megroppant test helyett megrendeltem Prokeenál az újat, meg is jött, 15 ezer forintért a komplett gyári lámpa. Ha lehetett volna külön burát rendelni, az még olcsóbb. Ez volt a fejemben, amikor megtántorodtam egy pillanatra a B Corsa és F Astra lámpák itteni árfolyamát látva. Mi van?! Egy kanadai piacos, nem létező tíz éves japán SUV alkatrésze Amerikából ennyivel olcsóbb? Gondolom, ezek valami tuninglámpák lehetnek, integrált kék LED-del, rejtett stroboszkóppal, vagy valami ilyesmi, mert aki nekiáll egy F Astrát tuningolni, mindenképpen hülye, de az esze csak nem ment el ennyire.

Annak viszont örültem, hogy egyre több a cult autó - a muscle carok mellett egy ilyen kiállításon kizárólag ezek bírnak izgalomba hozni. Jelenleg talán 20-1 az arány az idióta tuning és a kulturáltabb megoldások között, de mivel pár éve még szinte kizárólag a Halálos iramban-stílus ment, szeretnék hinni benne, hogy jövőre még több ízléses cult és retro lesz itt.

Exploited koncerteken szoktam így elcsodálkozni: azokon a napokon, amikor nincs Exploited koncert, hol az ördögben bujkál ennyi tarajos punk?! Egy apró tévedésből kifolyólag a márkaklub-parkolóba navigáltam, és micsoda isteni szerencse!

Eleve örömteli volt egy lila Corrado mellé parkolni, és akkor még végig se néztem a kínálatot. Az igazi döbbenet a sor végén ért, amikor a lambóajtós, hatkipufogós, vajbőr űrhajóbelsővel tuningolt Astrához értem, mert mi tagadás, elállt a szavam. Ráadásul a behajtáskor ez az autó még előttem állt a sorban, röhögtem is eleget, hogy eladó, meg hogy licitálj, na ja, pont egy halálba optikázott F Astra, amire szükségem van. Illetve tényleg, annyira, de annyira csinálnék egy mélyinterjút azzal, aki erre nekiáll licitálni, mert pokoli sok munkaóra és pénz lehet az autóban – igényes mű, de Geronazzo Máriában is sok a munkaóra, mégse fizetek be rá.

A márkaklub-parkoló nekem egy régi Swiftet vikszoló egész jó csajjal indult. Folytatódott aztán egy Škoda kupéval, amit talán valami ízlésesebb színben is el tudnék képzelni. És akkor jöttek az F Astrák. Átmenetesen fényezett Gsi, hozzáillő színű bádogvödörrel, ál-beömlős, (olaszul) Szürke Lovag szélvédőmatricás sima, a Zöld Ördög, ami nekem kéknek tűnt, de legalább spinner felni volt rajta, meg hát a lambóajtós kabrió.

Ide egy Tolsztoj kéne, hogy kérlelhetetlen pszichológiai logikával írja meg a katartikus pillanatot, amikor valaki beleszeret egy F Astrába. Most tényleg, hogyan? A formájába? Nincs is neki formája. Az izgalmas műszaki tartalomba? A legdöglöttebb váltó, lehangoló motorok, érdektelen futómű... És mégis; ha összeadnánk a szerelem-Astrákra hobbiból fordított összegeket, simán felvásárolhatnánk Rüsselsheimet az összes elővárossal.

A márkaklub-találkozón az astrásokkal leginkább a Régi Swift Klub tagjai találkoztak. Őket sokkal jobban értem; a Swift azért legalább magyar, és tény, hogy nem menőbb verda, mint a szamár, amin Jézus Jeruzsálembe érkezett, igazi hűséges társ. Nem nyafog, nem hisztizik, mint egy kutya, aki akkor is ragaszkodik a gazdájához, ha veri, rúgja és nem cserél benne olajat. A régi Swiftek megérintik a lelkem, na. Még ezeket a szörnyű merényleteket is zokszó nélkül tűrik: színre fújva bedeszkázott hűtőrács, szárnyak, elvetemült lámpamorcosítások.

Ha már Carstyling, szívesebben nézegetem ezeket a létező, tényleges használatban lévő autókat, mint a csilliárdos, céges demóautókat, ez így legalább egy kis magyaros helyi íz, kulőr lokál, szoció. Szárnyas Thalia, ultramorcos Renault 5-ös, és hát persze, amitől mindig összeszorul a szív, a Manta.
(Kattra galéria nyílik)

Na végre, sikerült feldolgoznom a rengeteg matricát, szárnyat, csillogó, nagy felnit és neonszínt. Ideje, hogy azzal törődjek, ami engem érdekel. Először is indítanék egy ZIL-motorral, ami ugyan nem a legszebb, nem a legerősebb, de tudjuk, hogy egy V8 a pokolban is V8, mese nincs.

Persze a sok köbcentiméternél egy jobb dolog van csak: még több köbcentiméter. Említettem már, hogy itt voltak a legszebb lányok?

Na de el az alantas, olcsó trükköktől, ez a Charger nem hazudik. Szuverén vitte magával az egész sort és mikor élőben látja az ember, valahogy nem érdeklik a muscle car-ok gyengéi. Egy igazi tesztoszeron-bomba, minden egyes apró felirat csak tovább fokozza a vágyat az emberben, hogy a két Holley üzemanyag-szivattyút felkapcsolva elfordítsa a kulcsot és megmutassa a sok olaj- és rizskályhának, mitől döglik a légy. Mopar hengerfejek, Edelbrock szívósor, 394 lóerő és a nagybetűs Nyomaték. Buta, alantas, primitív érzelmekre hat, de azt nagyon, én meg hagynám.

Mellette a Mustang Fastback is csak játékszernek tűnik, pedig kevés autónak áll jobban a gyorsítócsík, mint ennek.

Nem messze onnan, a bejáratnál áll egy lélegzetelállítóan szép Jaguar E-Type a harmadik szériából. Mikor 1961 márciusában bemutatták, Enzo Ferrari csak ennyit mondott: „A valaha gyártott legszebb autó”. És igaza volt. Persze az egyes széria az igazi, a soros hathengeressel, ami lényegesen könnyebb volt, mint ezen hármas 5300-as V12-ese, de azért néma csodálattal áldoztam a formának és a szépségnek így is. Beléptem a standra és megkérdeztem az ott tartózkodó hölgyet, hogy fotózhatnám-e közelről.
- Semmiképpen, a kordonon kívülről.
- Ja, bocs.

Gondolom kicsinyke vakum villanása negatívan hatna a fényezésre, ezért nem erőltettem tovább a dolgot, inkább a távolban tornyosuló fehér motorcsónak felé vettem az irányt. Nem tettem rosszul, mivel annak árnyékában egy igazi driver's car, egy Wiesmann Roadster lapított. Az MF3 az alapverzió, már ha beszélhetünk egyáltalán ilyenről egy olyan gyártónál, amelyik honlapján nem ad meg árat, de ez nem is csoda, hiszen az individualizmusnak nincs határa, autónként változik a konfiguráció.

A retro forma igazi csúcstechnikát rejt. És sajna utolsó soros hathengeres BMW S54B32 motort is. Már csak a Z4M-ben találhatja meg az, aki nem tudja, milyen csoda is ez és okvetlenül birtokolni akar egyet. Halálom után szívesen felajánlanám ép szerveimet transzplantációra, feltéve, ha most megajándékozna valaki eggyel.

Gondolom aláírtak már hasonló nyilatkozatot a Drag Racing-es srácok is, hiszen világos, hogy egy 650 lóerős, elsőkerekes néhai Ford Fiestában erős pókerpartira hívták ki a sorsot. A kicsi kis gép kétezres blokkja eredeti, minden más azonban profi, amerikai drag-cucc. Kár, hogy elfelejtettem megkérdezni, hány kósza bámészkodót szippantott már be a gigantikus turbótüte.

Közben persze a lelkes lányok sikamlósan kígyóztak végig az ABT minden kiállított autóján, talán annak reményében, hogy végre sikerül a nagy áttörés és felfedezi őket a szakma. Vagy Kovi.

Japán autóból meglehetősen keveset láttam, egyértelműen az európai gyártók domináltak, de azért akadt egy-két szép Skyline R32 és SX is. Tetszett bennük, hogy szemmel láthatóan használják őket, nem csak kiállított dísztárgyak.

De ez mind semmi, az igazi őrület a ki tudja, hányadik számú német különítménynél várt. Konkrétan ez:

A valószínűleg teddy-hengerrel fényezett Barkas simán felvehette volna a versenyt bármelyik öreg Transporterrel, annyira jól nézett ki. A turbó szöget ütött a fejembe, így megkérdeztem az ott sörözgető tulajdonosokat (két fiatal srác), hogy mit jelentsen ez? Motort cseréltek benne vagy mi a szösz? Nem, nem, a turbó csak kamu, az eredeti, kétütemű dörmög a B1000-esben. Ezer kilométert jöttek vele a kiállításra, nem semmi. Hátuljában kis kandalló és faborítás. Szauna talán?

Végül visszamentem a hátizsákomért az O.CT standra, még utoljára körbefotóztam a tavalyi Autós Gyorsasági OB nyertes 400 lóerős Porsche GT3-mat (gyári Porsche Supercup 997-es), aztán kábán kitántorogtam a tavaszi napsütésbe. Szép volt, jó volt, ideje lemennem a garázsba. Ha tehetik, nézzenek ki, van még idejük bőven. Köszönöm a figyelmet.
(Kattintásra galéria nyílik.)

Satnya fotós mivoltom okán kissé kuszára sikeredtek az előző poszt képei, ezúttal igyekeztem biztosabb kézzel fogni az apparátot és többször bekéredzkedni a kordonon belülre, ott nagyobb a nyugalom és a keresőbe nem téved unos-untalan valami bámészkodó. Indián standján jó dolgom volt, egyrészt elég tágas, ami nem is csoda, hiszen be kellett férnie a ZIL-nek, platóján a Szöcskével. A ruszki teherautót utoljára 2000-ben láttam, még kopasz sorkatonaként, de már akkor is csak nagyon-nagyon ritkán röffentettük be egyszer-egyszer.

Nem éppen optimális válság-jármű, de szerencsére vannak, akiket ez nem érint: tegnap érkezett saját kerekein. Nem mindennapi látvány lehetett a pénteki forgalomban. Az East Block adásaiból ismert járműveket állították ki, a már említett ZIL-Szöcske kombó mellett itt volt a hihetetlen, fapados Trabant, tetején a működő kisvasúttal. Csak közelebbről megnézve tűnt fel, hogy egy egész komoly közlekedési baleset is történik az állóképen, de nem sikerült rájönnöm, mi a fenét ütött el a kék kisautó. A belső szervek és a fejforma alapján akár egy ufó is lehetne, a részletesség megdöbbentő.

A Fadett mellett egy vérbő, tenyeres-talpas viking asszonyság álldogál, kérdeztem Indiánt, hogy nem tervezi-e felengedni vízzel és bezavarni a fürdőrucis csajokat egy kis pajzánkodásra. Szerinte nem kizárt, ha a tűzcsapot igénybe veheti, akkor holnap lesz mit nézni, tekintve, hogy ezen a standon vannak a kiállítás legszebb lányai. Nem vártam meg, míg szűk lesz a gatyám, ezért továbbálltam.

Ott, A Forma, a jellegzetes, hullámzó övvonal, a hosszú orr, kerek kis lámpák a magas, fitos faron. Ezzel nem veheti fel a versenyt egyik hostess sem, bocsánat, ez egy Corvette Stingray (már egybeírva).

Ami megdöbbentő, hogy ennyi év után is teljesen friss a formaterv, nincs céltalan ív vagy él, minden domborulat valahol születik és valahová tart, hullámzik, törik rajta a reflektorfény, szinte életre kel, mintha azonnal széttépné a könnyű kis héjat a gyönyörűre polírozott small block. A sidepipe már csak hab a tortán. Lehet siratni az amerikai autógyártást.

Éppen a Clarion standja felé tartottam, mikor valami furcsát vettem észre egy remek Golf I mellett álldogálló hölgyön. Aztán rájöttem, hogy a balkezes doni kozákpisztolyként meredező valamik nem a póló alól törnek elő, hanem bizony fizikai mivoltukban láthatóak, tekintve, hogy a pszichedelikus minta csupán testfesték. Férfitársaimmal együtt örültem a klímának. Nem kell hozzá jóstehetség, hogy megmondjam, ez lesz a kiállítás legöbbet fotózott autója.

Régimódi vagyok tán, nem igazán tudom megérteni azokat, akik autójukból koncerttermet gyártanak, én szerény Sennhesereimmel a fejemen, karosszékben élvezem a zenét, de ettől függetlenül néma csodálattal adóztam a Clarion bemutatóautójának. A Beetle kabrió makulátlan, precíz kidolgozásával hívta fel magára a figyelmet. Nagy kedvencem a világos bőr, itt mindent az borít: a műszerfalat, a középkonzolt de még a turbónyomásmérőt is. Le a kalappal.

Ha már ott voltam, nem hagyhattam ki, hogy a MAC Audio lányainak segítségével ne üzenjek a sportvilág egyik közkedvelt személyiségének. Azt mondják, szereti az ilyesmit.

Lassan második köröm végéhez értem, mitagadást kezdtem fáradni, na meg persze jól esett volna betolni egy sült kolbászt, de azért a német delegációt még megnéztem. Airride, koppra ültetett bálnák, hibátlan kidolgozás. Vagy mégsem? Nézegetem a krémszínű, terepmintás S8-ast, mikor valami szemet szúrt.

Bizony, a bal eslő sárvédőíven mintha kicsit felszakadt volna a matricázás. Feltéve ha az. Nem birizgáltam meg, a nem messze álló napszemüveges tulajdonos így is ferde szemmel nézte, ahogy közelről fotózom. Mégis, mit várt? Elég szembetűnő helyen van a gond. Ha mégsem matrica, az esetben el kéne beszélgetni a lakatosával és a fényezőjével egyaránt. Fene tudja, nézzék meg Önök is közelebbről a galériában. Ja, van az is. Persze ez egyedi eset volt, a germán clean-különítmény (franc sem igazodik ki ebben a sok irányzatban) autóiból sugárzott a profizmus. Nemhiába tartják a mozgalom őshazájának.

Azért nekünk, magyaroknak sincs miért szégyenkeznünk. Ha minőségben nem is, azért pofaleszakadási faktorban messze überelünk mindenkit. Itt van például ez a Kispók, ami nem ismeretlen előttünk, hiszen jóformán félkész fázisában már egyszer írtunk róla.

A gyorsulási futamokra épített koporsóba egy BMW M20-as, kétliteres motor van beépítve. Erősen hátratolták, így a hat hengerből négy teljesen belóg az utastérbe. A vezetőülés a néhai hátsó pad síkjáig van visszatolva, a kormánymű mélyen benyúlik a kabinba. Az asztalnyi szélesítés indokolt, hiszen a valaha volt kesztyűtartó helyén sziszegő turbófeltöltő 2 baros nyomás mellett 400 lóerőt présel ki a motorból. Az építő elmondása szerint csak az autó kicsi, ők nagyban gondolkodnak. A begyűjtött trófeákat elnézve egész sikeresen.

Pár méterrel arréb még körbenyálaztam az autót, ami valószínűleg körbeautózná a komplett Tuning Show-felhozatalt, aztán ájultan, porszáraz torokkal és korgó gyomorral rogytam le a kinti büfé padjára. Még egy köröm van, hamarosan jelentkezem, V8 nélkül nem mehetek haza.

Jó napot mindenkinek! Kinn süt a nap, remek az idő, a Tuning-show pedig elkezdődött. Sikeresen vettem a bejutással járó akadályokat és jelenleg menekültként az O.CT Tuning standjára húzódtam be. A rengeteg KW futómű-alkatrész közül jelentkezem, talán nem hiába.

Kicsit Loveparade-es a hangulat, minden oldalról üvölt a gépzene, bevallom, egy ideig bírom, de most már minden egyes kósza bugyborékolás és pittyegés a gerincoszlopomig hatol. De mindegy is, majd elvándorlok a csarnok hátsó felébe, ott nagyobb a nyugalom.

A lényeg, hogy remek hely ez, hiszen már a bejáratnál egy ilyen gyönyörűség fogadja az embert.

Nem ismerek senkit, akinek ne tetszene a 635CSi, ráadásul ehhez még diszkréten az AC Schnitzer is hozzányúlt, akiről tudjuk, hogy nem csak a műanyagozik, hanem bizony az erőátviteli rendszerhez, motorhoz is ért. Azóta sem volt szebb bajor GT.

Már ezen a ponton gyilkolni tudtam volna, na de menjünk beljebb.
A tegnapi cult-társaság újabb tagokkal bővült, az alamzöld 944-es Porsche kicsit kiszorítja a szuszt az emberből, de ez a piros-fekete VW Caddy ezeken a 8x16-os Porsche felniken egyenesen odabasz. Eszméletlen jól eltalált, látszik rajta a rengeteg munka, kéne, pedig dízel, 1.9 TD.

Persze nem minden móka és kacagás, van ám ratyi és ízléstelenség bőven, de szerencsére az "olcsón sokat" trend lassan visszavonulót fújt és egyre több az igényesen megépített autó. Persze az igényesség és a jóízlés nem okvetlenül jár kéz a kézben. De hát kinek a pap...

Na és a lányok. Azok bizony dolgoznak, de mivel ez még csak az első nap, így mosolyuk még őszinte, lelkesen pucsítanak és csücsörítenek, kellenek ide, mint tanyára a villany, nélkülük sivárabb lenne az egész rendezvény. Persze életvédelmi szempontból nem biztos, hogy jó ötlet, mivel rengeteg fiatal srácnak szereznek majd álmatlan éjszakákat. Még szerencse, hogy holnap nincs tanítási nap, elcsodálkoznának a tanárok a sok félsüket, véreres szemű, bedurrant alkarú fiú láttán.

Örömmel láttam viszont régi ismerőseinket, az SRT8-as Chrysler itt feszít mellettem, erős birtoklási vágyat keltve, mellette az azóta már beállított futóműves Cupra S. Ahogy átverekedtem magam a porig ültetett nagy zenés, nagy felnis, rikító festésű...hmmm...kiállítási tárgyakon, végre nyugodtabb és csendesebb környékre értem. Elnézést, a show-car nem az én világom, de majd igyekszem bepótolni a hiányt.
Bezzeg az aprócska Bogár-szekció, na az igen. Először is itt ez az épített Speedster.

Ezerhatszáz köbcentis motorral, DeSoto (talán) orral és küllős felnikkel maga a mikroszkopikus amerikai csoda. Makulátlan fényezése és finom, csillogó díszlécei vonzzák a tekintetet, minden tiszteletem az építőké, de mégis inkább a mellette lévő...

...kamu rendőrjárőr kéne. Sárvédők nincsenek, top-chop, tuningboxer azonban igen, na és persze az elengedhetetlen kellék, a láncos kormány és váltókar. Nem az a fajta, amit okvetlen markolászni szeretnénk visszapörgéskor.

Ettől függetlenül nagyon zorall egy darab, a vaskereszt formájú hátsó lámpák és visszapillantótükrök pedig akár Winkler új autóján is megállnák a helyüket. Na de mostanra már tökéletesen tele a hócipőm a hátam mögött hangerő-versennyel. Mai napig nem értem, hogy miért ilyen idióta zenét kell nyomatni decibelméréskor, a Hells Bells mennyivel jobb lenne? Vagy a decibelbajnokok nem hallgatnak rockot?

Első bejelentkezésem végéhez értem, megyek megkeresem Winklert, legutóbb mintha Indián tömeg fölé magasodó ZIL-e mellett láttam volna. Elhagyom jelenlegi támaszpontom, mivel már órák óta nem hagy nyugodni a szomszéd sor, egye fene a hostesseket meg a fűnyírókat, megyek a V8-asokhoz. Remélem, ott szól majd a rock 'n' roll.

A Füzestuning készülő standján találtam ezt a szigorú Trabantot. A barnás-bordós selyemfény és a 17-es felnik nem szokványosak: mintha a pokol valamelyik bugyrát használnák mélygarázsnak.

Az ablakok elvesztették keretüket, nem áll el fülként az ajtó teteje. A speciális festéshez famintázatú festést választottak, nem szokványos, de jól áll a kis kombinak. A kocsi formája már gyárilag is jól eltalált, sokkal több lehetőség rejlik benne, mint amit Zwickauban kihasználtak.

Hogy a gyári potta-potta kétütemű hang eltűnjön, a négyütemű Wartburg blokkját tették bele. A motor mögé félig rejtve meglepetést szereltek. Az Audi turbó házába fabrikált Mercedes kompresszor becsületes löketet ad az 1300-as blokknak: a teljesítménye 120 lóerő.

A Trabant még nem teljesen kész, de így is jól mutatja, hogy mi lesz az építés végcélja. A motor- és utasteret színben a karosszériához igazítják majd, és valószínűleg hifit is kap: a két ütem helyett kötelező a négy negyed.

Akarnak megdöbbentőt látni? A Füzestuning standján található az ország legdurvább tuningtalicskája.

Lassan véget érnek az előkészületek, szinte minden stand készen áll: holnap a látogatóknak is megnyílik a Tuning Show 2009. Nézzenek körül önök is, kapkodják a fejük úgy, ahogy én tettem.

Az egy négyzetméterre jutó cifrázott kocsik aránya jelenleg itt a legmagasabb az országban. Fényes festések, felnyalt lakk, légecsetes minták, nyitott motorháztetők alól kikandikáló óriási légszűrők. Az árusok pakolnak, a kiállítók fél szemmel a másik portékáját lesik, fokozódik a konkurenciaharc, vagy mi.

A retinámat kaleidoszkópként zavarták meg a sosem látott színek: kifejezetten megnyugtató volt rálelni az éppen megérkező cultosokra. Az ő autóik mellett csend van, nem dübörög a basszus. A verdák nagy része csinos pasztellszínben szerénykedik, a maradék egy picit harsányabb – a stílus a lényeg, éppen ezért nincsenek formai túlkapások.

Az eddig látott autók után megdöbbentő volt meglátni a kiállítás legrozsdásabb autóját, a patkány stílusban készült VW bogarat. A teljes karosszéria rozsdásítása legalább annyi munkát igényelt, mint egy jó festés, nem úgy van az, hogy kirakom az udvarra, dolgozzon csak az esővíz.

A cultosok felé sandítók arcára kiült a döbbenet, volt aki mosolygott, valaki szemében meg ott sötétlett az undor. A szőnyeg bolyháig leültetett rőt kocsi valóban tájidegen itt, éppen ezért izgalmas. Szépsége a részletekben rejlik, alaposan kidolgozták a megjelenését. Az unalmas szimmetriát azonnal megbontja a balra tolt sárga ködlámpa, a tetőn ellensúlyoz a felpókozott gyerekbicaj. A farára feltűzött múzeumi síléc már csak kedvesség így áprilisban. Pár méterre a bogártól ott áll a magyar cultosok dísz-skodája, a bugyikék S100. A harmonika csomagtartón szörfdeszka; ez az, ami egykor nem díszített cseszkó autót.

Egy még nem működő büfé asztalánál foglaltam helyet: itt van konnektor a gyengélkedő laptopnak. A terem vége ez, jól szemmel tarthatom a két főkaput, ahonnan a kocsik érkeznek. Mögöttem csak a kis szolgálati ajtók vannak, ezen járnak ki-be a Hungexpo saját technikusai.

Az előbb hátulról két munkaruhás férfi érkezett, leültek egy pillanatra. Beszélgetésüket nem hallottam, de ahogy elmentek mellettem, egy magvas gondolatfoszlányt kaptam el: „Kukoricapempő, kopasz pina nem kő...”, majd megindultak egy csapat tébláboló hosztesz felé. A kerékpárjuk viszont itt maradt furcsa kontrasztnak – a cultosok már nagyon bámulják, ebből üzlet lesz, érzem.

Szentségtörő módon motorral jöttem ki megnézni, hogyan áll a holnap kezdődő Tuning Show 2009 – a legizgalmasabb gépeket a nyitás előtt, standállítás közben lehet elkapni. Az Albertirsai úton utolértem egy nagy fekete tepsit. Annyira gusztusos volt a hátsója, hogy muszáj volt a féktávolság kárára közelebb menni: akármennyire felkapott is a Ford Mustang, '71-es Mach 1 Fastbacket nem mindennap lát az ember.

Most először bántam Suzukim kipufogójának karakteres tónusát, teljes egészében kioltotta az alapjárat felett morgó V8 hangot. A rakodók kapujáig követtem, inkább kerültem egy kicsit, a selyemfekete fényezésen futó piros vonalak mágnesként hatottak rám.

A ruhatárat persze nem találtam még, a sisakkal és a dzsekivel szerencsétlenül keringtem. Egy aprócska vécésnéni mentett meg. Először ugyan kicsit gyanakodott, de aztán mosolyogva elrejtette cuccaimat: „Itt leszek kedveském egész nap, nem megyek én innen sehova.” 

A félig megtelt pavilonban nem kellett sokáig kutatnom, a fülem vezetett oda az előbb követett Mustanghoz. Az 5800 köbcentis, 351-es Cleveland hangját nem tudta elnyomni az innen-onnan verődő dufta-dufta zene sem.

A fekete-piros szín az utastérben és a motorháztető alatt is visszaköszönt: egyáltalán nem vagyok Amerika-mániás, de ez annyira maszkulin verda, hogy kéne, mocskosul. Amúgy van rajta árcédula is: 7,4 milla – hát igen, meg kell fizetni a fesztbekkséget, musztángságot.

Úgy látszik, hogy az USA-verdákkal érkezők a leggyorsabbak: már bőven akad belőlük. A bejárat felől érkező fényben sütkérezett ez a hatalmas, 7,2 literes, platós Ford. Árnyéka a fél csarnokot elhomályosította, de még a többi kiállító is szívesen megbámulta. Ha másra nem, a gépkocsi fő alkotó- és szerkezeti elemeinek megismerésére alkalmas. Pár méterrel odébb egy Xtreme Charger parkol: csalafinta sárga fényezése gusztusossá teszi, lám, nem csak southern orange színben mutat jól.

Innen-onnan szerszámok hangja érkezik, kipufogók morajlanak fel, kerekek gurulnak a szőnyegen és percenként begördül valami új autó. Hú, jó lesz ez, igazi húsvéti ünnep azoknak, akik a feltámadás mellett a benzinben is hisznek.

Már a cseheknél is bevezették a Dacia haszongépjárműveket, a helyi sajtónak pedig a hazaihoz hasonló, vicces-melós sajtótájékoztatót szerveztek. A munkatábor-jelleget ez a kiszivárgott kémfotó is erősíti, amelyről több következtetést is levonhatunk:

1 - A fényképezőgépeket elkobozták, ezért valaki egy becsempészett mobillal volt kénytelen fotózni.

2 - Védőruhát nem osztottak, mint nálunk, ami főleg akkor volt probléma, amikor az ebédhez meg kellett nyúzni a birkákat. (A magyar rendszám ne tévesszen meg senkit, nálunk is voltak cseh importból származó tesztautók. Ez a magyar pick-up valószínűleg ugyanaz, amin épp megtekintem a murvából, állványokból és transzparensekből álló szállítmányt.)

3 - A sajtóajándék, ősi dák hagyomány szerint birkabőr takaró volt, üléshuzatnak megcsinálva. A bőrt a sajtómunkásoknak kellett kikészíteniük, ezért kicsit csúszott a rendezvény befejezése. De legalább közben megfőtt a birkapörkölt is. (Persze ez biztos nem így volt, de azért ötletnek nem rossz.)

A remek hazai rendezvény szervezői egyébként egy különlegességgel is kedveskedtek. Nevezetesen, a fotókat elküldték CD-n. Persze, ez már önmagában is szép gesztus, de az igazán szép része a tok. Íme:

A tokon látható embléma valódi! Vagyis érték. Arra gondoltam, hogy egy Mohó Hiéna megnyerheti ezt, ha válaszol egyetlen egyszerű kérdésre. Tekintve, hogy egy szűk közösséghez szól a kérdés (facelift előtti Logan-tulajok, akiknek ellopták az emblémáját), nem húznám sokáig a dolgot. Kedvcsinálónak másik nézetből is:

Nem vicc, ténylág ráműtötték a tokra az emblémát. Persze, ha valaki csak simán CD-tárolásra akarja használni, arra is jó.

Aki meg akarja nyerni, lépjen be Indapasszal, és egyszerűen írja be a választ egy kommentbe. Az első jó komment küldője kapja meg a CD-t, értékes Logan Pickup fotókkal, tokkal, vonóval, emblémával.

A kérdés a következő:
Mi volt a típusjelzése az első Daciának?
Hajrá!

Az ix55 nagyon jó autó, remekül összerakták. Precíz és pontos, pont olyan, amilyennek egy japán autót elképzel a mi egyszerű, egységesített gondolkodású agyunk. Kívülről nem túl izgalmas, utastere azonban minden elvárást kielégít. Nem kínál olyan luxust, mint a prémium gyártók hasonló modelljei, a különbség azonban nem vészes − olyan, mintha egy kivételesen jó ötcsillagos szállodát hasonlítanánk össze egy átlagos ötcsillagos szállodával.

Véleményük mai cikkünkről.

Ezt is megéltük, Tádé újra gurul. Mikor legutóbb a kazánházból jelentkeztem, még meglehetősen hiányos beltérrel lapított, várta a szélvédőst. Közben jött a bénából sántává avanzsált Transporter, addig a 28-as kiköltözött az udvarra, nekünk pedig nem maradt más, csak az imádkozás, hogy ne most zúduljon le egy kiadós tavaszi zápor. Mázlink volt.