Egy február közepi estén, kicsit hosszúra nyúlt bentlét után elindultam haza a szerkesztőségből. Hullafáradt voltam, maradt még otthonra is meló, vágytam valami jó hírre. Felhívtam hát Csabit, aki a Ponton-Mercimet alakítja már szeptember óta – hátha van valami fejlemény. De Csabi most az átlagosnál több ronda gócot tárt fel. Ami biztos – tudtam meg a Róbert Károly körúton a Domus áruház vonalában – egy hónapot megint csúszik a lakatolás, a várható elkészülés nem február, hanem március közepe lesz (tehát elvileg most, a poszt készülésének ideje, de azóta megint csúsztunk).
Már eléggé az alját kaparom a restaurálási bugyellárisnak, ezért a hír nem érintett valami jól. Havi átalányban fizetem Csabit, tehát ez megint egy olyan tíz százalékot dobott hozzá a végköltségekhez. De ha azt mondja, hogy pocsék, és javítani kell, akkor az úgy van. És ami nála egy hónapig tart, azzal más lakatos elszüttyögne hármat – ha ugyan hajlandó lenne megcsinálni. Tehát szavam se lehet, de ez a tényeken mit sem változtat, megint kell még valahonnan pénz, újabb túlórák jönnek.
Tehát döngölök Róbert Károlyon, Csabi lapáttal borítja a rossz híreket… és elkezd párásodni előttem a szélvédő. A 123-as Merciben, ami sose párásodik. Lenyúlok az ajtózsebbe, kapom elő a rongyot, automatikusan törölgetek, de nem értem. Terjengeni kezd a fagyállószag. Mire hazaérek, és bontjuk a vonalat, megvan a diagnózis. Era elköpte a fűtőradiátorát. Megborzongok. Mivel állólámpás Merciben cseréltem már fűtőmotort kétszer is, és ahhoz ki kellett bontanom a fűtőradiátort is, a közeli jövőre borongós fátyol telepszik, A 123-as hasonló konstrukció a 115-öshöz (Merci-kódok), tudom, hogy ott egy ilyen hiba kijavítása majd’ egynapos meló volt. A jeges kéz, lassan, de biztosan megmarkolja a szívemet.
Hátha nem. Hátha a 123-as más. Hiszen egy generációval fiatalabb modell, a fűtőmotor ebből már könnyen kijön, tudom, egy korábbi ilyen autómban már cseréltem… Igaz, a radiátort nem láttam. Csak megoldották azt is…
Felhívom Kareszt. Azt a kárörvendő barátomat, aki ilyen esetekben mindig hosszan szokott röhögni rajtam, és miközben potyognak a könnyei, még fokozza is a dolgot – „hű, öregem, az nagy szívás lesz, jajjajaj, hát nem irigyellek, híííí-hááááá-hííííí…” Ilyenkor nem szeretem annyira, mint máskor. Miközben ültem a házunk előtt a ronggyá párásodott autóban, most is vázoltam a helyzetet. Majd vártam. A túloldalról csend. Döbbent csend. Aztán megszólalt.
„Ajjaj.”
Megtudtam, hogy mindent ki kell bontani, csak a szélvédő marad a helyén. Szőnyegeket, üléseket, középkonzolt, műszerfalat, mindent, talán még a garázs falát is. Mert a Mercedesnél úgy gondolták, az autó bír majd félmillió kilométert (vagy huszonöt évet), annyit ez is, utána úgyis megy mindenestől a kukába. Nem kell ezt szerelni, egyszer beteszik a gyárban, azt csá.
Hívtam Sághi Ivit is. Ő se lett túl bőbeszédű. „Bizony Zsolti, minden kijön, azaz meg lehet oldani kevesebb bontással is, de nagy a veszély, hogy eltörsz dolgokat. Háda Szabi volt a következő telefonos áldozat. Ő se kezdett viháncolásba a vonal túlsó felén. Átjön segíteni, ha ráér, mert jobb azt ketten – mondta ő, aki álmában, a lába kisujjával meggeneráloz egy 300-as turbódízel motort. Nekem viszont sürgős volt. Villanyos Csabi barátom jött a listán – ő se tudott trükköt. Ez az a fajta kenyér, ami nem emberi fogyasztásra való cuccal van megkenve, viszont meg kell enni. Sz-szel kezdődik a feltét.
A legfélelmetesebb, hogy még a Haynes szerelőkönyvben se volt benne, hogyan kell kibontani. Pedig abban minden benne van.
Csütörtök este volt, egy héttel később mennem kellett a reptérre Erával. Egyéb ügyek miatt utána is rögtön szükségem volt rá. Húszezer kilométer alatt sose hagyott cserben, amikor szereltem, csak a kellemetlen zörejeket, a használatot kevéssé befolyásoló hibajelenségeket üldöztem benne. De most eljött a térdreimához pillanata, választhattam vallást szabadon, oly mindegy.
Másnaptól szerda reggelig volt még tesztautóm, utána semmi. Vertem a fejem a falba, hogy a szervizautót, a Pandát eladtam még tavaly szeptemberben. Katinak pedig kell a saját autója, anélkül röghöz van kötve a gyerekekkel. Tehát szerda estére készen kell lennie Erának. Amúgy is, kicsit megpiszkálom, hátha csak lecsúszott egy cső, elvégre megeshet.
De az nem én lennék.
Megvacsoráztam, borús hangulatban felhúztam a szerelőgöncöket, búcsút intettem a családnak, leereszkedtem a tárnába. Kitakarítottam egy autónyi helyet a garázsban, beálltam Erával, és nekihasaltam.
Szőnyegek: ki.
Első ülések: ki.
Hátsó ülőlap: ki. Erre azért volt szükség, mert a garázsban már nincs hely, ahova tenni tudnám a két első ülést, tehát hátra kellett pakolnom őket, viszont nem akartam tönkretenni a szép ülőlapot.
Váltókar, középkonzoli kapcsolók le, fedél kivesz, középkonzol kiszerel. Era belseje egyre inkább kezdett hasonlítani az atombomba utáni Nagaszakihoz.
Műszerfal alsó burkolat: le.
Váltó körüli betét ki, váltókar ki, rádió ki, középkonzol oldalsó burkolatok csavarjai kiszed, fedelek kiemel. Hoppá.
Itt víz van. Nem úszom meg. A fűtőmotorhoz a jobb első lábtérből lehet hozzáférni, hirtelen úgy tudok a legközelebb férkőzni a radiátorhoz, ha azt kiszedem. Egy csatlakozó, három csavar, két saru, kinn is van. A turbinaház csigájában alul áll a víz, pontosabban fagyálló, alkoholistáknak: vakulós pia óccsóé.
Béláim, gondolkodjunk. Innen nincs visszaút, ha egyszer elkezdtem, leások a probléma gyökeréig. Viszont ha elakadok, nem tudok hirtelen segítséget, Era pedig mozgásképtelen lesz, így, szétszedve. Jobb híján leengedtem a hűtővizet (jó rozsdás, pedig már mindent többször kitakarítottam, ez a fagyálló sem volt benne egy évnél régebben).
Vissza az utastérbe – kapcsolók, tekerők ki, no, a szellőzőrendszer gombjait tartó keret törött, tákolt. Emiatt töröttek a kis csészék is a takarókonzolban, már értem. Ezt imádom az öreg autóban, hogy mások tákművészetét csodálhatom. És szívhatok miatta.
Közben egy gyanús vákuumcső-elosztót is lelek (a központi záré, ami sose működött) a vezetőülés alatti részen, ezt majd ki kell cserélnem – gyorsan kiragasztom fejben az erről szóló post-it-et a bal hátsó agylebenyemre.
Kint van minden a lábtérből, már a műszercsoportot is kirángattam, a kormány is szépen lejött, kicsusszant a kormánykapcsoló, egyre kevésbé autó, egyre inkább a Budapesti Villamos Művek. Éjjel fél kettő van, a műszerfalat tartó csavarokat is kitekertem, rángatok, mozog, de nem jön. Fáradtan nem szabad erőltetni semmit, inkább felmegyek, alszom öt órát.
-----
Másnap péntek, nem tudok az autóhoz nyúlni, a szombatot viszont nagyrészt kisajátítom. Addigra már nálam az új Nissens radiátor, tehát már csak legózás van hátra. Világosban, tiszta fejjel, párszor aláfeküdve meglátom a pályát, amelynek mentén ki tudom csusszantani a műszerfalat. Már az ölemben van, költözik az autó tetejére, ott van még hely.
Így érzi magát a bankrabló, amikor a biztonsági rendszer hat rétegét kijátszva bejut végre a központi terembe, az aranyrudakat rejtő mackóig. Itt a fűtésdoboz előttem, tényleg olyan, mint egy széf, csak műanyagból. Még péntek este közben találkoztam Háda Szabival az Aréna parkolójában – hozott három pohárkát a fűtéstekerők alá, meg egy Y-elágazást a vákuumkörbe. Valami jó is történt ebben a nyomorult sztoriban, de ehhez megint barátok kellettek.
Kirángatom a hátsó lábtérbe meleg levegőt vivő fűtéscsatornákat, és máris szabad az egész. Két, egy-egy végénél csavarozott pánt, meg néhány csavar tartja. Tíz perc meló, dróthajtogatás, ölemben a doboz. Fuj, de poros.
A régebbi posztjaimban már említettem, hogy Erával feltehetőleg évekig szántottak, de erre a pormennyiségre nem készültem, pedig volt már sokkal öregebb és többet futott Mercim is. Brutál. Ha már ennyire kibeleztem, felszedem a padlóra ragasztott, enyhén nedves, tanyasi hangszigetelést (úgynevezett szőnyeg) is, nini, van még alatta padló, igaz, akad rajta rozsda. Szurkálom a gyanús helyeken, masszív, tart még egy évet. Közben az ide rejtett Szent Kristóf is menekülne, a ragasztója elereszti a padlót.
Kiviszem a dobozt a szabad levegőre, a garázs elé. Darabokra szedem, millió és egy klamni tartja össze. Hegyekben dől ki a radiátor mellől a fagyállóval összetapasztott növényzet-törmelék, Afrikában nyilván el lehetne adni édességnek, de pazarló amerikai kapitalistát játszom, és kidobom a szemétbe. Nem kaptok enni.
A radiátort tanulmányozom. Sehol egy sérülés, intakt. Viszont az új minden irányban hangyányit kisebb. Mindegy, majd kibélelem szivaccsal. Még jó, hogy meleg az idő, mert így nekiállhatok elmosogatni az egész autóbelet. Vödörrel, mosószerrel, viledával, ahol kell, vakarászom, súrolom is. Ezt ilyenkor kell megcsinálni, bármennyire szorít is az idő. Egy rakás apró dolgot befoltozok, megragasztok, most lehet.
A fűtés kezelőszerveit függesztő keretet azonban meg kell ragasztanom, így nem mehet vissza. Valaki előttem olvasztgatással javította, nem tartott soká, én inkább epoxival próbálkozom. A Kati motorjának a tankjából, gumipókokból, dobozokból keretet rittyentek, keverem az epoxit (hű, három éve lejárt?!), állni hagyom.
------------------
Vasárnap délután, mielőtt barátokhoz mennénk, folytatom kicsit. Lefotózom a gyönyörűre visszaalakított kezelőszerv-tartó keretet. Felteszem a garázsfeljáró előtti fal tetejére. Szélcsend van. A gép keresi a fókuszt, ujjam megfeszül a gombon, éééés…
Finom fuvallat löki meg a keretet, aláhull, a törmeléket már nincs kedvem lefotózni. Azért még felszerelem a csöveket az új radiátorra (persze a mellékelt, kereszthornyú csavarokhoz nem lehet hozzáférni csavarhúzóval, ezért a régi készlet hatlapfejűivel dolgozom), és miközben bontogatom a régit, megtalálom a hiba okát.
Mintha valami izé lenne ott beszorulva... Benyúlok hegyesfogóval, húzom. Mállik. Mélyebb fogást veszek, kitépek egy analizálható darabot. Analizálok. Rájövök. Látják, ilyen nem fordul elő egy állólámpással, ott réz a hűtő, réz a kupak, az egész hóbelevanc forrasztott. A 123-as féle aluhűtőre azonban gumitömítéssel megy fel a műanyag kupak, a gumi pedig az elbliccelt hűtőfolyadék-cserék, rossz fagyállók, melegedés, kor miatt elmállik. És akkor kispriccel a víz. És akkor Csikós Zsolti a 4/b-ből szív, és nem a gyerekeivel játszik Monopolyt fent, a lakásban. Helyette egy vén Merci jéghideg kereszttartóján fekszik lábbal az égben, órákon át, fejjel a műszerfal alatt, ott, ahová normális ember csak a lábát teszi. És káromkodik.
Összeépítem a fűtésdobozt, majd úgy döntök, visszateszem törötten, majd helyben ragasztok, onnan már nem tud leesni. Jobb a biztonság, okultam. Egész könnyen becsusszan a helyére. El a barátokhoz. Zabálunk, borozunk, Kati hazavezet, engem fél tizenegykor pedig tárt karokkal vár Mercedesék Benze.
Első dolgom ragasztót keverni, vettem újat a Teszkóban. Aztán mindent mindennel összeragasztok, az első szélvédőt a hátsóval, a tetőkárpitot a jobb első kerékkel, de legfőképpen a fűtéskezelő szervek keretét, meg – hogy a leglényegesebbről meg ne feledkezzek – Szent Kristófot vissza a padlóra. Fél kettő, ideje aludni.
---------------------
Hétfő. Értekezlet. A benti munka finom külszíni fejtés ahhoz képest, ami otthon vár. Este ismét a bányarigó sípolására szenvedek, valamelyik borzalmas új adó az.
És nézzék, milyen aranyosan oldotta meg a német a középkonzoli kapcsolók megvilágítását. Egy szem izzót vesz körül egy polipszerű keret, a polip karjai optoszálak, ezek vezetik a fényt a kapcsolókhoz.
Szent Kristóf igyekszik, ő megragadt, beírok neki az ellenőrzőbe egy ötöst. A keretnél gondolkodom, a produkciója nem meggyőző, az intő és az egyes határán billeg a léc. Beszenvedem a műszerfalat, az órákat, a kormányt, jön a középkonzol. Nem találkoznak a lyukak. Senki nincs vonalban senkivel, mintha egy Dacia Supernovát kellene szerelnem. Heroikus birkózással betömöm a kábeleket a fűtésdoboz és a középkonzol közé, erre persze elpattan. A keret. Nem az idegeim - azok még bírják. Talán a kiadós és tartós ordítás segít, hosszú káromkodáspihenésekkel fűszerezve.
Összeáll a kocsi közepe, felteszem az ebay-ről vett, majd karácsonyi ajándékomul szolgáló, még rücsis kormányt. Hajnali negyed háromra készen van, már csak az üléseket kell visszatenni, meg néhány burkolatot, de azok akár várhatnak. Akkusaru vissza, víz feltölt, főpróba. Motor röffen, nem folyik sehol. Próbálgassuk. Jönnek a bajok. Nincs bal hangszóró. Nem lehet felkapcsolni a fényszórót, bár villantani lehet. És meg se mukkan a ventilátor.
Tutenkhámen nem fekszik oly mereven, mint én az ágyban aznap éjjel. Még horkolni is elfelejtek.
-------------------------
Összetörve ébredek, mindenem sajog. Valszeg a szemembe és a számba is jutott az epoxiból, egyik sem nyílik ugyanis. Kómában telik a nap, utólag azt sem tudom, milyen tettekkel építettem aznap a népgazdaságot. Talán Nissan Juke-ot fotóztam?
Vacsora után hív a tárna hűvöse. Kapcsolási rajzzal, multiméterrel felfegyverkezve támadok. A villanyé a főszerep. Egy órát gubbasztok a padlón, a láthatatlanul kicsi kapcsolási rajz pókhálójában, német színkód-rövidítéseket mormolva, csavarhúzó-heggyel pásztázva kutatom, merre nem jön az áram. A kormánykapcsolótól visszafelé haladok, aztán a műszerfalig jutok - ez sem az a Barkas-lámpakapcsoló, két rétegben mennek rá vezetékek. Már szétreped a fejem, kialvatlanul nehéz ilyet dekódolni, de rájövök.
Erában eddig rosszul volt bekötve a kapcsoló. Szétszedéskor meg is találtam, hol kötötték el, automatikusan javítottam. Aztán elfeledkeztem róla. Most, félkómában, a teljes rendszer végignézése után beláttam, nem volt úgy véletlenül. A szabványos helyzetben, gondolom, szétégett a kapcsoló, ezért átkötötték, ide, ami talán valami skandináv piacos pozíció – itt egyszerre kapcsolja a helyzetjelzőt a nagy lámpákkal. Kész vesztettem, marad rosszul.
A hangszóró gyorsabban megy – a kormánytengely-burkolat visszacsavarozásakor a műanyag széle elcsípte, kis toldás, öt perc alatt meg is van. Na de a fűtéskapcsoló…
Másfél órát küzdöttem vele. Kibontottam a fűtőmotort, de közben rájöttem, hogy rossz helyen vezettem a műszerfal-tartó rúd mellett a bovdeneket. Próbáltam fölül megnyitni, de nem bírtam átfűzni őket, végül megint félig ki kellett bontanom a kocsi közepét. Arra is ráébredtem, hogy a ventilátorkapcsolóm rossz – azaz a kapcsoló jó, de elszakadt benne az a bovden, ami a levegőelzáró flepnit működteti, ezért most nincs RECIRC-em (azóta vettem az ebay-ről, beszerelésre vár).
De elektromosan… Szétszedtem a stekkert, minden tüske úgy zárta, oldotta az áramkört, ahogy kell. Próbalámpáztam a lent, a motornál a csatlakozót, világított, gond hát egy szál se. Csak amikor betettem a motort, kakukk. Kiszedtem, lámpával megint minden stimmelt.
Darabokra tört háttal aznap hatvanadszorra is kimásztam az utastérből, felnyitottam a biztosítéktáblát. Bár ezeket elővigyázatosságból még szombaton megpucoltam, most újra mindet kiszedtem, megnéztem. Az érintkezőket is megtakarítottam, meg a kupakokat is. Egyenként megmértem a biztosítékokat multiméterrel – ilyenkor a szemi észrevételezés kevés. Jó volt mind.
Sok-sok pucolás, matatás, mérés után egyszer csak jó lett. Felmordult a ventilátor! Egy óra alatt összehajigáltam az autó belsejét, negyed négyre ágyban voltam. A váltó vajpuha lett, fújja a meleget, világít, danol. Csütörtök hajnalban el is értem vele a repülőgépet.
3+6+5+5+4 óra szerelés. A hűtőradiátor tizenötezer, a kapcsoló majdnem egy tízes, plusz a fagyálló. Olyan huszonhét ezerből megúsztam. Kétezer forintos óradíjjal, alkatrész-profittal ez nyolcvanezer forintos szerelés lett volna, de ha a szerelő nem követi el a hibákat, amiket én (viszont valószínűleg ki se takarítja olyan alaposan a gépészetet, meg se keni a bovdeneket, a váltókulisszát, nem cserél izzókat, stb.), akkor is hatvan-hetvenezer forint.
De ilyet szerelő nem vállal, csak haver. A haver nem kérhet érte annyi pénzt, amennyi megéri, tehát megszívatjuk, ha odaadjuk neki. Aki nem maga szerel, betolhatja egy kóklerhez, aki betölt két doboz hűtőtömítőt, és elkér egy húszast. De nem lesz jó.
Tudom, adjam el Erát, de ez nem opció. Aki ilyet javasolna, olvasgassa a sárga címkét a poszt elején.
Az utolsó 100 komment: