Jó pár hete nem sikerült kitennünk Mekler Laciék Mongólia felé vezető, mind vadregényesebbé váló útjának újabb fejezeteit – szolgáljon számunkra mentségül, hogy a nyári emberhiány, szabadságolások jobban megcsapolják a Totalcar erőit, mint Mekiékét az olykor lehetetlen körülmények a távoli idegenben. Mert ők mennek tovább, írnak, fotóznak, küldenek. Látják, ezért nem mi mentünk Ázsiába, autóval, hanem ők.
De most pótolunk – Laciék levelei hátán elszörfözünk egészen Üzbegisztánig, ami az Ázsia-túrából másfél hetet jelentett számukra. Legutóbb Atyrauban, egy kazahsztáni szálláson hagytuk el őket, ami ott már erősen ázsiai terület volt. Ha úgy vesszük, innen emberileg egyre jobb, útilag egyre pocsékabb lett a helyzet, persze hullámzásokkal, de a trendet látni lehet. Hagyjuk beszélni Editet és Lacit.
7. nap: Atyrau – Beynau – üzbég határ
Edit jelenti:
Meki állítása szerint Kazahsztán a Land Cruiserek országa, persze ezekből itt csak benzines V8-as fut. Annyi van belőlük, mint máshol korábban Ladából. Reggeli után elindultunk, előtte én még megnéztem a tegnap kihagyott mecsetet és főteret. A mecset új építésű, gyönyörűen faragott fakapukkal, a belső tér egyszerűséget és tisztaságot sugall, szép. A város új központja pedig tisztára olyan, mint egy amerikai alvóvárosé, egy utcával lejjebb viszont már a régi, egyszerű házak jönnek.
Az út innen a sztyeppén át vezet, kétoldalt kiszáradt sós medrek mindenütt. Megállunk egy falu közepén, nini, egy igazi 21. századi abc, mellette viszont még régi boltocskák öreg nénikkel. Ezekben választék nincs, de mindenki aranyos. Az egyik ilyen üzletben vettünk krumplis és húsos lángost, az újban pedig isteni kenyeret és sört, ami útközben el is fogyott. Mennyei volt. Egyébként 42 fok van, ilyenkor gondolom, milyen kár, hogy nem a tavaly tervezett Lada Samarával jöttünk.
Állatot errefelé főleg tevét láttunk, de a mocsárvidék közelében kecske, ló, tehén is akadt. Délután négyre értünk Beynauba, ahol megpróbáltunk valami hotelt keresni. Ám ebben a városban, úgy tűnik, ilyen nincs, azaz ami van, az nem jött be. Ma sátorban alszunk, döntöttük el, ezért továbbhajtottunk.
Persze megtankoltunk az összes kannánkat, irány az Aral-tó. Az út rettenetes lett, maximum 30-as tempót tudtunk diktálni. Útközben találkoztunk egy francia-német toyotás csapattal – minden volt náluk, szerintem még egy szerelőcsapatot is felkötöttek valahová. A határra 19.30-ra érkeztünk. Közölték velünk, hogy másnap reggel 8-kor nyitnak.
Apropó, gyönyörű a hely, nincs itt más, csak por. Az viszont jócskán. Kinyitottuk a sátrat, előkaptuk a kaját-piát és leültünk megírni ezt a levelet. Este 11-van, a hőmérséklet még mindig 38 fok.
8. nap: üzbég határ–Aral-tó–Nukus
Laci jelenti:
Megpróbáltunk aludni is az éjszaka, de ez nehezen ment, mert egy üzbég autóval egyetemben közvetlen a határsorompó mellett vertünk sátrat. Az este a kamionok hűtőaggregátorainak moraja mellett telt. Körülbelül három óráig tudtunk csak szenderegni, mert ekkortól folyamatosan érkeztek a határátlépők. Egy-egy autóba (tipikusan Daewoo Nexiába) hatan bezsúfolva… Néhányan benn maradtak, úgy aludtak, mások lefeküdtek egy földre terített pokrócra a porba. Nem egyszerű por – ha belelépsz, körülbelül négy centit belesüpped a cipőd, s a porfelhő száll mindenfelé. Úgyhogy el tudjátok képzelni, hogy néztünk ki mindannyian.
Gyönyörű napfelkeltére ébredtünk, de a reggeli toalett kimaradt, mert csak szemét volt köröskörül. A fogmosás is több a semminél. Minden más ügyünket átvittük Üzbegisztánba, ahol – véltük – majd útközben egyedül tudjuk mindazt elvégezni. Határátkelés hét helyett fél kilenckor, késve nyitott az állomás. Az innenső, kazah oldalon a szokásos, korrupt banda várt.
Sorompós, kezelő, finánc, útleveles határőr, majd megint sorompós - mind pénzt vár. Mi meg nem adunk nekik. Az üzbég oldalon, a senki földjén óriási sor állt, hasonló körülmények között. Itt, beragadva a két határ közé szörnyű a helyzet, embertelenek a körülmények. És képzeljetek el egy kismamát csecsemővel...
Megpróbáltunk előremenni, megtudakolni a teendőket. Ezúttal szerencsénk volt. Talán szimpatikusak voltunk nekik? - mindenesetre soron kívül nekünk láttak. Editnek egy két négyzetméteres helyiségben tizenkét illatos sofőr között kellett elintéznie a dolgaink, akik amúgy már a lincselés határán álltak. Én addig a kocsiban vártam, illetve szórakoztattam a körülöttem állókat.
Nálam akkor indultak el az események, amikor a sorompókezelő előreintett, és angolul kezdett magyarázni. Ebben az országban ha lassan is, de legalább valamennyire működnek a dolgok. Az autó regisztrálása nem zajlott gyorsan, de legalább mindenki készséges volt. Az ügyintézés lassú, mert pocsék a rendszer, de a körülményekhez képest minden vámos szorgalmas. Ebben a szisztémában nem is lehetne felgyorsítani a dolgok menetét.
Edit folytatja:
Háromórányi ügyintézés után végre üzbég földre léptünk, és újra élvezhettük az unalmas sztyeppe, valamint a tevék látványa nyújtotta nyugalmat. Újabb 350 km, nekünk ez durván 5 óra, mert néhol tök jó az út. Az autó fogyasztása durván 15 l/100 km, viszont dízelkút sajnos nagyon ritkán van errefelé, úgyhogy mindenhol megállunk, és próbálkozunk tankolással. Az üzbég gázolaj ára durván 150 forint. De képzeljétek, pénzt váltani bankban nem lehet – mindenki a bazárba küld, ahol feketén megy a cséndzs. Nem vicc, a nemzeti bankból oda küldtek! Úgy tűnik, ez az élni, és élni hagyni filozófia üzbég verziója.
Aral-tó medre kiszáradt rég, de sajnos az itteni jellemző látványosság, a korábban elsüllyedt, de most szárazon levő hajók innen 200 kilométerre vannak, odáig meg nem mentünk el. Fáradtak voltunk, Meki fejfájása amúgy is kihatott a napra. Délután hatra értünk Nukusba, ami egy rohamosan fejlődő nagyváros. Mindenütt tisztaság. Érdekes, hogy itt a turista nem tud bármelyik hotelben megszállni, csak az arra kijelölt helyeken. Így találtuk a mi kis szállásunkat is: Tipek Joli, azaz Selyemút.
Laci:
Klíma van (és ez itt megváltás), egyszerű, de tiszta a szoba, egy kaja benne az árban, meg a wifi is. Evés után kevéssel kopogtattak az ajtón, magyarázták – ereszt a gumi az autón. Hál’ istennek még időben észrevették.
Felfújtam gyorsan a kereket, és este fél tízkor, lábon elmentünk egy háború előtti műhelybe, ahol az emberek mind dámajátékot játszottak, a fecskék pedig a mennyezet alá fészkeltek. Nem volt túl bizalomgerjesztő a hely, de a szerelést hárman tizenöt perc alatt elvégezték kőkorszaki gépekkel, tisztán emberi erővel. Ilyen szakembereket szívesen alkalmaznék én is! Amúgy a képen látható, késpenge alakú kő volt a gumiba vájva.
Tízre újra a szállodában voltunk, kint még mindig 36 a fok – brutális a klíma. De jól aludtunk, most reggeliztünk egyet, és megyünk a „bankba”, ami, ugye, a bazár.
9. nap: Nukus – Khiva
Tizenegykor indultunk a hotelből, berámolás közben vettük észre, hogy az autónk ragyog a tisztaságtól. Éjjel önkéntesek mosták fényesre a gépet. Nehéz volt megtalálni a felelős jótevőket, akik köszönéseinkre csak annyit jegyeztek meg: jó utat és mihamarabb gyertek vissza.
A szállodánk mellett volt egy óvoda, ahol a 3-4 éves gyerekek már angolul tanultak és beszélgettek is velünk (kép). Nukus klassz hely, az emberek itt igen rendesek, barátságosak. Irány a bazár – Edit elment váltani, és tizenöt perc után egy szatyor pénzzel tért vissza. A bazárban azért kicsit nyerészkedni akartak rajta, de nem hagyta.
Gázolajvásárlási mizéria következett. Az országban az olajkrízis miatt (a benzin- és gázolajgyártás egy hónapja leállt) sok benzinkút bezárt, amelyik nyitva van, ott gázt – hisz ez az ő aranyuk – jó esetben benzint lehet kapni. Emiatt javarészt benzin- és gázüzemű autók futnak, még a régi, benzines ZIL teherautók is gázzal futnak. Végül megkérdeztünk egy taxist, hol is juthatnánk gázolajhoz. Pár telefont lebonyolított, majd elvezetett minket egy kúthoz. Zárva volt.
Szerencsénkre éppen akkor jött egy dízeles ZIL.
Meki megállította, újabb kérdezősködés, telefonálás következett, majd a teherautó egyik utasa átült a taxiba, és mutatta az utat a tizenöt kilométerre levő faluba. Itt végre a normál ár kétszereséért sikerült tankolnunk, ami teljesen rendjén való, hiszen a gázolaj hiánycikk.
Érdekesség: kiderült, hogy a taxi vezetője járt már Budapesten, 1986-ban, junior könnyűsúlyú ökölvívóként, tagja volt az üzbég válogatottnak. Az úton Khiva felé több esetben megálltunk, hogy próbálkozzunk még gázolaj-vásárlással, sikertelenül. Ezt a dízelproblémát jelezték a határon a velünk együtt átkelők, de mi nem igazán hittünk nekik. Mi, a mi tudatlanok…
Néhány helyen megálltunk azért is, hogy az útirány felől érdeklődjünk. Az emberek segítőkészek, a férfiak első dolga kezet nyújtani. Egyébként, ha fizetnek valamit, a pénzzel együtt belecsapnak a másik tenyerébe. Így áll az alku. Khiva felé megálltunk dinnyét enni, evés közben elbeszélgettünk a termelővel, gyerekekről, családról, munkáról. Itt minden rendben van, nem panaszkodik senki. Még egy érdekesség: a cseresznye oroszul is cseresznye, a hús pedig üzbégül „gús”.
Khivát elhagyva Urgencsbe egy pontonhídon (az új híd most épül) keltünk át. Itt találkoztunk a fotón látható bútorszállítóval. Ez a régió mezőgazdaságnak és a turizmusnak köszönhetően folyamatosan fejlődik, újak a házak, szépek az utcák, mindenütt tisztaság, a helyiek szívesen fogadják a turistákat. Többször megesett, hogy ránk köszöntek, más módon üdvözöltek.
Ja, az autópark pedig itt is még magán viseli az erős szovjet jegyeket...
Első utunk a régi városhoz vezetett, ahol kapkodtuk a fejünket a sok, csodálatos, régi épület láttán. Időszámításunk előtt 4-500 évvel épült a város, s az idegenvezető szerint a 19. században olyan 30%-ban restaurálni kellett.
A turistás program után remek estét töltöttünk egy pici, helybeli étteremben. Ők is szerették a hazai pálinkánkat. Végül még táncra is perdültünk.
(itt kimaradt egy nap a riportból)
11. nap: Buhara - múzeum és városnézés
Negyvennégy fokban vágtunk neki az öreg városrésznek, majd a külvárost taxival jártuk be.
Mint ti is láthatjátok a fotókon, ezen a részen az iszlám város nem azt jelenti, hogy a nők mind burkában járnak, és minden férfi kaftánban van. Nyugodtan jöhettek ide akár rövidgatyában vagy pántos trikóban is – senki nem néz ki, vagy szól meg ilyenért. A gyerekek előre köszönnek a turistáknak, angolul kérdezgetik a nevüket, majd nevetgélve próbálják kiejteni a számukra ismeretlen hangzású szavakat. És szívesen veszik, ha fotózzák őket.
Ez is egy modern város, amely ugyan próbálja őrizni a tradíciókat, de a fiatalok itt is mind többen az MTV és a VIVA tanításából merítenek. Sok divatosan öltözött, szép lány van errefelé. Éttermekben a nők is simán kérnek maguknak sört, és konyakkal fejezik be az étkezést.
Egyébként meg igazi kereskedőváros, de itt már sokkal rámenősebbek, ami néha zavaró. Egész más, mint Khiva, ami egy ékszerdoboz, és szemmel láthatóan jobban vigyáznak az arculatára. A képeken látjátok, hogy mi mindent adnak el a turistáknak. Ide főleg német, svájci, francia és olasz csoportok jönnek. Megtudtuk azt is, hogy tolmácsnak lenni itt most nagyon jó. Angolul, németül és franciául vezetnek, de hiány van olasz és spanyol fordítókból. Utóbbi nyelveket nem tanították eddig Buharában.
Igazából a múzeum itt mást jelent, mint amit megszoktunk. Az épületei simán tele vannak árusokkal, sőt, a teremőrök is árulják a saját portékájukat: hímzéseket, réztányérokat, stb. Ilyet Khivában nem tapasztaltuk, ott a múzeumnak van beltartalma is. A taxis egy fiatal srác volt, akit megkértünk, hogy turistamentes helyre vigyen el estebédezni. Nem csalódtunk. Finomat ettünk és mindenki kedves volt.
Sajnos itt is nagy a munkanélküliség, ezért sokan külföldön, legtöbben Oroszországban dolgoznak. Putyin politikája – miszerint, aki öt évet dolgozik Oroszországban, az megkapja az orosz állampolgárságot – bevált. Ez viszont azt is jelenti, hogy sokan nem jönnek már vissza azok közül, akik odakint munkát vállalnak egyszer. Az állam által deklarált minimálbér mondjuk igen kevés errefelé: 40 USD/hó. Igen, nyolcezer forint! A maximum ennek a tízszerese.
Ma megtudtuk, hogy a Daewoo/Chevrolet autókat (Dama, Tico, Matiz, Nexia, Lacetti) mind Taskentben gyártják – ezekből áll kvázi a teljes újautó-állomány. A régebben elnyűhetetlennek tartott Moszkvicsok, Zaporozsecek, Izsek és Ladák kihalóban vannak. Nem úgy a régi ZIL-ek, Kamazok, Maz kamionok – ezek még futnak. Sok emberrel beszélgettünk ma is, volt köztük kereskedő, rézműves, taxis, tanár, tolmács, étteremtulajdonos, szállodai menedzser, nyugdíjas – mindenki nagyon normális, és tényleg örülnek a turistáknak.
12. nap: Buhara – Szamarkand
Nyugodt békés utunk volt. Számunkra érdekességek:
- itt az euro-palettát nem igazán ismerik, sőt, még az egyszerűbb szállítástechnikai eszközöket sem – képzeljétek el, hogy kézzel raknak meg egy billencs Kamazt téglával, majd az egészet egyenként is szedik le. És egyetlen daruval felszerelt teherautót sem láttam.
- Idősebb helyiekkel beszélgetve, többször előkerül, hogy szeretik a magyarokat. A fociról és az Ikarusról ismernek általában. De ma például odajött egy férfi, aki Székesfehérvárt emlegette. Valószínűleg ott volt katona régen. De azért kíváncsi lennék, hogy a mostani fiatalok mihez kötik Magyarországot, mert a fociban már régen nem remekelünk, és az Ikarus is bezárt.
- Az egész országban úton-útfélen mobiltelefonkártya-boltok vannak, de olyan szinten, hogy a városokban körülbelül 2-300 méterenként sorakoznak.
- Havoi kulturált mezőgazdasági város, ahol az ipar is rohamosan fejlődik. Rendezett a főutca, a kapukon benézve zöld belső udvarokat látunk. A főút mellett mindkét oldalon járda és virágos előkertek. Szemét sehol. Erőmű, finomító és gázfejlesztés, na meg egy vadonatúj reptér a csoda magyarázata.
- Találkoztunk olasz motorosokkal, eszmecsere: ki, merre járt, majd csatlakozik hozzánk egy helyi erő is, szamárfogattal.
- Csodálkozunk azon, hogy ezek a pici szamarak mit ki nem bírnak. Húzzák a kordét emberekkel, néha ilyeneken szállítják a marhákat, kecskéket is. Amikor nem dolgoznak, állnak a földek mellett, kikötve a tűző napon. Tehát a falusi életben a szamárfogat a mai napig nélkülözhetetlen.
- Egyébként motorkerékpárból ma láttuk az első MZ-ket, a többi valszeg mind Ural és Izs volt.
- Tovább Szamarkandba, ami egy gyors tempóban fejlődő, hatalmas város. A centrum felé vezető főbb utcákon mindenhol építkezések, a régi házak egy részét lerombolják, a másik részüket felújítják, az utcák arculatát a modern nyugati városok mintájára alakítják ki üzletekkel, éttermekkel.
- Szamarkandban bukkannak fel az első Mercik is – eddig csak orosz vagy üzbég-koreai autókat láttunk.
- Körbejártuk az új várost, megnéztük az óváros gyönyörű épületeit – igazán lenyűgöző. Viszont amint az óvárosból egy mellékutcába kanyarodtunk, azonnal megláttuk Szamarkand másik oldalát. Szűk utcák, egymás szájába épült házak, sehol egy tábla, vagy jelzés. A legtöbb utca aszfaltozatlan zsákutca. Óriási a kontraszt.
Találtunk egy B&B-t ahol az estét olasz, belga, koreai, indiai, japán, német világutazókkal töltöttük.
(Egy itthon maradt barát, szurkoló, dr. Kozma Huba június közepi helyzetelemzése Mekiék útjának elkövetkező részéről – érdekes ám, elolvasni!)
„A híradóban látottak szerint Kirgizisztánban a helyzet változatlan. Már amennyiben ingatag. Bátor utazóink kalandtúrára indultak, nem túlélőtáborba, ezért igyekeztünk őket a háttérből megfelelő segítséggel ellátni.
Kaptak egy háttéranyagot az események előzményeiről és valószínű okairól, a pontos helyzet megismerésére, Peti (az útvonal tervezője) pedig utána érdeklődött és kiderült, „…ezúttal nem csak Biskek és környéke, hanem Osh, és Jalal-Abad is veszélyes. Nincs gond, lehet változtatni az útvonalon, Osht és Jalal-Abadot kikerülve. Így nem fogják érinteni a civilizáltabb városi részeket, csak főként a nomád részek lesznek. Nem kell félni, mert a rendőrség és a katonaság lezárta a veszélyes részeket, oda be sem engednek. Osh egyes részein kijárási tilalom van, sok a harckocsi, és az orosz békefenntartók is hamarosan ott lesznek.” Peti megoldást is kínált a friss eseményekre, és áttervezte az útvonalat, a következő stílusban: „… ha itt lefordultok, akkor nem is fogjátok érinteni az oshi járást … nem hosszabb, csak rosszabb az út, mint Osh felé.”
Lezárták az üzbég-kirgiz határt is, de ez utazóinkat nem érinti, mivel ők Üzbegisztán után előbb Tádzsikisztánban autóznak még kb. tíz napot. Programtervük szerint huszonkét megállóhelyen több mint harminc látnivaló várja ott őket (például hőforrások, cseppkőbarlangok, termékeny folyóvölgyek, mindez az afgán határvidéken, 5-7 ezer méteres csúcsok között), hogy végül egy 4280 méteres hágón lépjenek majd be a most még forrongó Kirgizisztánba.
Egyébként valószínű, hogy mire Meklerék elérnek Kirgizisztánba, a most kibontakozni látszó polgárháborúnak csak a nyomait láthatják majd. Mint a helyzetelemzésből kiderült, valószínűleg Kirgizisztán is beáll az Oroszország által szponzorált volt FÁK-országok körébe, amit a február elején beígért kétmilliárd dollárnyi segély, illetve hitel jelez – ezt a kirgiz parlament az amerikai haderő által az afgán háborúhoz használt manaszi légi támaszpont bérletének felmondásával hálálta meg régi/új barátjának. (Csak nem fog ártani az a cirill betűs matrica az autón!) A geopolitikailag fontossá vált térség államai (Kazahsztán, Üzbegisztán, Tádzsikisztán és Kirgizisztán) az utóbbi években egyértelmű és gyors fejlődésen mentek keresztül, ami nem utolsó sorban az Afganisztánban zajló rendteremtésnek, illetve az energiahordozó-árak gyors növekedésének köszönhető. Sokba kerül a háború, nyeresége pedig a békés háttérországokban csapódik le (ez sem újdonság), így az ország elemi érdeke a rend gyors helyreállítása.
Mellesleg úgy tűnik, Mekiék máris egy napos előnnyel rendelkeznek az eredeti útitervükhöz képest. (Mekire egyébként is jellemző, hogy ha nem vigyáz, még önmagát is megelőzi egy kanyarban) Ennek megőrzése azért lehetetlen, mert tádzsik vízumuk csak tizenhetedikétől érvényes (tehát hamarabb nem tudnak továbbhaladni), és azért fura, mert most sem járnak csúnya helyeken. Buhara és Szamarkand Ezeregy éjszaka meséiből híres, rendezett és tiszta városai ma is olyan értékekkel dicsekedhetnek, mint az iszlám építészet remekei és a híres vendéglátás.
Az említett városok, illetve előző szállásuk helyszíne, Khiva is elbűvölte már őket, és ezen nincs semmi meglepő. A szó szerint (több) ezer éves városokat nem rombolták le világháborúk, és a párt (az az egy) is több kárt okozott az ősi épületekben, emlékekben, mint az eső. Szerencsére a már említett nagy állami bevételekből futotta e nemzeti emlékek méltó felújítására, és ha nem lennének olyan istentelenül messze, valószínűleg már rég a világ leglátogatottabb turisztikai látványosságai között lennének. A helyiek barátságossága sem meglepő. Magunkról alkotott sztereotípiáink közt talán az egyik legnépszerűbb, hogy vendégszerető nép vagyunk, de ezt is csak addig képes az ember pironkodás nélkül ismételgetni, amíg alkalma nem nyílik megtapasztalni az „igazit”, a keleti kényelemmel tarkítottat. Nem véletlen ez utóbbi fogalom sem.)”
Erre Mekler válasza:
Csak roviden mert majd este meg kuldok Mi itt 17ig tuti nem maradunk ugyhogy a 17bol csinalok egy 14et es huzunk tovabb tadzsiba.
13. nap: Szamarkand-Taskent
Először is: végre egy normális autó, itt a messzi Szamarkandban (remélem vágjátok, melyik).
Útközben csináltunk egy kitérőt, kerestünk egy várat, de sajnos még a helybéliek sem tudták megmondani, hol találjuk Teshin Tepa várát Zarbdarnál. Úgyhogy száz kilométernyi, illetve 2,5 órányi kerülővel jutottunk el Taskentbe.
Közben kóstoltunk „natyurál” mézet és szárított sajtgolyócskákat. A szamarak ma is dolgoztak – hihetetlen mit nem bírnak, még mindig. Mellesleg – ez lenne továris Gagarin szülőfaluja?
Lefotóztam nektek egy álrendőrt. Aranyos, nem? A betonban él, és csak egyetlen pózt ismer, mint az öreg Darth Vader - szerintetek ez kit, és hogyan akar figyelmeztetni, vagy megállítani?
Majd megjelentek végre az első hegyek a távolban és ezzel meg is érkeztünk Taskentbe.
Mintha a Lonely Planetben az olvastam volna, hogy Buharában 400 ezren, Taskentben viszont kétmillióan élnek. A helyi olasz vendéglős szerint Taskent négymilliós város… nem tudom melyikünk emlékszik rosszul, az is meglehet, hogy én néztem el. Utánanézni nem tudok, mert lent van a kocsiban minden útikönyv, úgyhogy ezt nektek kell kideríteni. (A Wikipedia szerint: „the officially registered population of the city in 2008 was 2.1 million. Unofficial sources estimate the actual population may be as much as 4.45 million. Tehát a hivatalos adat 2,1 millió volt két éve, a becsült méret 4,45 millió. Tehát mindkettejüknek igaza volt. - a szerk.)
Az biztos, hogy hatalmas, tiszta és szép város. Széles utcák, rengeteg a zöld, hatalmas parkok.
Szerintetek hol néztük ma a Szerbia-Ghána meccset (hajrá Ghána!) és a Forma 1-et? Az egyetlen igazi olasznál, Lucánál, aki kilenc éve Rómából érkezett, és itt ragadt. Azóta a Café Miglioréban szakács, és este direkt nekünk főzött. Azt is tudom már, miért itt szakácskodik – gyerekek, ha ilyet Olaszországban tálalna fel bárkinek, egy hordó betonba süllyesztenék el.
Aztán gyorsan elment a jókedvünk, amikor a hírekben megláttuk a kialakult kirgiz helyzetet. Igazából csak reménykedni tudtunk, hogy egy hét alatt megoldják a főmuftik, és befejezik a háborúskodást. Mindenesetre mi a polgárháború ellenére is megpróbáljuk teljesíteni a tervezett utat, hiszen éppen a Pamír lenne az utunk egyik csúcspontja. Reméljük, nem esik bajunk. Persze, ha egyáltalán beengednek, illetve kiengednek majd onnan. Nem tudom, ti mit tudtok az eseményekről, de itt a hírekben közel 700 halottról beszélnek és több ezer menekültről. Kirgiz bandák garázdálkodnak mindenütt. Szóval a kilátásaink nem túl jók, de elvileg egy hét múlva leszünk, legalábbis lennénk a régióban, Oshban.
Van még az az apró kis bibi, hogy a tadzsik vízumunk csak 17-től érvényes. Igazából azonban nem akarunk addig dekkolni itt, a hegyekbe, a természetbe vágyunk. Mellesleg az emberek Taskentben is jó fejek, itt már nagyon lazák. Teljesen európai a város, szeretjük. Holnap Fergana, aztán megpróbáljuk 15-én a határátkelést – remélem, nem veszik észre, ha a 17-es számot átírom egy kicsit rossz 14-esre…
14-15. nap: helybetopi
Ember tervez, isten végez: másként alakult minden.
Tegnap este még úgy gondoltam, veretünk tovább a tájba, de nem vettem tudomást arról, hogy két napja lappang bennem egy vírus. Teljesen levert a lábamról. Egész éjjel és nappal ültem a vécén, aztán hánytam meg fáztam. Remélem, mihamarabb hatnak a gyógyszerek, és lemegy a lázam, meg azt is, hogy Edit nem kapja el tőlem. Ő ma várost nézett, meg próbált engem helyrehozni. Emilio, köszi a gyógyszereket!
De holnap tényleg megpróbálunk elindulni Fergana felé.
16. nap: Margilan-Fergana
Körülnéztünk a történelmi Selyemút mai városaiban. Margilanban például, ahol bementünk egy selyemgyárba. Kicsit azért átértékeltük a selyemtermékek ár-arány értékét. Egy munkás hét órát dolgozik, és 35-50 dollárt keres egy hónap alatt. 45-70 éves gépekkel melóznak, de általában nagyobb az igény a teljesen kézzel szövött selyemárura. Az ilyet régi, fából készült gépekkel készítik, teljesen kézi, lábi erővel.
Hihetetlen, hogy mit teljesítenek ezek a nők. Igen, a nők, mert a férfiak inkább a kelmék színezésével foglalkoznak. Teljesen természetes anyagokkal festenek, a kémia hál’istennek itt még nem uralkodott el.
A munkavédelem egyetlen európai szabványnak sem felelne meg. Sem a zaj, sem az életveszélyes „bármit bekap a gép”-jelleg nem EU-konform. Nehéz fizikai munka ez. Kevés pénzért rengeteget dolgoznak, de örülnek, hogy van munkahelyük. Egy selyemsál húsz dollárba kerül, ők pedig egy nap kézi szövéssel három métert gyártanak. Ha kevert az anyag (selyem-pamut) akkor akár hét métert is.
Találkoztunk egy kirgiz menekülttel is, aki elég ijesztő dolgokat mesélt, és megkért, hogy semmiképpen ne menjünk Kirgíziába. Egy hét múlva majd kiderül, hogy kellett-e félnünk. Mindenesetre holnap átkelünk a tadzsik határon, és elkezdjük a hegyi menetet.
Üzbegisztánban elejétől a végéig csak kedves és segítőkész emberekkel találkoztunk – de azért az AP tudósítói (akikkel itt találkoztunk) tudják, miért csak suttogni illik az üzbég rendszerről, hiszen ez itt még mindig diktatúra. Mindenkinek jut egy kevés mindenből, de egy iszonyúan kicsi körnek rettentő sok. Ezért nem is engednek be férfi menekülteket Kirgíziából, mert igaz, hogy ott szegényebbek az emberek, de nincs elnyomás.
Ma este Yannival mentünk ágyba – aki nem ismeri, annak melegen ajánljuk. Jo8!
