El se hiszem. Hát eljutottunk ide is.
Dezső testének eddig glazúrmentes, utolsó szegletén is festék van, csillogó, gyári szürke, pont olyan, amilyen előtűnt, amikor 1962-ben a bábaasszony lemosta róla a magzatvizet Untertürkheimben. Ez a karosszéria ezzel a festéssel igazi időutazás – olyan, mintha ötven évvel ezelőtt Samovics kartárs, a hétvégi művezető, egyszerűen lelopta volna a futószalagról némi haszon reményének a fejében. Tehát új.
Csakhogy a gyári kocsik fényezése valószínűleg sosem volt ennyire csillogó, illesztéseik vastagsága és egyenletessége meg se közelítette azokat a hézagokat, amiket Dezsőn mérni lehet. Csabi lakatosi munkáját már a korábbi posztokban agyonméltattam, de onnantól Király Tomi emberfeletti szorgalma, csalhatatlan szeme és mérhetetlen precizitása kellett ahhoz, hogy az apró, borsodnádasdi garázsban létrejöjjön egy nagyjából Concours d’Élegance-szintű, egérszürke dukkó. Extra mód megszenvedett érte.
Vázoltam már régebben, de röviden elismétlem: a Pontont sem lakatolás előtt, sem utána nem homokfúvattam, mert nincs igazi tapasztalatom szemcsetisztító műhelyekkel. Viszont azt tudom, hogy ha pöttyet balul sül el a dolog, teszem azt, épp egy kicsit tovább nyomatják a szórófejet, hullámos lesz a lemez. Ha a szóban forgó lemez mondjuk, a tető, akkor az autó sose lesz szép, sőt, láttam már olyat is, hogy a homokfúvótól lehetett egyenesen továbbvinni a vastelepre, hulladéknak.
Ráadásul a homokfúvás a fényező munkáját egyfelől ugyan könnyíti – mert nem kell levakarnia a régi rétegeket -, másfelől viszont nehezíti, mert amikor a festéket fújja, a leggondosabb takarítás után is mindig előjön valami homok az üregekből. Nagyon függ mindez a korábbi festékrétegek számától, a kittelés vastagságától, a rozsdásodások alattomosságától.
És még egy indokom volt: ez az egész autófelújítás tőlem 140 kilométerre zajlik, minden alkalom, amikor ott kell lennem, szervezést, pénzkiadást és sok időt igényel, tehát nem olyan, mintha átugranék a szomszéd faluban dolgozó komához. Én is saját zsebből, 430-450 körül veszem a gázolajat a kúton (igen, a tesztautóba is, bár ezt senki nem hiszi el), mi több, nemigen van olcsó tréleres ismerősöm. Márpedig Csabi, a lakatos után a kocsit egyszer a homokfújóba, majd onnan Borsodnádasdra, Tomihoz kellett volna szállítani Dezső kongóan üres testét. Komplikáltnak ígérkezett logisztikailag, én ráadásul azt reméltem, hogy úgysem maradt túl sok festék rajta – hiszen Csabi a leggonoszabb, legundorítóbb részt, az alját, a doblemezeket, sárvédőket lepucolta már fémig.
De volt. A tetőn vagy négy réteg festék, mindegyik között szórókitt-lepedő, az alapozó pedig, amit Csabi később felkent, összeveszett Tomi saját, epoxis alapozójával. Miután az összes ismert oldószer csődöt mondott, Tomi végül klasszikus módszerekkel, spaklival, reszelővel, hőlégfúvóval, smirglivel pucolta fémig a terjengős, zegzugos Ponton-karosszériát. Mivel mindezt otthon, esténként csinálta, hónapokig tartott a művelet. Igazi idegtépő, lélekölő munka, csiszoltam már egy-két autót magam is, a poklok poklát éltem meg. És én közel sem voltam ennyire alapos.
Végül Tomi semmit nem fogadott el jóvátételként, amikor átadta az autót, azt mondta, az ő hibája volt, benézte, tudnia kellett volna. Vívtunk ezen egy hosszasat, de hajthatatlan maradt.
Az autót nappal igazából mostanáig is csupán fotókon láttam még, élőben csak éjjel. Történt ugyanis, hogy a legutóbbi Eger-Borsodnádasd túrára hárman indultunk munka után: Bende Tibby, Zách Dani meg én. Dani igazából csak borzongani jött, rozsdát morzsolni, röhögni rajtunk, lúzereken, illetve kicsit elhagyni a haját. Sikerült neki. Először a Puchot néztük meg (arról lesz még külön poszt is), majd áthajtottunk Kis Csabi pár utcával odébb levő lakatosműhelyéhez.
Akkor épp Tibby BMW-je lakott ott, az egyik fele már készen volt, a másikba is belekezdett a Mester, a látogatást az tette szükségessé, hogy a BMW-t majdan fényező szakember átjött Balatonról (a falu Hevesben, nem a tó!), hogy alámásszon, megbeszéljék a részleteket, hol legyen, és hol ne legyen mivel, és mivel ne festve.
Nekem is volt dolgom ott: a Mercedes-utángyártó univerzum utolsó szegletéből előbányászott, Karasch nevű német cégnél végre megtaláltam a hátsó futóműhöz való csapot, perselyeket és hézagoló alátéteket, valamint az egy szem hiányzó, 30,9 mm-es, kívül-belül menetes perselyt, ami hiányzott. Azokat átadtam, Csabi iktatta őket, zsír.
A Puch is egy órát tartott, ez a BMW-s programpont másfelet, tehát akkor már erősen estébe hajlott az idő. Ekkor bekövetkezett, amitől rettegtem: Tibby gyomra megkordult.
Még az angliai közös útjainkról, illetve a dömsjői túráról ismerem ezt az ellentmondást nem tűrő, vészjósló hangot. Reflexből tudom: ha ezt hallom, borul az összes innen következő program, még ha a saját halálunkról is van szó. Kedves olvasó – ha érzi, hogy közeleg a kaszás, tegyen egy próbát, látogassa meg Bende Tibort. Amennyiben szerencséje van, és közvetlenül étkezés előtt kapja el, nyert az életből még vagy egy órát.
Mindenesetre az üzenet ilyenkor: ha belefér az időbe, ha nem, mindenképpen enni fogunk, nincs appelláta. Tibby ezt úgy hívja: üres gyomorral nem lehet dolgozni, ráadásul rettentően ártalmas is. Én úgy vagyok vele, hogy néha-néha kibírok egy napot ebéd és vacsora nélkül, ha fontos, ha tényleg nem fér bele. Nem halok bele, legalább leadok néhány dekát, az is előny. Most fontos lett volna, mert kilenchez közeledett a kismutató a Poljoton, és még dolgunk volt a messzi Borsodnádasdon.
Egy jó órát elvitt, amíg bementünk Eger belvárosába, leparkoltunk a 190-essel, elsétáltunk a Mac-ig, burkoltunk egyet, majd vissza, és elindultunk Király Tomi felé. Fél tizenegy lett, mire odaértünk, Tomi épp ügyeletben volt, úgy lógott el kicsit, hogy meg tudja mutatni az autót. Hát, nem éppen méltó mód átvenni és igazán értékelni egy közel egy éven át készült remekművet. Így jött ki a lépés, bocs, Tomi, hidd el, így is megtette a hatását.
Mindhárman elég fásultak voltunk addigra, hideg is volt, sötét is – kis pénz, kis meccs, ez jutott, egyébként is, ki tudna, sőt, ki merne vitázni egy vészesen korgó ügyvezetői gyomorral?
Tomi addigra átgurította Dezsőt a fényezéshez szolgáló garázsból a tárolásra való, apró garázsba az udvaron belül. Feltárta nekünk a fajtó egyik szárnyát, majd próbált némi fényt csiholni a falból. És egyszer csak ott állt előttünk Ő, a párás, májusi éjszakában. Még a tücskök is abbahagyták a ciripelést.
Tibby felől nyílt az ajtó, először ő vakult meg. Ordítva a földre vetette magát, zokogva vergődött a hátán, kiégett szemgödrei helyét eldugaszolták a sebet morzsoló öklei, a bőrfelületek szoros érintkezésének réseiből fekete füst tört elő. Mi, Danival, a még épek, megbabonázva meredtünk rá, majd Zacci elfordította a fejét, a baleset okát keresve. És megpillantotta.
Úgy tűnt, semmi baja nem esett, amikor a gyér fényben észrevettem, hogy apró repedések borítják az arcát, mint valami sokat látott kínai váza égetett mázas felszínét. Szoborrá vált, jöttem rá, csak a lábánál lassan púposodó majolika-törmelék árulta el hogy nemrég történhetett vele valami. Ilyenkor álljon ellen az ember a kísértésnek, ugye? Lássuk be, nem lehet.
Én is ránéztem Dezsőre, és csak azt vettem észre, hogy a tüdőmből hangsebességgel kiszakadó, Concorde hajtóműhang-szerű „Ó” hatására először a levegő távozik testemből, majd követi a tüdőm, a szívem, a beleim, végül már csak az ebédre elfogyasztott karfiolleves szele tartja tovább a csodálkozó kiáltást. Végül kifordítva, hiénák által ott hagyott, alaktalan, romlott húshalomként összerogytam a garázs előtti betonon.
Király Tomi szólongatására ébredtünk, valami csodával határos, titkos módszerrel visszarázott bennünket az életbe. Résnyire lehunyt szemeink mögül rettegve megszemléltük a csodát – még egy közvetlen sokkba biztosan belehaltunk volna. Szerencsénk is volt az időponttal, mert nappal soha nem sikerült volna az akklimatizáció. Mire tekintetünk végre rendesen, nyitott szemhéjjal végig merte pásztázni Dezső csillogó idomait (semmi buzulás!), eltelt vagy öt perc. Nem is mertük megközelíteni, transzban voltunk, csak Tibby hisztérikus skandálása szűrődött át a sokkon – hát ezt nem hiszem el, öregem, nem hiszem el, Zsolti bácsi, most akkor ez a tiéd – majd újra meg újra, mint valami öreg Taya lemezjátszó egy átszakadt barázdájú Ottawan-lemezen.
Mert hiába egérszürke, Dezső mégis brutálisan jól néz ki, a dukkójához képest a mai autók narancsbőrösnek tűnnek már nullkilométeresen is. Ezt a minőséget, ezt a simaságot csak luxusautókon, no meg talán a Wilkinson-penge fotosoppal giccsé retusált férfiarcain és a Veet-hirdetések hasonlóan digitálisan hiteltelenné torzított női vádlijain lehet látni. Világított talán két negyven wattos izzó, de még ebben a pislákoló fényben is könnyen el tudtam készíteni a finn kamion által nem túl rég konfettivé aprított bal hátsó sárvédőben álmélkodó arcom tükörképét, pedig csak egy nem különösen nagy fényerejű Ricoh kompakt volt nálam.
Az még csak hagyján, hogy a nagy felületek simák, azt is megemésztettem vagy tíz perc után, hogy a motorházfedél-sárvédő hullámvonala olyan, mintha valami díjnyertes ékszer speciális rubinkövét nézném nagyító alatt, aminek egy apró hibája van – nem piros, hanem szürke. De amikor belekukkantottam a falcokba, akkor ájultam csak el igazán. Ennek az autónak a gumitömítései alatt is olyan fényezés lesz, amilyennek normális esetben a vezetőajtó közepén illene lennie. És tudom (mert sokat beszéltem Tomival, amíg Dezsőt csinálta), hogy a rejtett zugokban, például a motorházfedél merevítései alatt, a szinte csak fogorvosi tükörrel megtekinthető részeken is patika lesz a dukkó.
Nem, eredetileg nem akartam ennyire szép autót. Ha nem hámlott volna róla foltokban, igazán jól ellettem volna a matt, saját festésével is. De így, hogy tényleg ótvar volt rajta a fényezés, hogy összetört a hátulja, meg aztán, hogy mostanra belement a felújításba kétmillió, véres verejtékkel, éjszakánként és hétvégenként összegürcölt forint jobbik része, már kezdem élvezni a dolgot. Ha csak a lemezmunkát és a dukkót nézem, lesz egy új Ponton Mercim, ami egészen döbbenetes luxus az én, eminnen tűrhetőre összekalapált bianchis, amonnan kicsit girbegurba és füstölő állólámpás-mercis életemben. Idegen a szerep, de izgat. Tomi szerint a fényezés annyira kemény, hogy nyugodtan nekiállhatok autózni vele, mert ha meg nem húzom, semmi baja nem lesz.
Hadd jegyezzem meg – továbbra is az a szándékom, hogy ha meg tudom tartani az autót, mire elkészül, igenis járni akarok vele. Nem napi gyakorisággal, pláne nem télen – hiszen ilyet sosem állítottam, akárki, akárhogy is emlékszik – de tavasztól nyárig, akár esőben is, hétvégén, gyerekekkel, talán még külföldre is, mindenképpen. Dolgozni úgyis motorral járok, hiszen Óbudán, a Totalcar mellett parkolni lehetetlen. Asszem, most elkezdett húzni a mágnes, érzem, hogy alakul a dolog, belátható időn belül autó lesz belőle, és véget ér a dagonyázás a láthatatlanul apró előrelépések reménytelen mocsarában.
Az ennyire váratlanul szép fényezéssel újabb probléma jött elő. Félek, hogy az általam beszerzett, akkor még jó állapotúnak tűnő bontott, ebay-es alkatrészek nem ugorják majd meg a Csabi és Tomi által magasra tett lécet. A kocsi belseje szép volt ugyan, de koszos, és a vezetőülés több hétnyi próbálkozás után is szürkébb maradt a többinél. A törött bakelit-alkatrészek helyett vettem másikakat, de egyik-másik ablaktekerő krómja is kráteres, a műszerfalat nagy felületeken borító, spéci textúrájú (egyébként hibátlan) műbőr ragasztója összeveszett a rozsdával, ezért tele van libabőrrel, ami a túloldalon is látszik. Az még csak rendben, hogy majd valamilyen módon lehántom a műbőr puhaságát adó, mostanra rozsdás csomóktól éktelenkedő, alapot adó szövetréteget, de mit tegyek rá helyette? Milyen ragasztóval erősítsem fel, hogy ne legyen buborékos, ne csomósodjon? Megannyi megoldandó probléma.
És ütközőből is csak három felet sikerült újonnan beszereznem (ez is csoda, hogy sikerült), de terveim szerint a használtas, kicsit ferde jobb hátsó maradt volna a kocsi sajátja. Jól nézett ki, amíg Dezső ütött-kopott volt, de ezzel az új fénnyel, a többi, csillogó lökhárító-elemmel, az új babákkal már közel sem lesz elég szép. Vettem helyette gyorsan egy másikat, azon is van ugyan nyomás, apró rozsdapötty is, de jobb, mint az eredeti, remélem Csabi tud majd varázsolni belőle jót. Mivel a Pontonból ugyanúgy nem lehet hátra látni, mint a mai autókból, ezért ezeknek a kocsiknak jellemzően hullámos a hátsó ütközője, és ilyet találni, pláne jót, közel reménytelen. Már azokért is nagy csata folyik, amelyek épp csak nem lukasak. Vietnamban utángyártja ezeket az elemeket egy angol cég, de egy fél lökős olyan 250 euró körül van onnan, azaz megfizethetetlen.
De a maszkom is csak elfogadhatóan szép, ám nem új, a tükörszár is egy másfél méterről csinosnak tűnő, közelről azonban kicsit pöttyös darab, a girbegurba díszléceket pedig még rendbe kell hozatnom. Ja, és a fényezés sincs teljesen kész, Tomi ugyanis visszadobta a dísztárcsákat – ecsettel agyonfestegettek, karcosak, horpadtak, még azok is, amiket közben innen-onnan kaptam, vettem. Ezek ütik a kocsi egészét. Tessék, támadás egy váratlan irányból – jöhet négy, ép csirkeitató beszerzése. Már leütöttem egy adagot az ebay-en, remélem, jók lesznek. Nem jöttek még meg.
Mindenesetre Dezső azóta megint Csabinál van, sőt, telefonon át már azt is megtudtam, hogy kipihente a térdműtétét, és már az első futóművet is összerakta. Most a fékkel kínlódik – annál kiderült, hogy a szervorásegítéses Pontonhoz való főfékhengert szereztem be vagy egy évvel ezelőtt, ami abszolút inkompatibilis az én, rásegítés nélküli autóméval. Megint gyűlnek a viharfelhők, úgy tűnik, lesz még egy pár hajrá, mire autónak kezd kinézni az öreg…
------------------
Lapzárta után jött:
- megjöttek a dísztárcsák - gyönyörűek
- a 8 felni, ami Tominál van festésen, 5 különböző típus és csak 2 való az én autómra
- a saját, vadonatúj csavarokkal felfogatott főfékhengere egy merő rozsda belül
- a kézifékkötéllel együtt megvett kézifékkötél-csigák nem ilyen Pontonra valók, hiányzik róluk a felöntés, hát ennyit egy bombaüzletről
- a kardántengely elején levő háromágú flansni gyanús lett egy kis repedés miatt Csabinak, levette. Kiderült, hogy letörtek róla egy fontos fület, rosszul meghegesztették, majd az egész központosító rendszert (rugó, hézagolók, persely, tömítőgyűrű meg vagy még négy alkatrész) kihagyták. Buherálás svéd stílusban. Lényegében egy egész alkatrészcsoport hiányzik innen, hurrá.
Nem, nem látom még az alagút végét.
Megjelent posztok azóta, hogy Dezső a hazánkban állomásozik (időrendben visszafelé):
2012.03.29. Breaking, a Ponton fényeződik!
2012.03.18. Ponton - lassan már aranyból
2011.11.26. Puchot mentettem, Bianchit kergettem (részben Dezsőről szól)
2011.09.25. Egyre lassabban, de biztosan előre
2011.07.17. Mi van a Mergákkal? (részben Dezsőről szól)
2011.05.01. Egy isteni sellő, avagy a tökéletes krumpli
2011.03.27. A beszakadt köröm öröme (részben Dezsőről szól)
2011.03.06. Utolsó simítások a testen
2011.01.15. A oszlopom már van
2010.12.19. Pokoli örömtűz az alagútban
2010.11.21. A kút neve Dezső
2010.10.03. Dezső a műtőasztalon
2010.08.21. Mozgásba lendül a Ponton ügye!
2010.04.15. Zaba a Ponton árnyékában
2010.04.01. Ponton Dezső először a klubban
2010:03.17. Ponton Dezső zuglói polgár lett
2010.03.12. Négy hülye és a guruló krumpli esete
2010.03.11. Dezső önerős lett!
2010.03.10. Megint röfög a Dezső. És hogy!
2010.03.10. Ennyivel volt csak hosszabb a lánc
2010.03.09. Megjött a diagnózis a motorról
2010.03.08. Végállomás, nem megy tovább
 |  |
 | |
 |  |
 |  |
 | |
 | |
