Az előző poszt megjelenésének estéjén egy furcsa, kopogó zajra lettem figyelmes hazafelé, mikor Mike Patton ordította a memóriakártyáról, hogy Don't look at me, I'am ugly in the morning. Remek szám, de sajnos ez a zaj nem illett oda. Félreálltam, és beindult a heti szopóroller.

A múltkori kipufogós esetkor egyetlen egy kipufogótartót nem cseréltünk ki, azt, ami a hátsó dobot tartja egy köríves konzollal. Ez egyszerűen leszakadt a kaszniról. Nem voltam rest, ott és akkor felgumipókoztam a hátsó dobot; a csomagtartó zártartójához sikerült, és hazamentem.

Még hazafelé felhívtam Pétert, mert a kipufogó ugyan nem ért le a földre, de tartottam tőle, hogy a meleg vas kikezdi a gumipókot és nézhetek. Eljött hozzám, és rendesen feldrótoztuk, hogy kibírja amíg eljutok a sebességjel szerelő szeánszra.

Pár napig így jártam, közben megvettem a konzolt mindenestül, aztán pénteken este kivittem hozzá a kocsit, a Rita eljött értem. Szombaton hívott, hogy minden nagyon gromek, csak épp a tank tartókonzolja is a végét járja, ezt is visszahegeszti, ha már ott van. Ehhez viszont ki kell vennie a tankot, mekkora mázli, hogy szinte üresen vittem oda az üzemanyagnyomás-mérés miatt.

Vasárnap délután egyeztettünk: nyolcra jöjjek, minden oké lesz, a tank visszament, kicsit megcsiszolta, meg lealapozózta, felhegesztette a konzolokat, most még a sebességjellel birkózik, aztán ha megjöttem, állítunk a gyújtáson, és mehetek haza.

Ez így mindenkinek megfelelt, csak előtte elugrottunk vásárolni, így a vacsora a Mekiben lett. Tényleg, a feleségem megszólt, hogy a múltkori posztba olyan képet tettem, hogy a gyerek hepimílt eszik. Mikre ráér, én észre se vettem. Na mindegy, ezúttal is a Mekiben kötöttünk ki, csak úgy időspórolásilag. Kicsit furcsa szag lett a kocsiban, mikor a Rita hátraült, hogy segítsen etetni a gyereket, mondjuk a kutyaszarhoz hasonlítanám. Bűzlött rendesen, de akkor azt hittem, hogy hátramentéban lépett bele valamibe. Nem.

Nyolckor otthagytak, Péter egy kicsit csalódott volt, hogy a sebességjel még nem lett meg, pedig a difiből kijön, a jeladót áttettük az enyémből, ami tutira működött, a vezeték meg végigér, azt kimérte. Az én műszerfalam az övében jó, az övé az enyémben nem jó. Nincs több idő, erre még vissza kell térni. Most lássuk a gyújtást.

De mielőtt megnézzük, szedjük szét a légtömegmérőt, hátha ott van valami gubanc. Valóban, egy kicsit lazának tűnt a rugója, a kart egy ponttal odébb forrasztva, a gyári értékre állított gyújtással nem böffent gázra, jobb lett. Kétezren vákuum nélkül 18 fok az előgyújtás, ezt írja a könyv, tényleg jobb lett valamivel, de nem az igazi még, Bandi szerint ez nem jó így, 10-re kellene alapjáraton. Majd azt is kipróbáljuk.

Szépen elváltunk, hazafelé teletankoltam. A Papptibis eset óta (juteszembe, még sehol sem írtuk, hogy az Insight tesztet a videó forgatásának másnapján Balázs Viktorral megismételtük, hajszálra ugyanaz lett az eredmény) beteges tankoló lettem, minden autót addig töltök, amíg a szememmel látom, hogy a csőben ott lötyög a benzin. Most is így tettem, a kútról kifelé jövet egy érdekes tócsa volt a kocsi alatt, de mivel egy kicsit kicsapott a benzin, nem törődtem vele. Nem úgy, mikor hazaértem. Otthon ugyanis megcsapta az orromat a benzinszag. Nohát.

Kiugrottam az autóból, és láttam, hogy csorog a benzin a kocsiból, hátul a tanknál. Ez így nem maradhat, egyrészt környezetkárosító, másrészt ha teszek is alá valamit, akkor is iskolás gyerekek járnak arra reggel, hiszen ott az iskola. És az iskolások cigiznek, eldobják, kész a baj, azonnal cselekedni kell. Pétert tárcsáztam, egyből felvette.

Elmondtam, hogy tankoltam, folyik a benzin. Azonnal jöjjek, jesszusom, úristen, honnan, mennyire.

Felmentem, és közöltem a feleségemmel, hogy most itt helyzet van, csak pisálok és szevasz, megyek vissza Érdre, nagyon nem is akartam belemenni, hogy mi a baj, mégiscsak egy várandós asszony. Felnézett a notebookja mögül - ettől a megvilágítástól még érdekesebb lett az arca -, és megkérdezte, hogy tisztában vagyok-e vele, hogy hétfő hajnali negyed egy van. Úgy láttam helyesnek, hogy bevonom a problémába: figyi, a kocsiból ömlik a benzin, ez nem várhat. Innentől együttműködőnek mutatkozott, az üdvözletét küldte Péternek, nem pont ezekkel a szavakkal.

Átvágtattam Érdre, Péter már nagyon várt. Azonnal levette a tankbetöltő körüli műanyagot és hangos szitkozódásba kezdett. Ez több területet is érintett, a lényege azt hiszem az volt, hogy mi a fenének csiszolópapírozta meg alapozózta le a tankot, mert ha nem csinálja, most nincs semmi baj, lehet, hogy évekig jó lett volna még. Viccesen megjegyeztem, ha olvasna Totalcart, tudná, hogy ami működik, ahhoz nem nyúlunk. Nem értette a viccet. Közben a benzinfolt szépen terült szét a padlón.

Ilyenkor sokat nem érdemes tökölni, alul van egy kieresztőcsavar, imbusz, azt kell kitekerni, és lejön a tankból a benzin.

- Mennyit tankoltál bele?

- Tele, hatvankét liter ment bele.

- Ahonnan folyik ez a rohadék, ahhoz legalább 30-40 litert le kell engedni, és nincs ekkora edény.

- Én majd fentről nézem, meddig szivárog, cserélem az edényeket, szólok ha megtelt, vagy ha már nem folyik.

Hamar előkerültek a marmonkannák, és nekiláttunk. Az első kinyitásra Péter nyakába zúdult pár liter benzin, mire rendesen odataláltunk a tölcsérrel, aztán úgy másfél másodpercig minden simán ment.

Ekkor felhívott a Rita, mire elkezdtem volna ecsetelni, hogy épp benzint csapolunk, hivatalos hangon közölte, hogy a gyerek itt áll a nappali közepén és dögszagút okádik. Még mázli, hogy nem vettük meg a szőnyeget. Fontos a dolgok jó oldalát nézni, ő megtette, és közben Péter nyakába folyattam további litereket.

Érzik ezt a pillanatot? A kezemben egy marmonkanna, és egy telefon. A kannában a tölcsér, a telefonban az asszony. A tölcsérből ömlik ki Péter nyakába a benzin, a gyerekből a romlott hús szagú hamburger. Szép este az ilyen, egyszer próbálja ki, mindenképp erősíti a jellemet. Így utólag szürreálisnak mondanám, ott és akkor egy kellemetlen hangulatú skandináv filmben éreztem magam.

Tíz perc múlva egy marmonkanna, egy fém vajling, és egy olajleeresztő edény lett tele, nagyjából negyven liter jött le, mire megállt a szivárgás. Plusz, ami Péter ruhájában és egyéb ingóságaiban landolt, és nem elhanyagolható az a foltocska sem, ami a műhely padlóján bűzlött. Nem csöpögött tovább. Hívott Rita is, hogy a gyerek megint hányt, de most úgy fest, elaludt végre.

Kettőre értem haza.

Ja, ezzel az új difivel is zúg, tehát nem az a baj, mert erről tudjuk, hogy nem zúg. Így visszamehet a régi, legalább lesz sebességjelem és rendesen gyorsul majd a kocsi, mert ez a mostani hosszabb valamivel. Sokat gondolkodtunk, most úgy tűnik, az újonnan cserélt kardáncsapágy nem tökéletes, ennek lehet rettenetes sípoló hangja, elsősorban hidegben, és csak 70 km/h felett, de ott is csak egy szűk tartományban.

A tank nem lesz olcsó, újat kell venni, nem szarozok a bontottal: eleget hallgattam Karotta szitkozódását, hogy az Elnökiben éppen mi tömődött el a számtalanszor, és millió módszerrel kimosott bontott tankból az üzemanyag rendszerbe kerülő törmelékektől. Szerencsére nem nekem kellett szóba hozni, hogy a történések sorredeiségében én egy nem szivárgó tankos autóval jöttem, és egy szivárgó tankossal távoztam. Az lett a megállapodás, hogy én megveszem a tankot, Péter meg leszereli nekem az árát.

Szurkoljanak, össze fog ez állni, már nincs sok hátra. Remélem.