Házi flottám legékesebb büszkesége a zöld állólámpás Merci, amelyről utoljára hónapokkal ezelőtt írtam. Szégyellem magam, már be is írtam az intőt. Életem első (a mostani elmeállapotom szerint) tisztességes restaurálása volt ez az autó. Azaz nem volt, hanem még nagyon is van, mert koránt sincs készen. Motor-futómű-lakat-fény-gumicuccok – ezeken vagyok túl, haza is hoztam Egerből az autót, nagy volt a boldogság, aztán azóta csend.

Nem írtam azóta, mert nem volt miről.

Igazából nem voltam én link, dehogyis, szereltem közben Agustát, Morinit, fekvőlámpást, Bianchit, gyerekbiciklit, még a PDA-mat is heftöltem, ütöttem-vágtam, amit csak értem. De heti 3-4 ilyen célra elkülöníthető órával (amiből minimum egyet mindig elvesz a szét-, és összepakolás) nem halad valami gyorsan az ember, nagyjából olyan, mint mézzel elárasztott répaföldet kapálni. Több óra nincs, temérdek időt elvisz a betű, amit felszív a számítógép, a maradékot a gyerekek, néha még a Katival is váltunk két szót – bár azt a legritkábban –, meg elméletileg aludni is kéne. Ennyi van.

De nemcsak ez hátráltatja a zöld Merci ügyét. Ugyanis tartok tőle. Tudják, sok millió forintban van már, beleborult egy egészen jó zuglói garázs ára, meg vagy hatévnyi spórolt pénz, azaz frászt spórolt, a kosztpénzből elvett, viták melegágyául szolgáló, hó végi zsé. És a Mercin eddig profik dolgoztak, akiknek nem csúszik meg a villáskulcs a kezében, ügyesen kiszedik a beletört csavart, mert nem tízet vettek ki eddig életükben (amiből hármat még jobban beletörtek), mint én, hanem ötszázat. És láttak már legalább százféle kárpitpatentet, én velük szemben meg húszat.

Szóval rettegek attól, hogy béna kezeimmel, hézagos szerelési ismereteimmel, bambaságból, vagy egyszerűen csak izgulásból tönkreteszem az autót. Nem vagyok én szerelő, csak egy botcsinálta buherátor. Meg félek, még elpazarlok egy csomó pénzt, amiből nincs több. Illetve tönkreteszem mások szorgos, lelkiismeretes, általam mindennél nagyobbra tartott munkáját, Kareszét, aki a motort csinálta, Csabiét, aki több mint fél éven át szétszedett, lakatolt, apróságokat legyártott, kitalált, összerakott, és Pistiét, aki hónapokon át csiszolt, lehelt, vízpapírozott, fényezett. Már csak velük sem szeretnék kitolni.

Szorongok. A Pandát elszerelgetem hidegvágóval és kalapáccsal, mint Pepin bácsi apja a Laurin és Klement márkájú motorkerékpárt a fronton. A kombi fekvőlámpás használós autó, ha annál megcsúszik a kulcs, miközben szerelem, hát megcsúszik, túrok másik csavart, nem kell rá sárgára horganyzott, jó lesz a csavaros doboz mélyéről a bármilyen is. A kismotorok is inkább jópofa kísérletek az életemben, örülök, ha működnek, ha nem, az se baj. A Yamahám szerelésénél azért már kicsit stresszeltem, mert nagymotoron nem gyerekjáték a biztonság, azon nem szúrhattam el semmit. Nagyon lassan dolgoztam rajta, extrém mód odafigyeltem, és most így, pár megtett túra után azt merem mondani, hogy talán sikerült is. De a Merci…

Rám igazából nagyon kevés hárult a restaurálásból. Kinyomozni, hogy a hiányzó, törött dolgok helyére mi való az én autómhoz (szériára, kivitelre stimmelve, most nem gurigázhattam szarral), illetve a cuccok beszerzése, a kárpitok felújíttatása, beszerelése, valamint a forgalomba állítási procedúra.

Nem mertem akármilyen kárpitosra bízni a Merci-belet. Rezső szuper munkát végzett ugyan anno dacumál a Bianchi ülésein, mondhatni, könnyfakasztóan szépet, viszont az ajtókárpitokat rosszul mérte le, aztán a reklamálásomra épp csak kiigazította, de nem próbálta fel személyesen, ezért most a jobb oldali kárpit nincs fent (azóta tudja Kati becsukni az ajtót, kárpittal csak én tudtam neki becsapni, kívülről). A bal oldali, ami fenn van, pedig lifeg, csapkodni kell, mert rálóg a gumikéderre. Másodszor nem viszek vissza semmit, a második visszavitel nekem azt jelenti – alkalmatlanság fennforgását tapasztalom.

Ilyen hiba nem fordulhatott elő a Mercivel, egyébként is, nem áthúzás, hanem gondos ülésszerkezet-javítás, viszont az eredeti műbőr megtartása volt a cél. A szövetes belsejű autókhoz még csak-csak, lehet eredeti huzatot kapni, bár nem olcsó. De a zöld Merci belül műbőrös, ráadásul a saját ülései vannak benne, 500 ezer kilométerrel, 37 évvel a hátuk, illetve a tulajok háta mögött. És az MB-Tex (a spéci Mercedes-féle lélegző műbőr, sokan bőrnek hiszik, sőt, annak írják a hirdetésekben) apró- és nagypórusos textúráját senki nem tudja leutánozni. Aki igazi mercis, és látott már áthúzott MB-texes állólámpa-belsőt, az tudja, hogy az új kárpit megöli az autót.

Titkos szakember-tippem sem jött be, a régi kárpitanyagok szuper ismerője, a szakadt, öreg belsők empatikus megmentője, egyébként meg igen kedves klubtársam ugyanis nem akarta a dolgot. Nagyon nem. Még tavaly elvittem hozzá a legrosszabb ülést (naná, hogy a vezetőét), kicsit belepucolt valami csodaszerrel, egy folton világos lett, mondta, menni fog. Gondoltam, otthagyhatom az első darabot, és majd hozom a többit, de nem, nincs ideje, mondta, majd talán egy-két hónap múlva, beszéljünk.

Beszéltünk. Többször. Bejött ennyi munka, meg még bejött munka, most épp belefulladok a melóba, talán majd decemberben… Két visszautasításból érteni szoktam, például ezért is találtam Kis Csabit, a világ legjobb lakatosát. A másik karosszériagyúró ugyanis bevállalt egy autót az enyém elé, közvetlenül miután egymás tenyerébe csaptunk, hogy az enyém lesz a következő. Csabit akkor ajánlotta egy másik klubtársam, olcsóbb is volt, gyorsabban is meglett az autóval, össze is rakta, ilyen szuper iparost nem tudom, hogy hord-e még hátán a föld. De az üléseket annyira az klubtársammal szerettem volna csináltatni, hogy három próbálkozás után adtam csak fel. Kezdtem kifutni az időből. Ha akkor tudtam volna, hogy 2009 őszén sem lesz meg az autó…

Állapotfelmérést tartottam, hát, megcsinálom majd én a székeket, döntöttem. A műbőrön minimális szakadás két helyen, egy kis afriktömés sem ártana itt-ott, de majd valamit kitalálok majd, a vázakkal elmókolgatok. Elkezdtem kérdezősködni, itt, a Belsőségen is, meg levélben is kaptam tippeket. Végül Vályi Pista tanácsát fogadtam meg – így nem kellett spéci trafóolajakat beszereznem, kinyomoznom rejtett amerikai beszállítók űrtrutyijainak magyar forgalmazóit, és nem kellően profi használat mellett tönkretétellel fenyegető savakat és lúgokat használnom.

„Csinálsz egy adag híg citromlevet valódi facsart citromból (az Olympos túl erős), azzal végigmosod, hogy a nagyját leszedje és fellazítsa, aztán nekimész Vanish Oxy-val és körömkefével, ez lehozza a kosz maradékát, de mivel a Vanish Oxy nagyon szárít és rideggé tesz, ezért utána méhviasszal alaposan átkened az egészet. Szuper a módszer, meglátod, lejön minden” – magyarázta Pistám lelkesen, lehetett ennek ellenállni?

Elmondva egyszerű a dolog, a gyakorlatban hetekig elvoltam a négy üléssel, ugyanennyi ajtókárpittal, ablakemelő-fedéllel, hamutartókkal, B oszlop-burkolattal, kapaszkodókkal. Hogy mennyi alkatrészből áll egy ilyen öreg Mercedes… Miért nem tudták az egészet egy polipropilén-göbből kifröccsenteni, mint bármilyen tisztességes Suzukit?

Hogy átérezzük a helyzet súlyosságát, érdemes először elképzelni magukat az üléseket. Írta Stephen King.

Képaláírás

500 ezer kilométernyi használatot vizionáljanak, ennek java részét klasszikus nejloningekhez hasonlító huzat (csak lakótelepi-kanapé mintában) alatt vészelte át a bútor. Így utólag nem tudom, hogy jobb volt-e vajon a huzat megléte, vagy ártott-e inkább. Normális esetben, középtávon védi az ülést, de amikor ennyi kilométeren át alámászik a por (ami homok, tehát dörzsöl), a zsíros dízelkorom (ami egy ilyen autóban mindig jelen van), meg a nedvesség, ráadásul a nejlonszövet maga is sztatikusan vonz további adag porokat – nos, ilyenkor súlyos dolgokat talál az ember.

Utaztak gőzmozdony húzta nosztalgia vonatjáraton? Megnézték már, hogyan néz ki a gőzös padlója, ott, ahol a tűztérbe lapátolják a szenet? Nos, az a vastag, zsíros, fekete, molekulák közé hatoló koszbevonat nagyon hasonlít ahhoz, ami az én Mercim üléseit borította.

Gyengébb gyomrúak ilyen látványtól elhányják magukat, sérülékenyebb idegzetűek repülősóra szorulnak, ha megpillantják. Borzalmas, reménytelen undormány volt az egész, itt 37 éve nem takarított senki, csak ahol a papok jártak. Pedig a tulajék gondos emberek, 18 éven át (amíg az övék volt az autó) tisztességesen porszívóztak, ablakot pucoltak, műszerfalat törölgettek, ahogy rendes ember szokta.

37 év után azonban azok a felületek, amik tíz év után tipikusan még csak kicsit elszíneződnek, már a szemetes autó belsejéhez kezdenek hasonlítani. Effajta hosszú pusztulás kezelésére pedig az átlagember nincs felkészülve, nem is vádolom én a tulajékat, ez már másik dimenzió. A legtöbb gazda a huszonsok éves verdáról azt gondolja, öreg az autó, nemsokára úgyis megy a kukába, ha gondos, azért amennyire tud, tisztaságot tart, ne érje szó a ház elejit. De azért széjjel nem szakad a pucolásban. Ez a tartósan leromlott állapot pedig egy olyan extrém tartós autónál, mint az állólámpás Mercedes, akár egy évtizedig is elnyúlhat, mely alatt felismerhetetlenné mocskolódik minden a legnagyobb gondoskodás ellenére is.

Ezt kellett nekem rendbe tennem.

Valaki egyszer azt mondta, hogy a mai napig nem léteznek tartósabb műanyagok azoknál a Mercedes-műbőröknél, amiket a hetvenes években készítettek. Ez nyilván nem igaz, de tény, hogy az MB-Tex közel elpusztíthatatlan, erről magam is meggyőződtem. Mert – amint erre menet közben rájöttem – a Pista által vázolt módszer alapvetően anyaggyilkolás, már ha eléggé makacs a kosz. Néha úgy keféltem a műbőrt, hogy vörösen izzott a műszál. Acélba simán lyukat martam volna ilyen erővel, még az üveg is megtejesedett volna. Az MB-Tex viszont csak röhögött, és – szerencsére – egyre tisztább lett.

A citromos lé nem sokat számított, de alibiből azért minden elemen végigmentem vele (vagy tizenöt bödönnyit kevertem belőle, tehát csak lehozhatott valami koszt az is), ám a Vanish Oxy (VO) – hát az zseniális.

Próbáltam ám én mindenfélét előtte, ablaktisztítót, műbőrápolót, Ultra Dermet, mosóport, Brigéciolt – mintha a vajákos asszonyt kértem volna, hogy növessze ki a levágott kezemet. A VO viszont… Sűrű oldatot kevertem egy kis dobozban, bemártottam a kefét, és első húzásra már jött is le a fekete sár.

Aztán az alsóbb rétegekhez már dörzsölni kellett. A mély vályúkba kifejezetten komoly izomerővel kellett nyomni a kefét.

Aztán – hiába voltak már a nagy, sima felületek fehérek – azaz pergamenszínűek, hiszen ez ennek a belsőnek a hivatalos neve – a drága jó MB-Tex pici lyukaiban csak megült a korom, ettől meg messzebb lépve olyan elhasználtasan-szürkésnek nézett ki. Tehát jött még több dörgölés, körkörösen, majd jobbra-balra, majd fel-le, majd kicsit ütögettem és forgattam, aztán megint körkörösen – a kezem majdnem leszakadt. Utána persze vizes mosás, szárítás a napon.

Az első ülésekkel kezdtem, darabja nettó két este volt, mindegyiket utána méhviaszos bútorápolóztam is. De tényleg – most nagyon-nagyon kis híján olyanok, mint az újak. A bal hátsó ülés volt valamiért a legszörnyűbb, ott a fekete csak nem akart kijönni a redők közül, emiatt a hátsó ülőlap jó három napot kivett az életemből, a hátsó háttámla még egyszer annyit.

Sajnos az első ülések háttámláinak csuklóin levő műanyag díszfedelek visszafordíthatatlanul megsárgultak, azokat már se isten, se ember nem tudja visszafehéríteni, de mivel nagyjából azonosan öregedtek, ezért akár szándékosságnak is fel lehet fogni a dolgot.

A méhviaszozásba, mint (emberre és ülésre egyaránt) viszonylag biztonságos folyamatba, Bálintot, a nagyobbik fiamat is bevontam. A saját ülésrészét például teljes egészében ő kente, masszírozta, magyaráztam neki, hogy ott fog ülni, nagyon gondos legyen. Látták volna, milyen büszke volt a munkájára. Tudtak valamit azok az angol őskapitalisták a XVIII. században – a gyerek jó és hálás munkaerő.

Idegesített azonban, hogy a hátsó, kihajtható könyöklő ennél is mélyen bent lakott a háttámla üregében. Volt már ilyen Mercim, ilyenkor az a baj, hogy nem a könyöklő van rossz helyen, hanem a támla anyaga szakad szét alul, és a rugók kijjebb feszítik a felületet a kelleténél, annyira, hogy az ülőlapból hiányzik jó néhány centi. A könyöklő marad valójában az eredeti pozícióban. Ez a ződcséges állólámpák egyik tipikus jegye egyébként.

Hát az enyém is szétszakadt. Varrni nem akartam (nem lett volna jó ötlet), ezért elhatároztam, hogy korlátozom a rugók mozgását. Egy csomót kísérleteztem, átmentem IKEA-bútornyuvasztó gépbe, annyit nyomorgattam a különféle megoldásokat, hogy jó-e valamelyik, végül stratégiailag elhelyezett gyorskötözők mellett döntöttem. Gyönyörű lett, remélhetőleg tartós is. És ha nem lesz az, már tudom, hogy kell javítani.

Kicsit zavart, hogy az első ülések támláján hátul még nincs fent a fedél, de úgy véltem, betolom őket a sínjeikbe majd összerakáskor, keresek csavart (egy tartja, idővel kitekeredik, akkor csúszik le a burkolat), és jó lesz. Tévedtem, de ezt most még nem szeretném kibontani.

Üléseken túl, ajtókon innen. Ajtók… Jaj. Nem kellett volna eszembe jutniuk.

Még jó, hogy korábban vásároltam Norbi barátomtól (aki csodával határos módon leszokott az állólámpásról) egy garnitúra fehér belsőt, mínusz ülések, máskülönben most böngészhetném az ebayt.

Tudják, az ajtókárpit leggyakrabban attól megy tönkre, hogy az alatta az ajtó lemezére ragasztott nejlon kiszakad, kivágják, vagy egyszerűen elhagyják. Hangszóró beépítése miatt, amatőrségből, nemtörődömségből, mindegy is, miért. A kárpit műbőre alatt papundekli a váz, a papundekli meg utálja a vizet, mint Győzi a kultúrát, az ajtóba pedig az esővíz-elvezetők ellenére befolyik a wasser, ez a dolga. Leérve pedig felfröcsköl, mint Szlovák piszoárjában a sárga lé a hatodik sör után. A sörös fröcskölés a ruhán kellemetlen illatú, olykor látható elváltozást okoz, de többnyire kimosható, a tiszta esővíz viszont pár év alatt pürévé mállasztja az ajtókárpit alapját adó lapot, ez sokkal nagyobb baj. Belülről, az autóból ez sokáig nem is látszik, mert a műbőr tartja a formáját, de leszedés után ott a horror, az összerakhatatlanság, hiszen a patentok helye lényegében megszűnik. Meg ilyenkor meg is gyűrődik a tartását vesztett papírváz.

Az állólámpás Mercedes leggyengébb pontjai a következők: a) indexkar (elkopik a pálya, nem marad kint, reszelgetni lehet, de sose lesz igazán jó); b) ajtóhatároló (amíg működik, masszív, de elég egyszer nagyon kivágni a nehéz ajtót, és a pályája eltörik, onnantól csak lifeg az ajtó, szerencsére nekem volt polcon pár jó, azok vannak bent); 3) szellőzőmotor (húsz év után csikorogni kezd, aztán meg is áll, a fél autót szét kell bontani, hogy hozzáférjünk, de kenni lehetetlen, a bontott is mind idővel tönkremegy, hiszen az is jóval több mint húszéves); d) a térképzsebek az ajtókon (a rossz ajtóhatároló miatt visszacsukódó ajtót általában lábbal tartja meg minden amatőr utas, hogy a szemét hagyná inkább, hogy az ajtó eltörje a lábát, hiszen a sípcsont beforr, térképzseb meg nincs).

Nos, a Norbi-féle adagból éppen a térképzsebek hiányoztak, azaz egy volt, összevissza ragasztgatva, törve, használhatatlanul, csak két patentet tudtam lementeni róla. A saját ajtóimon azonban volt két jó, sajnos gyilkos módon odaragasztották őket a kárpithoz, mert egy ősrégi szerelés alkalmával eltűntek a rögzítőpatentjeik. Hosszú, több mint egyórás rezekció következett. A műtét sikerült, a beteg meghalt – csak vicc, sikerült megmentenem a zsebeket, de nagyon izzadtam, és még káromkodni sem mertem csak egész halkan, nehogy a duhaj indulat forgatagában tönkretegyek valamit.

Viszont elefántfül-tekerő fogadására kellett alakítanom az első két kárpitot. Ezek az újabbak ugyanis második szériából származó állólámpás Merciről jöttek, a második szériának pedig nincs elefántfüle. A én autóm viszont másfeles, tehát van ilyen rajt’, az elefántfülhöz pedig tartozik egy tekerő is, ami a kárpitból lóg ki, a tekerőhöz pedig jár lyuk is. Szerencsére a Mercedes nem szüntette meg teljesen a lyukat, ahogy félszériát váltott, a papundeklin ott a perforáció hátulról, csak ki kellett szedni, a műbőrt pedig lyukasztóval kivágtam szépen.

Egészen gyárias lett. Vállveregetés, önfelláció, rivaldafény – valami legalább jól sikerült.

Négy Norbi-féle ajtókárpit hófehérre pucolva, ajtózsebek felszerelve patentekkel, lyukak megvannak. Jöjjenek az ajtókönyöklő-behúzók!

Ebből is volt kettő-kettő mindegyik ajtóra, sőt, a jobb elsőhöz (ahol felkanyarodik egy kis plusz kapaszkodóelem) három is. Ez egy sokadik fajta műanyagból készült, egészen máshogy öregszik, mint a többi. Zsírra például megzöldül. Frankón. A kéz pedig zsíros, és ez a cucc arra való, hogy kézzel jó erősen megmarkolják. Csak iszonyatos, gyilkos, borzalmas pucolás után derül ki egy adott példányról, hogy lejön-e a zöld, vagy örökre beleivódott.

Hát, nekem összesen három lett a kilencből, pedig ennek az autónak négy ajtaja van. Azt hiszem, a bal hátsók közül maradt az egyik zöld, a másik meg szakadt volt. Szerencsére egy korábbi posztban feldobtam ezt a labdát, és egy olvasó szerzett nekem egy hibátlant, el is küldte – ingyen és bérmentve. Életet mentett.

A legszörnyűbbek általában az ajtók tetején lévő, hosszú, egyenes burkolatok. Ezek még újkorukban kicsit puhák voltak, de ilyenkorra már kőkemények, általában a végükön elrepednek, néha középtájt is. Mindegyik ajtóé más, ezért életbevágóan fontos volt, hogy a saját és a Norbi-féle párokból legyen egy-egy jó mindből.

Úgy tűnt, hogy a kocsi sajátjai közül valamennyit ki kell dobni. Alapos pucolás után derült csak ki, hogy az egyik újon azonban van egy csúnya repedés, ez a kosz alatt egyáltalán nem látszott. Emberfeletti erővel kis híján a többi árnyalatára sikáltam a megfelelő eredetit. Az eltérés a fotón jobban kijön, mint az életben, egyébként is, az ajtó műbőre fehérebbre hozható fel VO-val, mint a szegélyléc. Jól néz ki, na.

Már csak a legmeredekebb alkatrész volt hátra. A kalaptartó. Amiből nincs a piacon. Ezt általában műbőrözni szokták, mások áthúzzák szőnyeggel, de én ránézek egy ilyenre és sírni tudnék, annyira nem idézi fel az eredetit. Annál ugyanis egy durván raszteres papundekli rétegre valami műszálas szőröket vittek fel eredetileg. Ezt süti a legjobban a nap, a ragasztó kiszárad, a műszálak rideggé válnak, ezért vagy tőből, vagy félbeszakadva kijönnek, az egész kalaptartó megrühesedik. Eközben a korom is – mivel nagy gyűjtőfelület, és itt, a hátsó szélvédő tövében van a levegőkilépő is – alaposan rárakódik, méghozzá zsírosan, mert az utasok zsírosan párolognak. A pucolási kísérletek általában teljes megkopaszodáshoz vezetnek.

A korábbi tulaj fia hatalmas hangszórókat vágott bele, de volt olyan előrelátó – utólag is áldom az előrelátását – hogy az eredeti, intakt kalaptartót eltette. És meg is kaptam a kocsival, mert évekkel később eszébe is jutott, hogy megvan. Ez az alkatrész, ami nem tudtam volna megszerezni a föld alól sem.

Fekete volt, mint állat. Eredetileg, ugye, majdnem fehér. Gondoltam, a sarkán kipróbálom a Vanish Oxyt. Hát, patyolatfehér nem lett, de a szőrök (azaz már inkább csak pihék) maradtak. Nagyobb felületen kísérleteztem, mintha szemműtétet hajtottam volna végre Charlize Theronon. Nem mállott, viszont tisztult. Hűha. Vártam egy napot, hátha másnapra megkopaszodik. Nem kopaszodott.

Így lett végül még másfél órányi melóval egy tűrhető, kicsit szürkés, kicsit már nem annyira dús szőrzetű, de mégiscsak eredeti, fehér(es) kalaptartóm. Inkább ez, mint bármilyen pótlék, az eredetiségért a fél vesémet odaadnám, a Pistáét akár mindkettőt is. Megragasztottam a széleken levált műbőr szegélyt, és borzalmasan büszke voltam. A komplett belsőt fel is vittem a lakásba, kiteregettem mindent a padlón, és gyönyörködtem, erről sajnos kép nem készült, de mutat, higgyék el.

Fentiek nagyjából 2008 decembere és 2009 májusa között zajlottak. Aztán pihent pár hónapot a projekt, nyaralások, közöttük hegyekben a meló, gyerekeknek nincs ovi, meg a nem működő motorokat próbáltam életre kelteni – mindent nem lehet. De hiába hittem, hogy túl vagyok a műbőrökkel, plasztikokkal és ülésvázakkal vívott csatámon, később döbbennem kellett. Nem is én volnék, ha nem kellett volna.