Bianchim életében sorakoznak mostanában a megható pillanatok. A restaurálás utáni hazahozatal Karesztől ugyan már 2003 nyarán megesett, de az autó motorikusan borzalmas volt egészen tavaly télig.

Bálint itt még nincs egy éves, a kép az akkori Motor-Presse irodája mellett készült 2003-ban, ahová az éjjeli hazaszállítás után lepakoltuk a Bianchit Hernádi Géza kollégámmal. Előző éjjel lapzárta volt

Nem Karesz hibájából, ő inkább csak lakatolta, fényezte, felesége, Margó pedig a vászontetőt szabta rá. Oké, a féket a Karesz is elszúrta, az ősi, kézi utánállítós rendszer kifogott rajta, meg egyik-másik elektromos berendezéssel, üzemanyag-vezetékkel, spéci csavarral nem boldogult száz százalékosan, maradt nekem is reszelgetni való. De alapvetően megtette, ami tőle telhető volt. A Bianchi azonban közel használhatatlan maradt, hatósugarát nagyjából húsz kilométerben korlátozta a megbízhatatlansági faktor. Viszont most egy éve már szinte csak tobzódtunk a csodákban.

Az első lépés a korábban csak félig felújított motor teljes és tökéletes rendbetétele volt Tóth Gabi által. Az azt követő, álmélkodó fiúgyermekkel együttesen végrehajtott, mesébe illő, téli hazahozatal Biatorbágyról pedig igazán felemelő volt, na, az élet az autóbuzi számára is tartogat megható pillanatokat. Aztán az első, rövidnek induló, majd rövid habozás után hosszúra nyúló, romantikus közös túra a feleséggel Esztergomba, még a csípős, március eleji hidegben.

Aztán nyáron az első távoli kirándulás Kemencére, teljes családdal a fedélzeten, határtalan boldogságban, igaz, öt darab, kisebb műszaki hibával (amelyek nem állták útját sem oda-, sem hazajutásunknak), amelyekből kettő már korábban kísértett. Csikorgás elinduláskor, meg-megcsúszó önindító, (ezek már korábban megvoltak) bedöglő sebességmérő, kontakthibás gyújtáskapcsoló, finom kattogás hátulról (az újak). Hát ennyi, új autóhoz képest sok, veteránautóhoz képest… is sok.

A gyújtáskapcsoló hibáját gyorsan orvosoltam, ki-, és szétszereltem, az érintkezőket és a sarukat egyenként megpucoltam kis csavarhúzóra tett vízpapírral, kapott kontaktsprét, azóta jó.

Egy aluöntvény az egész. Ebben még volt, khm, matéria

A sebességmérőt szétszedtem, csak hogy megtudjam, hogy belül szinte új, tehát vagy a spirál rossz (pocsék dolog kifűzni, mert hosszú), vagy a váltóból a kihajtása. A már korábban meglevő benzinóra problémát visszavezettem a tankba merített jeladóig, amit évezredek során szétzabált a benzin – olyat hoztam másikat Imolából, még beszerelésre vár. De ez nem az új hibák közé tartozott, csak ha már szétszedtem, bele kellett mélyedni egy kicsit – tudják, hogy van ez…

Az elinduláskori csikorgás, bár hangos volt, és kétségkívül megzavarta a kemencei, valamint kicsivel korábban, még reggel a zuglói állatvilág nyugalmát, egyelőre hátrébb sorolódott a listán. Hiszen a Bianchit szemlátomást nem zavarta, bemelegedés után pedig amúgy is elmúlt, és egyébként is csak rükiben, egyesben és kicsit kettesben lehetett hallani, épp, mielőtt megtapadt volna a kuplung.

Maradt az önindító, ami miatt kockázatossá vált minden beröffentés. Ezt Karesz barátomnál, egy Merci-ülésszerelés mellé járuló haknimunkaként megjavítottuk. Azt a szerelést leírtam a Bianchi legmeghatóbb idei kalandjának posztjában, amikor sikerült az eredeti magyar tulajdonost, Magyar Józsefet és a kocsit összehoznom.

Számomra felemelő volt a pillanat, remélem az ex-tulajdonos számára is. Ha mondjuk, én lennék nyolcvanhárom éves, biztosan örülnék, ha valaki visszahozná nekem mostani kombi W123-as Mercimet megmutatni, hogy jól van, garázsban lakik, él, és virul. Bár lehet, hogy tévesen képzelem, és nyolcvanhárom évesen az embernek már sokkal kisebb gondok is heggyé dagadva töltik ki az életét, és egy este, esőben érkező, vigyorgó idióta, aki betoppan a rég elfelejtett, zajos egérkamionnal, nem okoz túl nagy örömet. Fene tudja, remélem azért jól sikerült.

Szóval addigra, mire Magyarékhoz mentem, rendbe hoztam az önindítót, meg kicseréltem a jobb oldali féltengely Hardy-tárcsáját (a féltengelyt ez a rugalmas elem kapcsolja a kereket hajtó tengelycsonkhoz, s arra való, hogy berugózáskor, a lengőkarok elmozdulása során fellépő kis elmozdulások esetén engedjen némi torzulást a rendszernek, és ne törjön le a féltengelyek vége). Az a Hardy-tárcsa ugyanis a külső felén eltört, négyből egy rögzítőcsavar kiesett belőle, a kattogást pedig az okozta, hogy az egész caffogott a tengelyen minden fordulat alatt.

De hiába javítottam meg az egyik oldalt, mert még mielőtt Magyarékhoz mentem volna, a másik oldal is megmoccant, itt kérek elnézést az ugrálásért az időben. Súlyos hibát kezdtem gyanítani a háttérben. Nem lehet véletlen, hogy két Hardyt szinte egyszerre koptat szét a tőle tizedmilliméterekre futó, U-profilú lengőkar. Valami lötyög itt, aminek nem kellene lötyögnie. Nyomozásba kezdtem.

Összesen két tartalék Hardym volt, egyet már elhasználtam, most a másodikra is sor került. Fogytam kifele készletekből, érthető, hogy bepánikoltam. Ez nem mehet így, nem vagyok én Stadler József, hogy mindenféle Mona Lisákat és Bianchi Hardykat vásárolgassak passzióból. Végigvettem, mi lehet. A Hardy-tárcsát a kerék tengelycsonkjára belülről rögzítő koronás anyát sose tudtam meghúzni, mert egészen kis húzásra megszorult a kerék. Értetlenül álltam a dolog előtt, mert Karesz új csapágyakat vett ide. Jobb híján meghúztam leheletnyire, majd rögzítettem sasszeggel – ha ennyit lehet, hát ennyit lehet. Itt lesz a hiba, jöttem rá, most később.

A klubunkra jár egy Fiat 500-as, Steyr-Puch-használós kisebb sejt. Ebben a szűk körben feldobtam a témát, voltunk vagy öten. "Na és cseréltetek roppantógyűrűt is, amikor bekerült az új csapágyszett?" – kérdezte Kismika Andris barátom, aki nem egy, és nem két Fiat-rendbetételén van túl. Hümmögtem. "Mert nekem nagyon úgy hangzik, hogy a régi, használt roppantógyűrű van benne, azért szorul meg, amikor meghúzod. Szerintem mielőtt bármibe belekezdesz, nézd meg, hogy új-e, ha nem, tegyél be másikat" – hangzott a szóbeli szerelőkönyv.

Andrisnak igaza lett. Karesz elsősorban Merci-szerelő, abban kicsit máshogy oldják meg ezt a dolgot, a Bianchihoz anno egyszerűen vett egy kerékcsapágy-garnitúrát, és beszerelte. A roppantógyűrű távtartó közdarabnak néz ki, jónak tűnt, és neki, talán valamennyire még még meg is szorult, de azóta minimum kétszer lenn volt a hajtás, tovább zömült. Én az új infó birtokában gyorsan hívtam Torjay Laci barátomat, aki szokás szerint fillérekért szerzett nekem szuper minőségű szettet, benne mindennel.

Októberben egy elegáns délelőttöt eltöltöttem a frissebben szétment bal oldali Hardy lecsavarozásával, a kerékagy kivételével (egyszerűen kicsusszan, ha levesszük a koronás anyát), a szimeringek és kerékagy-csapágy külső gyűrűk kiütésével.

Utóbbi volt az igazán pocsék meló, nincs rendes kiütőm, mindenféle barkácsáruházas, meg innen-onnan megmaradt vésőm, csavarhúzóm van erre a célra, de mivel valamennyi puha a feladathoz, menet közben sok időm elment a köszörülgetésükkel.

Aztán persze befelé sem akarták a dolgot a csapágyhéjak, püföltem erősen, ugyanakkor végtelen precízen (ugye érzik az ellentmondást?) jó sokat, az új szimeringek is ellenkeztek – megizzadtam, de bő két és fél óra alatt bent volt a bal oldali csapágy. Lehúztam nyomatékra az immár, a friss roppantógyűrű miatt fickósabban ellenálló koronás anyát, (pontosabban épp kerékszorulásig, majd visszaengedtem), sasszeget betettem, a bal oldal készen állt.

Azt hiszem, ezzel rá is jöttem, miért lazult állandóan szét a Bianchi hátulja, s ez már részben örömöt okozott – az igazi veteránautós abban leli a legnagyobb kielégülést, ha maga megold megoldhatatlannak tűnő hibákat. Ezért is férfisport ez, hiszen miközben olajos lesz a kéz, törik a köröm, az agy is pallérozódik, a megoldóképesség finomodik. Erő és intelligencia, ősi férfiúi reszortok ezek, hadd szóljon itt a hímsoviniszta. Persze én kicsiben űzöm ezt a dolgot, tehát nálam apró az erő, szerény az intelligencia – de azért ilyenkor gondolatban én is odasomfordálok a nagyok mellé, hogy legalább egy levegőt szippanthassak velük.

Félig tehát megoldottam a kérdést, a másik oldal egyelőre tartotta magát, de tudtam, hogy hamarosan ki kell ott is cserélnem a csapágyakat, mert ha az a Hardy megadja magát, egész vagyonba kerül majd egy új az ebay.it-ről. Ebben a tudatban és készültségi állapotban látogattam meg Magyarékat. Ők nem tudták, hogy én akkor mit éltem át. Mivel meredek hegyen laknak, és a kétkörnyi örömautózáshoz elég sokat kellett meredek emelkedőn kaptatni felfelé, én a seggembe tett zabszem mind erősebb szorításával segítettem Bianchit az emelkedőkön. S közben egyfolytában rettegtem attól, hogy meghallom a kattogást. De közben azért mosolyogtam, elvégre nem ronthattam el az öregek örömét.

A Hardy megúszta, én pedig nem kérhettem több türelmet a megfáradt Bianchitól. Onnantól a garázsban pihent, párszor azóta feltöltöttem az akkuját. Szerencsére a drága szociális és munkaügyi miniszter urunk kitalálta ezt az okos szabályt, hogy nem lehet átvinni szabadságot a következő évre, én pedig tucatnyi bennragadt nap birtokában november végétől elkezdtem kényszerből kiveszegetni őket.

Eddig azért vittem át mindig öt-tíz nap szabit a következő év elejére, mert két gyerekem van. És ha történetesen az év elején sokat betegeskednek, vagy az óvó/tanítónők túl sokat vannak nevelés nélküli napon, tavaszi/húsvéti/pünkösdi/jehovai/rubikkockaforgatói szüneten, és emiatt nincs óvoda/iskola, aminek következtében vigyázni kell rájuk, jól jön az a tartalék pár nap, hogy nyárra és következő karácsonyra is maradjon. Hát ezentúl nem marad, köszönöm Herczog Laci, nyilván valahogy megoldjuk, talán nettó ellógom a munkaidőt, valószínűleg jót tesz majd a nemzetgazdaságnak, okos döntés volt.

Nos, december közepére még mindig egy csomó szabadságom maradt – hiszen csak novemberben tudtam meg, hogy ki kell venni mindazt, amit addig óvatosan, beosztva őrizgettem – ezért még egy héttel a karácsonyi szünet előtt elmentem majdnem egy teljes hét másik szabadságra. Utólag elnézést azoktól, akiknek a kommentjeire, leveleire akkor nem válaszoltam, napi 100-200 e-mailt csak munkaidőben van erőm feldolgozni, néha még akkor sem. Az autóvásárlási tanácskéréseket már így is ab ovo kihajigálom, még egyszer elnézést, erre egyszerűen nulla időm van ilyenre napi 10-12 óra meló mellett.

Tehát két napot dög beteg voltam a négyből, ki se tudtam menni az ajtón. Maradt még kettő, plusz egy szombat, de e háromból kettőben a Kareszhoz beszéltem meg egy nagy Merci-szerelést, majd arról is lesz poszt, mert természetesen kettő lett belőle. Tehát egy nap maradt a Bianchira, a zöld állólámpásra, az Agustára, a Morinire – amit itt felsoroltam, az nagyjából négy hónap matatás lenne, nettó.

A Bianchi volt a legközelebb a beteljesüléshez, annak estem hát neki. A jobb oldali kerékcsapágy kérdését kellett megoldanom, ami még nem esett szét, de a baj a levegőben lógott, cérnaszálon. Mindent pont úgy csináltam, mint a bal oldalon - szimeringkiüt, csapágycsere, távtartóbetesz, csapágyhéj-betesz, szimeringbetesz, zsíroz, kerékagy vissza – de ezen az oldalon a roppantógyűrű nem akarta a magyarok igazát. Végül a hátfalba két kézzel kapaszkodva, lábbal tiportam a 27-es anyára tett Beta crovát, és vagy tucatszor kellett akkorát nyomnom rajta, amekkorát elzsírosodott, pondrószerű testem összes izmának megfeszítésével egyáltalán ki tudtam sajtolni, hogy végre ne kotyogjon.

Felejtsék el a Home Shopping workout-berendezéseit, az evezőpadot, a szobabiciklit, a konditermet – ha szálkásodni akarnak, beteszek önöknek egy új roppantógyűrűt a jobb oldalra, aztán húzhatnak. Még a szemmozgató izmaik is izomlázasak lesznek másnapra, garantálom. Na meg persze szálkásak, mint Schwarzenegger. Volt régen.

De elkészült, ez a lényeg. Ez volt az utolsó, aggasztó probléma a Bianchin. Az utolsó azon súlyos jelek közül, amik miatt eddig használhatatlannak tartottam. Mára csak az elinduláskori csikorgás maradt, de arra is kaptam tippet a Tóth Gabitól, hogyan orvosoljam, majd nekiállok.

Annyira feldobódtam attól, hogy félig betegen, három és fél óra alatt sikerült a másik oldalt is révbe juttatnom, hogy nekiálltam még egy pár dolgot megjavítani. Az eufóriában fotókat sajnos nem készítettem.

Megjavítottam például a fűtést. A Fiat 500 (és emiatt az Autobianchi Bianchina is) egyetlen, nagy termosztátot alkalmaz a motor hőmérsékletének szabályozására, ez a kipufogó fölötti oldal burkolatán van. Ez a termosztát egy leffentyűt nyit és csuk, ami a hűtőlevegőt hivatott kiengedni a szabadba, avagy kicsit útját állni. Hidegben ez inkább csukva szokott lenni, és ha az ember a fűtést kinyitja az utastér felé (a jobb hátsó utas bokájánál van egy kis kar, azzal lehet elfordítani a kis terelőlemezt), a motorban benn rekedt hűtőlevegő az utasok felé veszi útját.

De hiába van az én Bianchimban újonnan beszerelt termosztát, rendbe rakott motorburkolat, könnyen mozgó terelőlemez, hetyke gumidugó a gyertyák körül (hiánya a kispolákoknál, Fiat 500-asoknál gyakori, s a fűtés-hűtés felborulásához vezet), ha a kipufogót rögzítő csavar három milliméterrel hosszabb a kelleténél, és fennakad rajta a lemez. Ezt most jól kicseréltem rövidebbre. Lám-lám, volt értelme annak is, hogy a jó múltkoriban vagy két órán át osztályoztam az évtizedeken át összegyűlt régi csavarjaimat – most azonnal találtam megfelelő hosszúságút.

Aztán beépítettem még egy benzinvisszafolyás-gátló szelepet (autósboltos tétel, talán, ha egy ezres volt), azóta nem nyolcvan, hanem tíz krenkölésre indul a Bianchi hosszú állás után. És még a jobb ajtó belső kilincséhez is találtam pici, süllyesztett fejű, sűrű menetes, rövid csavart, ezért mostantól a Kati maga tudja majd belülről is nyitni az ajtót. Kárpit azon az oldalon egy ideje nincs, levettem, mert Kárpitos Rezső másodszorra sem tudta elkészíteni helyes méretben, s három-három milliméterrel minden irányban nagyobb, mint az ajtónyílás. Nem lehet tőle becsukni az ajtót, most már én fogom újraszabni. A vezető oldali sem az igazi, de azért jobb, azt hagyom.

Két hónap, és indul a szezon!

Kell még egy sebességmérő spirál, itt-ott ki kell javítanom a pár év alatt lepattant fényezést, szükség lenne egy jó jobb oldali foncsorra (megszürkült az eredeti), és sajnos ez egyike azon alkatrészeknek, amelyek nem jók az 500-as Fiatból, tehát drága. Ám ezek csak apró nyűgök, kicsi Bianchi szezonra felkészítve várja, hogy jövőre még messzebbre merészkedjünk vele. Már a túrák gondolatára is vigyorognom kell. De szerszámos ládát azért viszek majd.