Miközben mi a Totalcarnál fokozatosan belassulunk a szabadságok, esküvők, a meleg, és egyéb, munkát súlyosan hátráltató okok miatt, Mekler Laciék jól rákapcsoltak Érdről Mongóliába vezető útjukon, és látszik, hogy ha nem jön közbe valami súlyos dolog, nemhogy kicsúsznak majd a 66 napos határidőből, de még előbb is hazaérnek.

Kazahsztánban hagytuk el őket, útjuk 29. napján, Almatiban, szállásuk már volt arra az éjszakára. Az út előző szakaszait 1) itt; 2) itt; 3) itt; meg 4) itt olvashatjátok. Aztán a kazahokat legyűrve megint Oroszország felé vették az irányt, hogy onnan belépjenek a célországba, Mongóliába. Lelövöm a poént, a 42. napon az alábbi levelet küldte Laci:

"Sziasztok

Itt vagyunk hát Ulán Bátorban. Nem támadtak meg, nem erőszakolták meg a feleségem, nem vertek meg, mert nem viseltünk helyi ruházatot (elég nevetséges is lett volna, hisz itt mindenki szatellit tévécsatornákon él), nem volt nálunk 500 l ivóvíz és 3000 l dízel, és mégis eljutottunk oda, ahova nagyon szerettünk volna. csók nektek. Mikó, Meki"

30. nap: Almati - Usharal

Mai utunk igazán későn kezdődött, mert Almati belvárosát is megnéztük. Széles utcák, rengeteg zöld lombos fával. Itt valaki gondolkozott, amikor megtervezte a várost. Gyönyörű a hely fekvése a hegyek lába alatt, ez egy rendes metropolisz.

Száz kilométeren át közel öt kilométerenként vannak játékkaszinók ilyen nevekkel, hogy Sun-City, meg Caprice, meg Princess, meg Fortuna, olyan ez kicsit, mint Las Vegas. Aztán a tó után, mintha elvágták volna, jön a megszokott, unalmas táj, ami egész Kazahsztánra jellemző.

Csapattunk tovább, estére elértük Usharalt. Útközben rengeteg rendőr volt, meg ellenőrző állomás, de már a saját magunk által készített dokumentumot adtam ki mindenhol. Szó sincs már "paszportról", meg "dokument masináról" – kiadom szépen az ötsoros cetlit, és elszégyellik magukat, mint állat. Akad olyan is, aki hangosan nevet, és megmutatja a „házilag készített zöld kártyát” a kollegáinak. Ilyenkor csak annyit mondanak: "siszlíva!", azaz jó utat!

Amúgy az útról sok mesélnivaló nincs, mert Kazahsztán elég színtelen hely.

Holnapra 640 kilométert terveztünk, aztán rá egy napra átlépjük újra az orosz határt.

31. nap: Usharal-Shemonaiha

Legalábbis fenti volt a terv, de meghosszabbítottuk a napot, és mentünk, mint állat, mert Kaziban sok látnivaló nem akadt. Így tehát még gyorsan átkeltünk az orosz határon is.

32. nap: Shemonaiha-Barnaul

Így szólt az eredeti szándék, de ezt is átírtuk, a tervekkel ellentétben nem Barnaulban álltunk meg (ami amúgy is gyenge látvány volt), hanem átkeltünk az Ob folyón, és nekiindultunk az orosz Altájnak. Gorna Altajszkban aludtunk.

Szép városka, nekem arról is emlékezetes, hogy itt néztem végig, ahogy kedvenc csapatom kiesik a VB-n (Hollandia-Brazília 2:l). Majd szomorúan elaludtam.

33. nap: Gorno Altajszk (RUS)-Cagannuur (MGL)

Csodálatos ez a vidék! Csak egy a baj - esik az eső és még három napig ez marad – legalábbis ezt mondják a helyiek. Rengeteg a turista, megértem, miért ide jön a sok városi ember. Pecázás, lovaglás, túrázás, raftingolás meg még rengeteg más program van a helyi kínálatban.

Gyönyörű a táj, friss a levegő, a legtöbb turista pedig kempingezik és önellátó. Ezért nem is tűnik olyan zsúfoltnak egy-egy falu, vagy város. Persze vendéglátóipari egységek amúgy sem igazán sűrűn akadnak.

Ma szombat van. Egy finn motorossal ebédeltünk, aki most jött át a mongol-orosz határon, és ellátott bennünket hasznos tanácsokkal. Megtudtuk például, hogy a határ szombaton 18 óráig üzemel, vasárnap pedig zárva tart. Azonnal el is indultunk, 17.15-re odaértünk az orosz oldalra. Azt 18 órakor léptük át, majd vágtattunk tovább a körülbelül 30 kilométer széles senki földjén, abban a reményben, hogy a mongol határt is sikeresen átlépjük.

Ez is megtörtént, fél óra alatt végeztünk. 18.45 kor már megpillantottuk az első mongol falut. Mi sem hittük ám, hogy ez ilyen könnyű lesz…

A tájékozódás egyelőre nem olyan nehéz, mint gondoltuk, a helyiek pedig igazán szimpatikusak. Majdnem okozott egy kis fennakadást, hogy első nap nem akartunk jurtában aludni, mert elég fáradtak voltunk, s mivel nem akartunk udvariatlanok lenni, egy jurtatábortól egy kilométernyire vertük fel sátrunkat.

Nem telt el tizenöt perc, és az első látogatók már meg is jelentek, úgy, hogy ehhez mezítláb át kellett kelniük egy jéghideg patakon. Amúgy 2000 méter magasan vagyunk.

A helyiek megnézték maguknak a mi jurtánkat, aztán mindannyian jókat nevetgéltünk, majd szerencsére megértették, hogy mi kivételesen gyorsan és sokat szeretnénk aludni, így elbúcsúztunk egymástól. Jó éjt.

34. nap: Cagannuur-Hovd

Már az utunk elején kiderült: a folyó elmosta a hidat Ulaangom után. Így tehát tettünk egy óriási kört a természetvédelmi részen, majd folytattuk az utat Hovd felé.

Ez az ország hatalmas, gyönyörű. És nagyon könnyen el lehet tévedni.

Találkoztunk egy holland házaspárral, együtt töltöttük az estét. Tábortüzet raktunk, főztünk, boroztunk. És rengeteg volt a szúnyog!

Eredeti tervünk szerint Dzsingisz-kán falát szerettük volna megnézni, ami egy százötven kilométeres kitérő lett volna, hiszen az elmosott híd miatt útvonalat kellett módosítanunk. De Gerart, a holland ismerős felvázolta, hogy oda inkább ne menjünk, mert abból a falból már csak por maradt.

"Persze, akadnak ott emberek, akik a turistáknak bemagyarázzák, hogy az a kupac, ott, bizony a Dzsingisz fala. De ne olyat képzeljetek el, mint a kínai nagy fal, inkább valami olyat, amit egyáltalán nem lehet látni" – mondta Gerart. Erre mi úgy döntöttünk - kihagyjuk.

Tényleg óriási a szúnyoginvázió – ilyet még életünkben nem láttunk, a gázfőzőről reggel söpörni lehetett a kamikaze vérszívókat. És nem fáradtak el éjjel, mert reggel újult erővel támadtak! Menekültünk, ahogy csak tudtunk.

35. nap: Hovd-Altáj

Kemény nap volt, de jó. A színek például itt megismételhetetlenek. A sárgától a liláig minden előfordul. Irgalmatlanul változatos a táj. Sziklás, köves területek váltják a zöld legelőket, néhol olyan a felszín, mintha a Holdon járnánk, másutt 500 méterről 2600-ra emelkedünk. Mindezt rövid időközönként többször is.

Az út? Azt nem lehet szavakkal elmondani. A mi saját térképünk, és a netről letöltött térképek egyáltalán nincsenek összhangban. De a térkép sem a GPS-sel, és ami a legszebb, hogy a valós utak pedig egyik térképet sem követik.

Két módszer marad. A józan paraszti ész használata, no meg a kommunikálás a helyiekkel.

Ez azért is fontos, mert az utak sem egyértelműek, egy-egy város felé több út is vezethet. Egyik jobb, a másik rosszabb, de általában a főút a legpocsékabb közülük. Mindenki próbálja a számára leghasználhatóbbat megtalálni. Az emberek amúgy nagyon segítőkészek mindenfelé, komolyabb forgalom egyáltalán nincs, sokszor három-négy órán át nem találkozunk senkivel. Mondjuk, mi nem a főútvonalon közlekedünk.

Mongóliában keservesen tudjuk teljesíteni a megtervezett útvonalunkat. Átlag 30, de maximum 40 km/h a sebességünk, ami az előírt távok mellett 10-13 óra zötykölődést jelent. Elképesztő, amit az autónk és a gumik kibírnak.

Az utak zöme vízátfolyásoktól, széltől, természeti befolyásoktól rombolt, 40-50 centiméterenként barázdált, s ez a futóművet és minket egyformán teljesen kinyír. Olyan, mintha valami felnagyított grillrácson haladnánk. Igazi offroad-pálya ez, tele meglepetésekkel…

A tájékozódást tovább nehezíti, hogy eső után a völgyekben a régi utak mellett újak jelennek meg, egyre szövevényesebbé téve a hálózatot. Mi pedig végképp nem tudjuk, melyiket válasszuk. És rengeteg az elpusztult állat.

Ennyi sast egyszerre még vadonban sem láttunk. Csak gubbasztanak, várnak a termikre (a magasba emelő légáramlatra).

A mai táv másik felét óriási tempóban tettük meg, körülbelül 90 km/h-val robogtunk. Néha már tényleg határon autóztunk, de nagyon szerettünk volna elérni Altájba.

Altáj egyébként a Góbi-sivatag előtti utolsó állomásunk. Kicsit hasonlít Murgábhoz a tádzsik részen.

36. nap: Altáj-Ehijn-gol oázis

Elképesztő, ma végképp nem tudtuk teljesíteni a távot, 150 kilométer hiányzik!

Ami jó dolog: láttunk aranymosókat. A mai útvonalunk is magasan, 1000 és 2500 méter között vezetett. Igen változatos tájon haladtunk.

Zúzalékos úton, kiszáradt folyómedrekben, hegyi hágókon, sivatagos homokon, bokrokkal tarkított, kanyargós akadálypályán, kanyonban, síkságon – minden volt.

A nap folyamán körülöttünk óriási felhők és záporok voltak, amelyek nyomában keresztben és hosszában hömpölygött a víz az úton, elmosva mindent, ami az útjába került. Az autó már annyira sáros, hogy alig lehet belőle kilátni. A vízátfolyásokon átkelve akadt pár meleg helyzetünk, de azért élveztük.

Edit azt mondta, hogy életében nem látott még ilyen gyönyörű és hatalmas szivárványt.

A préri közepén alszunk, reméljük, hogy a brutális szél nem fúj el bennünket az éjjel.

37. nap: Ehijn-gol oázis – Gurvantes

Ez az oázis persze nem olyan, mint amilyennek Edit képzelte – közel sem annyira idilli, mint a filmeken.

Elmentünk a vándordűnékhez. A táj ma is nagyon változatos volt, ami a képekből talán látszik. Többször szpottoltunk vadtevéket, és nagyon elszórtan, a kutak mellett embereket is.

A hőmérséklet nem volt olyan vészes, mint gondoltuk, de ez abból adódik, hogy az eső már harmadik napja kerget bennünket. A helyiek ennek örülnek, mi nem annyira. Edit kedvenc ideje az este, a csodálatos fények és színek miatt.

A préri kellős közepén alszunk megint, éjjel olyan vihar kerekedik, hogy szinte elrepülünk a sátorral.

38. nap: Gurvantes-Jolinam

Reggel kapkodva csomagoltunk az esőben, majd kezdődik az újabb útkeresés. Dél körül értünk Jolinamba, ahol először tapasztaljuk meg, hogy szervezett turizmus is működik Mongóliában.

A turistáknak épült jurtafalu kimondottan jól néz ki. Az érkezőket terepjárókkal viszik a keselyűk völgyéhez, az idegenvezetők angolul, németül, oroszul, koreaiul és kínaiul is beszélnek.

A keselyűk völgyének bejárata előtt áll a természettudományi múzeum. Elég vicces, mondhatni, gyermeteg, de legalább bemutatja a Góbi-terület állatvilágát.

A völgyben gyalogosan, illetve ló- és teveháton lehet közlekedni. Mi a gyalogos verziót választottuk. Szerencsére az eső pont akkor állt el, amikor kijöttünk a múzeumból, és tettünk egy komoly sétát a Jolinam-gleccserhez.

Ez a park is impozáns, számomra talán a legszebb. A gleccser jege nagyon csúszott, de azért egyes turisták mégis strandpapucsban, drága fényképezőgépekkel, mások meg kisgyermekkel a karjukban akarták megmászni. Nagy az isten állatkertje.

39. nap: Jolinam-Arvayheer

Viszonylag könnyű útszakasz, ráadásul csak egy-két hegyen vezet át.

Megnéztük az Ongiyn kolostort. Ez 1760-ban épült, majd 1939-ben a komcsik lerombolták. Ma újra van itt szertartás, képzik már az újonc lámákat.

Útközben kihúztunk a patakból egy elakadt kisteherautót. Kissé optimista volt a sofőr, nézzétek mit rakodott a gépre. És azt hiszem, még hét utas is volt a fedélzeten!

40. nap: Arvajheer-Harhorin-Ulán Bátor

Harhorin Mongólia történelmi fővárosa. Itt például, van ma is működő buddhista templom. Sok a turista, hiszen ez a város kötelező minden utazónak, aki Mongóliába téved.

Ez persze korántsem jelenti azt, hogy mindenki külföldi lenne, sőt, a látogatók kilencvenöt százaléka mongol.

Csoda történik! Aszfaltúton közlekedtünk Mongóliában – összesen talán 250 kilométert.

Közben megérkeztünk a fővárosba, óriási itt a forgalom.

Ma, szombaton van a háromnapos nemzeti ünnep.

A látványosságok: mongol „olimpiád”, azaz lovaglás, íjászat és birkózás. Mellesleg minden autón ott fityeg a nemzeti lobogó.

Maradunk még egy napot, már csak azért is, mert ez a város közel sem olyan unalmas, ahogy mások leírták. Nem csak jurtákból áll, igazi nagyváros.

Az emberek itt is barátságosak, de a közbiztonság itt azért közel sem olyan, mint 500 kilométerrel korábban. Ezt a helyiek is alátámasztják.

41. nap: Ulán Bátor

Az éjszakánk borzasztóan telt, a hotel mellett egész éjjel építkezés folyt, alig aludtunk valamit, így másnapra áttettük a székhelyünket a belvárosba, ahol még előző nap találtunk egy szuper szállodát. Ma estére már van helyük is.

Ebéd a Grand Khan étteremben – és mint minden alkalommal Mongóliában, itt sem csalódtunk - isteni volt a hátszín japán módra. Beszélgetőtársakra is találtunk. John (aki eredetileg orvos, de bányászattal foglalkozik és Pekingben él) Ausztráliából jött, A. J. Amerikából érkezett, s ő szintén egy bányászattal foglalkozó amerikai cég vezetője. Beszélgetés közben igen finom vörösbort iszogattunk…

Estefelé felfedezőútra indultam a „ veszélyes városba”. Elsőként a belváros házai közé ékelt kis monostort néztem meg, amit 1350 körül kezdtek el építeni. Ez aztán igazi történelem a város közepén. Számomra a hely igazi érdekessége, hogy az utolsó, fallal elválasztott templomban olyan szobrokat és tárgyakat állítottak ki, amelyek Buddhát szex közben ábrázolják.

A tábla leírása szerint ez a templom sokáig zárva volt a látogatók előtt, s csak az elmúlt 50 évben nyitották meg. Nem mertem fényképezni a szigorú teremőr miatt. Bementem egy élelmiszerüzletbe is - döbbenetes mennyiségű édességet árultak itt, a bolt területének legalább fele részét elfoglalták a cukros- és csokispultok.

Ünnepnap lévén rengeteg ember volt az utcán, különösen a főtéren gyülekeztek az esti koncertre várva.

Az utcát ellepték az árusok, néhány helyen sörsátrakat állítottak fel, de a tömeg ellenére nem borította el az utcát a szemét, s tántorgó embereket sem láttam.

Igaz, nem vártam meg a koncertet, mert este kilenc felé visszamentem a hotelbe Mekihez.

Az eseményeket egyébként a szálloda ablakából is remekül lehetett követni.

A koncert után tűzijáték zárta az estét.