Ritkán szoktam könyvekről írni. Egyszer például akkor, amikor megvettem a Déván-féle Autótípusokat, aztán később ugyanerről a fajta könyvről megint írtam, amikor egy másik felbukkant belőle a vaterán. Akkor 66 ezerre tolták fel az árát, de ezzel sem lett meg a minimálár. Szerintem humbug volt az egész, az eladónak vagy nem volt meg maga a könyv, vagy csak meg akarta tudni, mennyit ér, és egy csomó gyűjtőt jól bepalizott. Én meg jól keresztülhúztam a számítását, mert azzal, hogy a TC-címlapján kint volt az aukciója, ötvenszer annyian nézték meg, mint különben tették volna. És most azt hiszi a tulokja, hogy hatvanhatezret ér. Na mindegy.
Most azonban két dolog miatt is szólnom kell egy másik könyvről. Valójában három. Egyrészt van, ugye, a Maróti Könyvesbolt, azaz most már Könyvkereskedés, ahová tizennyolc éve mindenki – bár kicsit rettegve, hogy elszegényedve távozik, annyi ott a jó cucc - jár, aki bármilyen autós-motoros könyvet akar venni. És ők, mármint a Marótiék most tartottak egy sajtótájékoztatót. Életükben az elsőt. És az ilyen sajttájokon szokásos hézagos részvétel helyett tömött sorokban ültek az újságírók a Közlekedési Múzeum kupolatermében. És bár a hangosítás bedöglött a beszéd felénél, no meg közel tíz ember szólalt fel, amit az újságírók elég rosszul tolerálnak, mégse indult be a szokásos mormogás a sorokban, nem láttam ájultan alvó, hortyogó embereket a hátsó székeken – valamiért mindenki ott volt nemcsak fizikailag, de fejben is. Nocsak, nocsak, érdekes lehet a könyv.
Én persze tudtam, mi van benne, egyrészt, mert ismerem jól a szerkesztőjét, másrészt pedig, mert az apósom Skoda-sztorija is belekerült, talán emlékeznek, itt, a Belsőségen is megjelent egy évvel ezelőtt. Ennél fogva személyes érintettség okán is beszélni szeretnék róla. Pláne, mert az apósomat két héttel ezelőtt eltemettük, tehát nem lesz több kiváló hogyan vásároljunk a valutásboltban-kézikönyv, Cezeta-sztori, Skoda-opusz. A maradékot magával vitte oda, ahol nincs internet, nincs nyomtatás. 69 évet élt. Látják, nem véletlenül jelentek meg azok a blogposztok ilyen sűrűn, egymást követően, mert tavaly november óta a család tudta, hogy nincs már soká'. És mivel igen jóban voltunk az öreggel, ráadásul eszméletlenül sokat segített abban, hogy lábra álljunk és tisztességes polgári élethez jussunk, ezért úgy éreztem – tartozom neki annyival, hogy ezeket a kedves autós és motoros sztorijait még életében lássa megjelenni.
Nagyon büszke volt rájuk, még büszkébb azokra, akiktől lelkes bejegyzéseket olvasott. Azoktól az anyázós kommentelőktől pedig utólag szeretnék elnézést kérni, akiket kimoderáltam – huszonnégy órás szolgálatban ültem a gép előtt mindegyik poszt megjelenése után, és másodpercekkel a rossz szájízű kommentek megjelenése után moderáltam mindenkit, aki ilyet beírt. Nem tehettem meg egy idős, és a nehéz helyzetben is lelkes és derűs emberrel, hogy félművelt, gyerekszoba nélkül felnőtt, esetleg részeg és a másutt szerzett sérelmeiket név nélküli kommenteléssel megtorló, hiányos agysejt-állományú trollok tönkretegyék az örömét. Akkor még nem moderáltam az ilyeneket, ez volt az első, speciális alkalom.
Sajnos hiába telefonált Boros Jenő – azaz, ahogy a szakma ismeri, Borisz – már nyomdából hazafelé, hogy – Zsoltikám, itt a könyv a kezemben, még szinte meleg, viszek neked, tudom, hogy nagyon sürgős. Apósom akkor már altatásban volt, nem láthatta a könyvet, amire talán a legbüszkébb lett volna. Neki a net még afféle játék volt, egy könyv azonban súlyos, komoly mementó lett volna.
És a „Leváltott modellek – kelet-európai autóregény” tényleg kivételes mű. Boriszt idestova közel tizenhat éve ismerem, az első sajtóutamon vele és a Dömsödivel voltam együtt Luxemburgban (Ford Escort RS Cosworth fészlift). Azóta pár dolgot biztosan tudok róla. Egyrészt kimeríthetetlen Duracell van benne, ő még akkor is teljes gőzzel dolgozik, vagy poénokat nyomat, amikor már mindenki kómában hever a bemutatók végén. Másrészt sokszoros sajtódíjas fotós, mellette a Népszabadság autós rovatának a vezetője emberemlékezet óta. Harmadrészt őrületesen szereti a tűzoltókat, meg a régi autókat, utóbbin belül pedig leginkább a szocialista járműveket. Millió és egy sztorija van ezekről, ő már bőven újságíró volt, amikor Zsigulik, Wartburgok, Kispókok és Daciák lepték el Magyarország útjait. Neki bele volt írva az élete nagykönyvébe, hogy egyszer majd egy ilyen kiadványt készít.
Az alapötlet a Marótiéké volt, de csalhatatlan érzékkel Boriszt kérdezték meg először – nem akarja-e ő szerkeszteni a könyvet. Úgy hallottam, éppen annyira kellett noszogatni, mint egy észak-koreait rizspásztort, hogy fogadja már el a világútlevelet…
Temérdek autós-motoros könyv jelenik meg Magyarországon, de általában olyan szempontok szerint, azzal az ízlésvilággal szerkesztik őket, mint ahogy 1980-ban tette volna bárki. Tények, száraz szöveg, design pedig, ahogy esik, úgy puffan. A másik véglet a nagy képes, kevés szöveges, rosszul lektorált, drágán kinyomtatott marketingbutaság, amit a hozzá nem értő feleségek vesznek a férjüknek, anyukák a nagyfiuknak, csajok a pasijuknak, mert szép, és oooóllllyan profinak néz ki. Aztán illető hím egyszer átlapozza, és soha többet nem nyitja ki.
Pedig van rá nemzetközi példa bőven, hogy lehet széles rétegek számára érdekes autós-motoros könyvet készíteni. Kell hozzá egy jó ízlésű, a szakmában jártas, felkészült szerkesztő, jó tollú író(k), jó fotók, egy jó nyomda, meg valaki, aki felügyeli azt a nyomdát, amikor készül a mű. És minél kevésbé kitaposott az út a minőségi termékeknek egy ilyen folyamat során, annál nagyobb megszállottság a szerzők, és főként a szerkesztő részéről, hogy az egész folyamat végén létrejövő termék olyan legyen, amilyen a kezdeti vízió volt. Ez a könyv pedig magyar írók tollából, magyar szerkesztésben, magyar kiadóval a háta mögött, magyar nyomdában készült.
És – pedig ritkán van ez így - sikerült.
Ha csak a MÉH-ben képviselt, nyers értéket nézzük, akkor sem kapunk keveset 9700 forintunkért. Háromszáznyolcvan oldal, igényes kötés, masszív, kemény borító, szinte vágódeszkának is jó a fedél. Klasszikus, súlyos könyv. De nem ezért szeretjük. Hanem a tartalomért.
Mert van ritmusa. Sztorik, technika, irodalom, könnyed szösszenetek, súlyosabb elemzések egészséges arányban, a szellemnek kellemes ütemben váltogatják egymást. A tökéletes dilettáns, és a forrásművet kereső szakember egyformán élvezi és értékeli. Meg mindenki közötte. Jó olvasmány annak, aki épp csak lehuppan a fotelbe öt percre, és fellapozza a közepén, de kiváló könyv az ágy mellé, hosszú éjszakákon át fennmaradni, betűket falni. És itt a trükk.
Egy ilyen könyvnél nagy probléma szokott lenni a képanyag vegyessége. Archív képek, prospektusok, új fotók, egyik kompakt géppel, másik profi SLR-rel, komoly derítéssel készült. Egy efféle könyvbe még jönnek a reprózott prospektusok, a megfakult újságokból kiszkennelt fotók – érthető, hogy még a legprofibb nyugati kiadványban is hullámzó a képanyag, mert még a leggazdagabb kiadóknak is csak a legritkább esetben van arra pénze, hogy saját fotóanyagot állítson elő. Szinte mindig azzal kell dolgozni, ami van. Mit lehet tenni? Rossz papíron minden rossz lesz, jó papíron a modern, profik készítette képek kiüvöltenek az oldalból, a régi, fáradtak pedig reprótechnikai fekete lyukként vonzzák, s fárasztják a szemet.
Itt a papír selyemfényű. Kicsit durva a rasztere, ha mond ez valamit bárkinek. A szép képet az ilyen nyomás és papír nem öli meg, csak kedvessé teszi, és ha kell, felfedezzük a részleteket. A szemcsés, fakó fotókat ellenben felhozza a többi szintjére. Egalizál, azt teszi, amihez mi mostanában nem értünk túl jól. És ízléses.
Magyarország, Csehszlovákia, Lengyelország, a SzU, Románia, Bulgária, no meg az NDK – benne van az egész szockó lehetetlenség, persze autókkal végigvezetve. Újraélhetünk mindent, és most már mosolygunk az egészen. Miközben a könyvet olvassuk, valahogy úgy vagyunk vele, mint a katonasággal, a nehéz vizsgáinkkal, a lehetetlen munkahelyeinkkel – akkor szenvedtünk tőle, mára jó sztorivá lett mind.
Magyar törpeautó-program, Ikarus, Puli és a hétvégi szerelések a parkolóban, a virágzó raliélet alkalmatlan járművekkel. Meg a bolgár Renault Alpine, később a Rover, a sose látott Skoda-prototípusok, a csodálatos Tatrák, a cseh Minor és a lengyel Syrena – lehet borzongani. Persze az orosz tajga lehelete az ősautóktól, meg sok, nagy, fekete, lefüggönyzött, guruló nyomasztás, Zisztől Zilig sem marad ki.
És ott az Oltcit is a kisembernek, hogy sírni is tudjunk, szívből. Unalomig ismert dolgok soha nem látott irányból megközelítve, soha nem ismert sztorik a semmiből előbukkanva – nem akarom ragozni. Olyanok beszélnek hozzánk a könyv lapjairól, akik ott voltak, akkor. Átlagemberek, vezető beosztásban lévők, kereskedelmi dolgozók, profi újságírók. Tényleg, lapozzanak csak bele.
De vigyázzanak, addiktív. Ajánlom a könyvet apósomnak, Massányi Aurélnak, hátha mégis engedi Szent Péter olvasni odafent, meg persze mindenkinek, akit érdekel ez fura a kor. Felidézni, megtudni, mi volt itt rendszerváltás előtt, abban a nyomasztóan kedves, véresen vattacukros, bizakodóan depressziós szociban. Ami mára igazából már nem is több mint egy rakás sztori. Ezek, itt, pedig jók is.
(A képanyag a kiadványból származik. A "Leváltott modellek – kelet-európai autóregény" című könyv a Maróti Könyvkereskedésben vásárolható meg.)
Az utolsó 100 komment: