Hosszú ideig nem írtam Eráról, az öreg kombi Mercimről, aztán pár hete jött egy poszt, most meg rögtön egy másik is. Ez itt. Era ugyanis új életfázisba lépett. A városon belüli, olykor vidékre menős autóból mostanság lép fokozatosan elő internacionális rombolóvá. Magyarul –már külföldre is jár.

Egész más szemmel nézek azokra az öreg autókra, amiket egy évben háromszor elővesznek, hétvégén kigördülnek velük a Városligetbe, egyszer pedig talán elmennek valami ötven kilométerre levő találkozóra, mint azokra, amikkel eljutnak mindenfelé a világban. Előbbieket nem sokra tartom, nem autók, utóbbiakat viszont magas piedesztálra teszem, még ha ütött-kopottak is. Mert egy világ választja el őket egymástól. Az egyik dísztárgy, státusszimbólum, a másik élvezeti eszköz, közeg.

Bazeget ezért is szerettem, azzal becsukott szemmel lehetett külföldre menni, akármilyen pocsék is volt a kinézete, mert műszakilag tudta, megbízhatóságban tudta, kényelemben tudta Ausztriát, Szlovéniát, Olaszországot. A kombi 124-es Mercimet ezért utáltam, mert abban féltem messze menni, a Bianchit pedig azóta tekintem valódi autónak, amióta leküzdött egy Hortobágyot a családdal, meg néhány másik, pár száz kilométeres túrát. Tőle persze nem elvárás a külföld, hiszen 2010-ben nem lehet 85-tel idegenbe menni, mert palacsintává lesz a család egy kamion alatt az autópályán, másodrendű úton pedig pont 18 évig tart az út Bécsbe a megelőzhetetlen, ám nem kevéssé büdös Belarusz traktor mögött.

Era eleddig bel-magyarországos gépjármű volt, mert a megbízhatóságában ugyan nem volt okom kételkedni, de a rezgései és morajai lehetetlenné tették vele távoli úticélok elérését. A Karesz által óriási csodával felhajtott, eredeti kardán-rezgéscsillapító, a rendbetett fékek, kerékcsapágyak, a visszatett saját, hosszú diffije azonban (végül kicsit kényszerből is) arra vitt rá, hogy Németországba vigyem vele Bálint fiamat, valamint néhány barátomat. Ezekről a szerelésekről és az útról már írtam a múltkor.

Egy aggodalmam azonban volt az út előtt, méghozzá a kipufogórendszerrel kapcsolatban. Difficsere közben láttuk, hogy az elsőtől az utolsó milliméteréig porrá van rohadva, annyira, hogy a rétegekben málló, rozsdás falán, mint a Vezúv tetején a kedves kis gejzírek, úgy szivárgott a fekete füst a pórusokon át. Tiszta fekete pötty volt már a rozsda, a kohéziós erő és a fémes kötés szavak már a legelvetemültebb fizikusnak sem jutottak eszébe Era gázelvezető-rendszere kapcsán.

A rétegekben mállás és a porózusság mellett konkrétan lukas is volt olyan pontokon, ahol általában a legkönnyebben eltörik, például a rögzítések tövében meg a dobok nyakánál. Egy rakás szerencsétlenség, ebből tehát mindenképpen új kell – láttam be még én is, a skót anyától és örmény apától származó svájci állampolgár. Tettem is egy tétova kísérletet, hogy még a német út előtt beszerezzek egy új rendszert, de a hátsó dobnál elakadtam, olyan ugyanis nincs. Sem itthon az alkatrész-kereskedőknél (legalábbis ameddig az én tudományom elér), sem az ebay-en, sem sehol. A limuzinénak pedig máshol van a felfogatása, nem úgy kanyarodik a vége, egyáltalán, rossz rá, fel lehet berhelni, de a Merci-kendácsolástól kicsit feljön a gyomorsavam. Mi is azt űzzük Karesszal, de azért van egy szint, ami alá nem megyünk. Hagytam a fenébe, és reménykedtem, hogy nem esik szét. Nem esett, nem BMW ez.

Aztán az úton kijött egy másik hiba: szálszakadásos lett az egyik hátsó gumim – öreg volt, szétment, ajvé, ajvé. Indulás előtt nem csekkoltam, el is felejtettem, hogy a téli garnitúrából van bent a pótkerék, ezért összevissza kellett cserélgetnünk őket (hogy legalább a hátsókon legyenek egyforma gumik), így átmérőjét nézve korrekt kerékkel, de egy keréken dísztárcsa nélkül tettük meg a távot, hiszen a pótkerék 15-ös felnin volt, peresebb gumival. Sajnáltam szegény Erát, mert ment haza az övéi közé, Németbe, és egy ilyen alkalommal más a lemattult, idős báj, és már a dísztárcsátlan elhanyagoltság. Mintha a vénasszonyok partijára valaki nem időskori ráncokkal, elegánsan ősz, de rendbetett hajjal állít be, hanem protézis nélkül, lyukas műbőr ridiküllel.

Hazajöttem, szenvedve kiizzadtam magamból egy rakás pénzt, vettem egy garnitúra új gumit. Nem Barumot, mert a Mercin mindig szálszakadásos lesz (három külön alkalommal, két külön autón ment már tönkre így Brillantis valamelyik autónkon), pedig sem én, sem a feleségem nem parkolunk járdára vadul. Falkenek lettek végül, nem tudom, hogy jobbak-e, bizonyíthatnak, rajta. Az autó ettől az egy beavatkozástól tíz évet fiatalodott. Egy csomó rezgés, bizonytalanság, amit sose tudtam betájolni, megszűnt, Era szinte suhan. Az új gumi jó dolog, és nemcsak a szombat esti diszkó után.

Mivel utoljára két éve voltunk külföldön a családdal, emiatt egy ideje próbáljuk minden másodállásos pénzünket félretenni egy olasz útra. Semmi cicomára ne gondoljanak, csak egy Rimini környéke lesz, amit épp a turisták miatt nagyon utálok, de gyerekkel nincs annál jobb. Először szóba került az a szállás, ahová Imolakor visszük a csapatot, de családdal, fő szezonban képtelenek lennénk odáig nyújtózni. Ezért marad a kempingben a bungaló (a sátrat leszavazta a Kati, aki ismeri a mi Norbinkat, megértené, miért). Én meg kitaláltam, hogy ha már kempingezünk, akkor menjünk a kombival, hiszen azzal tudunk három bicajt is vinni, kitágulnak a lehetőségeink. Képzeljék csak el – egy firenzei túra bringával… Egy Ravenna-járás biciklivel… És Norbika sem ordít, nem kell cipelni, ha elfárad, egyszerűen elalszik a gyerekülésben, mögöttem.

Igen ám, de ehhez nemcsak gumi, hanem kipufogó is kell az autóra, mert nem lehet, hogy Olaszországban szakadjon le a cső. Végül szokás szerint Torjay Laci barátom oldotta meg a helyzetet, némi túrás után talált szuper hátsó dobot, Walkert. Mivel már nagyon fájt a gumik ára, meg a hátsó dob sem volt éppen egy olcsó darab, megkértem, hogy legalább a minden bokorban kapható első résszel (ami csak egy cső), a szerelvényekkel és a középső dobbal próbáljunk meg egy kicsit takarékoskodni.

Közben egy harmadik probléma megoldásának is megágyaztam – még az ornbaui túrán, egy útközbeni bontóban vettem két hátsó lengéscsillapítót. Ezekre azért volt szükség, mert hátul állandóan kopogott a futóművem a budapesti gödrökön, és a csömöri mercis Csabai Sanyi kinyomozta, hogy a hátsó telók alján lóg a golyó. A normál fekvőlámpás Merciknél a lengéscsillapító ugyanis sima csapban végződik, ami soha nem szopósodik ki, de a szintszabályzósaké (és minden kombi olyan) gömbcsuklóban.

Ez a hidrós tag alján levő gömbcsukló, meg pláne a felfogatása A Nagy Konstrukciós Hiba szobrának mintájául szolgálhatna. A gömb a lengőkar mélyedésében lakik, a kerék szép adagokat bever ide a sárból. Van ugyan két kis lefolyó, de az, gondolom, a kocsi kéthetes korában eldugul. Sebaj, a csuklón van gumiburkolat, meg végig, felfelé a hidrós elemen is egy hosszú gumimandzsetta. Ami felül nyitott. Oda is bemegy a sár, naná. És soha többet nem jön ki alul. Azaz, ha szerencsénk van, szétszakad a mandzsetta, és kiengedi a rohasztó sarat az alján, ha nincs, akkor viszont szuper dunsztkötésben lakik az egész cucc. Hogy elrohad-e? Á, dehogy…

Kareszhoz már a kincsekkel felszerelkezve robogtam le, nálam volt a három rész kipufogó (a kombiba befér átlóban úgy, hogy nem kell ledönteni az üléseket, sőt még egy tízszemélyes étkezőasztal, rollerek, csomagok, millió egyéb is bent volt, mert a családomat a földvári házban hagytam), a lengéscsillapítók. Ja, meg a kerekeken az új gumik, el is felejtettem, mi volt a harmadik kincs.

Sokan úgy tartják, hogy ez a lengéscsillapító-elem csak egyben szerelhető és vehető meg, holott nem. Szép is lenne, a listaára valami hetvenezer forint, darabonként… Abból én autót veszek. Az alján a fura, lyuggatott tárcsa egy kontraanya, azt kell megindítani, és máris kicsavarható a gömb. Valahol a gömbcsuklót is felújítják, de most nem jut eszembe, hol hallottam. A futómű bal oldala játszotta Flatley-t a Demszkyken, ott kezdtük, hamar ment a műtét. A hozott német alkatrészről a satuban leszedtük a gömbcsuklót – így könnyű…

A kocsiban levő ellendarabon már nehezebben ment a műtét, az elforgott, lötyögött, kiszedni meg nem lett volna jó ötlet, mert a hidraulikarendszer bélsarával nem akartunk megküzdeni. Előkerült Karesz örök barátja, a hidegvágó. Károlyom művészies, kicsit szögben támadó élt köszörintett rá, nagyot szívott a blázból, és püfölni kezdte. Ilyen terrorra hamar engedett a kontraanya, kis takarítás, és mehetett fel a német darab.

A másik oldalt is lebontottuk, arról kiderült, hogy teljesen egészséges. Benyomtunk egy kis zsírt a golyóhoz, arról is letéptük a gumimandzsettát, hogy ne gyűjtse a sarat, aztán össze. A kocsi hátulja kész, egy óra alatt megvolt az egész.

Jöhetett a kipufogó. Torjay Laci otthon összeállította a rendszert a padlón (vissza is vitte egyszer a középső dobot, mert látszott, hogy nem patent), azt mondta – legalább a csatlakozásokkal nem lesz bajotok. De öreg autó kipufogórendszer-felszerelésekor nincs olyan, hogy nincs probléma, mert vagy az autó lesz odébb, vagy a cseredarab, vagy leginkább mindkettő.

Erám előző tulaja nem aprózta el a dolgot, nem bízott ő a mindenféle függesztő gumikarikákban. Mindegyiket, egyenként, duplán odadrótozta a karosszériában levő fülekhez. Darabonként öt perc volt szétfejteni, mert jó szorosan odakendácsolta őket. Ja, és egy ötödik karikának is felhegesztett egy fület, csak hogy majd valaki később jó nagyot szívhasson, amikor azt hiszi – túljutott a dolgon. Szinte látom, amint éjszakákon át töprengett, hogyan lehetne az egész rendszert szögvasakkal, fixen odahegeszteni a kocsi aljához. Még jó, hogy nem sikerült. Káromkodtam, mire mindent kicseréltem, elment fél óra, Karesz röhögött rajtam. Aztán meg én őrajta.

Mert felpattant ám hirtelenjében az első elem, új bilincs, új tömítőgyűrűk, elvégeztem én a házi feladatot, hoztam mindent. Aztán jött a csőre a tömítőkence, csusszant fel a középső dob, megint kence, ment hátsó dob is, tökig. Mindez Karesz árvíz sújtotta aknájában zajlott, ami legénykorában lehetett olyan százötven centi mély, aztán összegyűlt az alján vagy ötszáz autó folyománya, így most talán százharminc. Na, ennek az aljába tettünk mi rongyokat, hogy ne kelljen bokáig vízben tocsognunk. Így már inkább lövészteknő volt, mint akna.

Persze az összeállított kipufogórendszernek köze sem volt az autóhoz, ilyen erővel letéphettük volna az ereszt Karesz garázsáról, aztán azt is feldrótozhattuk volna. Talán ha egy gumikarikát fel tudtunk erőltetni leghátul, mert minden öt centikkel odébb volt. Pedig már hárman hörögtünk kivörösödött fejjel a viszi aknapenész-szagban – Karesz fia, Máté, Karesz maga, meg jómagam. Nem a boa constrictor a veszélyes, csőszerű állat, higgyék el, rosszul tudják a biológusok. Az utángyártott kipufogó az.

Vagdaltunk a csövekből, hátha csak egy kicsi hiányzik. De az volt a baj, hogy nem a milliméterekkel volt a probléma, hanem a fokokkal. Lebontottuk újra az egészet. Első cső – beigazít a helyére. Hátsó dob – felszerel. Arról rögtön látszott, hogy tökéletes, úgy állt a Walker a Mercin, mint Hugo Boss az Eric Banán. A középsővel lesz itt a baj, naná, az volt az olcsó. Méregetjük, odapasszintjuk, hát van a hátsó csőrésznél vagy öt fok kancsalság.

Sikittó elő, innen bevág, onnan szel egy másik darab, már tökéletes is. A képek miatt károgóknak csak annyit: Karesz szemében beépített védőszemüveg van, de természetesen, akinek nincsenek ilyen furcsa adottságai, az vegyen okulárét, mert az izzó fémreszelék jól beágyazza magát a szaruhártyába, és kellemetlen tud lenni. Vakulásosan.

Aha. Kifogyott a huzal, nem lehet hegeszteni. A rossebbe. Szombat délután szerezzen valaki hegesztőhuzalt Viszen. Látrányban. Lellén, tökmindegy. Be az elnöki W126-osba, ablak le, tető ki, a hamutartóból gomolyog a pernye, nyakig olajosan ülünk a gépben, morog a sorhat, hangulat van, Kareszból dől a füst (de la Füst), hurrábalaton, megyünk huzalér’, lájfizlájf, na-naanaa-nana, jeeee.

Tibi fényezőnél letekerjük a fél dobot (vigyetek még, nehogy ne legyen elég má’, noszogat folyamatosan) a céógépről, Viszre vissza, Karesz cigire gyújt, aknába le, eltűnik a pokol szikrázó, füstölő bugyraiban. Két perc, kész a kipu, indítunk, last minute csekkolás, jó lesz. Olyan a Mercim hangja most, mint az ETZ-é volt, amikor kitolta az ember a Bajcsy-Zsilinszky úti Autóker kapuján. Ilyen zengős, cicegős, még nincs slejm az üres csövek torkán.

A futóműjavításból már csak egy lógó első gömbcsukló van hátra, a fölső talpas, bal oldalon. Kitódulunk az udvarra, a Szentély elé. A Szentély egy tárolóhely. Valaha utánfutó volt, de erről a funkciójára már a falubeli vajákos nénik sem emlékeznek, hát még Karesz. Jó ideje azonban átmeneti tárolóként szolgál – az átmenetet értsd: 1-100 hónapos távon. Minden van itt, talán még levehető ajtós NDK-turmixgép is, ha az nem, a motorja biztosan. Ha ugyan még nem került be valami Daewoo Lanos befecskendező-rendszerébe alapjárati léptetőmotornak. A Szentélynek van egy különös tulajdonsága: körülbelül ötvenszer több alkatrész fér el benne, mint utánfutó korában. A másik képessége: afféle gépi komposztálóként működik: állnak benne az alkatrészek egy darabig, lassan rohadnak, mállanak, egyre lejjebb kerülnek, majd a végén már csak pirosas-szürkés törmelék van alul.

A Szentélyben találunk lengőkarokat. Még viszonylag a fölső rétegek tájáról kerül elő kettő, a komposztálódásnak a korai fázisában vannak, s mindkettő az én Erámba való. A gömbcsukló jó, Karesznak a benti rejtekhelyről pedig még bele való szilentek is előkerülnek. Itt minden van, Visz a világ közepe, én mondom.

Kész az egész futómű, tudtommal most már minden csapágy, gömbcsukló, gumialkatrész jó benne, másfél év alatt rommá ellenőriztük, kicseréltük, kézbe vettük az összeset. Fellélegzünk, s a hirtelen jött boldogságban úgy teszem fel Karesznak a kérdést, ahogy isiben, az utolsó óra végén adta föl Irénke néni a szorgalmi feladatot estére – szelepeket nem állítunk?

Ugyanis a 123-as motorok erre nagyon érzékenyek, a hosszú élettartam egyik záloga, hogy nagyjából minden második olajcserénél ellenőrizve legyenek. Erában megvolt már a két csere, itt az idő most, vagy soha. Végigmegyünk a tíz szelepen, minden cuppanósan ott van méreten. De akkor mi a rossebtől táncol a motor alapjáraton? Oké, nem jive-ot, de az angolkeringő mindenképpen illik arra a bólogatásra, amit művel.

Mindegy, Olaszképesek lettünk. Egy finom vibráció még mindig van ugyan jobb hátul a kerék felől (pedig mindent cseréltünk, ellenőriztünk már – szilenteket, bölcsőgumikat, kardáncsapágy új, kerékcsapágy új, lengéscsillapító jó, a kerék Mercedes, tehát az sincs, hogy a középső megvezetőre ne ülne fel központosan, a gumi új, felnit már többet próbáltam) 80-tól felfelé. Motorféknél erősebb, gáznál kicsit gyengébb, de van, kicsit idegesít, de nem vészes. Talán a féktárcsa az? Meg a kuplung persze megint dobál, most harmadszor jön vissza a probléma, mert a múltkori lendkerék-cserénél nem kellett volna elspórolnunk a szerkezetcserét (de az új volt, a francba, nem akartam kidobni).

Aki olvasta az Eráról szóló korábbi posztokat, annak szerintem már nem áll össze, hány zaj, morgás, vibráció szűnt meg, most mi mit csinál, kicsit hát összefoglalom.

- Kuplungdobálás: volt, szereltük (új kuplungtárcsa, -szerkezet), elmúlt, majd visszajött, szereltük (olajfolyás megszüntetése), elmúlt, ismét visszajött, szereltük (félreköszörült lendkerék kicserélése), jó lett, de most megint visszajött. Egyben kéne cserélni mindent, lendkereket, tárcsát, szerkezetet, de erre sosincs pénzem.
- Motorfordulattól függő (kis fordulaton, erőltetésre jelentkező) borzalmas moraj volt, millió okát kerestük, végül 90 százalékban eltűnt a bolti, nem jó méretű kardán-rezgéscsillapító kidobásával, és kocsihoz való megfelelő (beszerezhetetlen) darab Karesz általi beszerzésével és felszerelésével.
- Kopogás hátulról (kicsi elölről is, talán): most megszűnt mindkettő.
- Általános, sztochasztikus remegés: a gumicserével elmúlt.
- Finom, kiszámított, mindig jelen levő remegés jobb hátulról: van, és most már végképp gőzöm sincs, mitől.
- Táncoló motor. Hm?...

Itt egy ábra erről az egész fejlődéstörténetről, ha szóban nem lenne teljesen világos – elnézést a rajzért, nem vagyok egy Picasso:

Szóval van még hova fejlődni, de az út, amit megtettem, óriási. És a vétel óta semmi nem romlott el Erán, leszámítva egy napellenző-visszapattintó szorítót. 500 forintból vettem egy egész ellenzőt az ürömi Mercedes-bontóban. Hát ennyi. Jövünk, Itália!