Kíméletlenül fújt az arcunkba a metsző, viharos szél, a szemüvegünkre csapódott fel a vízszintes eső. Az a fajta idő volt, ami ellen a kabát, és a sapka sem véd. Sipossal másodpercekig ki se akartunk szállni az ólmeleg autóból, mert már onnan látszott, hogy a telefonban jónak mondott Peugeot 806 egy romhalmaz. Hát még beülve! A kilométeróra 240-nél, a fordulatszámmérő 9000-nél leakadva, a műszerfal semmit sem mutat. Néhány sárga lámpa pislákol a visszajelzők közül, a négy felnin háromféle gumi. A hátsó ajtó keresztben elrepedve, az ülések olyan mocskosak, hogy rövidnadrágban eszembe se jutna ráülni, szerencsére, most november van, és odakint épp vízszintesen esik az eső. Kár volt eljönni. A kormánykapcsolóval nem lehet balra indexelni, a váltórudazat nem csak a típushoz mérve, hanem abszolút értelemben is fos. Gázadásnál jobbra húz, fékezésnél meg balra. Apró javítások nyomai, hogy legalább a képről ne derüljön ki, hogy teljesen reménytelen. Pedig telefonáltam előtte. Kétszer is. Akkor kellett volna elbizonytalanodnom, amikor a bele fogok-e szeretni kérdésre, a nem tudom volt a válasz.
Pedig autó kellett, mégpedig hamar, mert a 190-es Mercink összetörött, és a BMW-t nem szívesen használom esőben. Igazából máskor se használom szívesen, most is inkább biciklivel jártam, amíg lehetett. De ezért a konkrét autóért kár volt otthagyni a lapindító értekezletet. Bemondom a hirdetési ár felét. Megbeszéljük, hogy hát igen, az autó ennyit se ér, mert szintre hozni egyszerűbb úgy, hogy elbontják, és a pár értékesebb szervét továbbéltetjük, arra érdemesebb példányokban.
Érvényes a becsületesnepperi igazság, a kereskedőnek a saját ideje drága, a potenciális vevőé nem. Megszívtam, de jó lecke volt, legalább láttam egy dízel hullát is a múltkori benzines után.Az ezt megelőző pár nap a lyukrakattogtatással és üregbetelefonálással telt. Ott élt a remény az autóvadászban, a kapott és küldött linkeken, de mindhiába. Megjelent a hirdetés, mire felhívtam, leelőlegezték. A másikat mégse adják el, mert összetört a másik kocsijuk. A harmadikba belementek. Egy negyedik ígéretes példány is azonnal elkelt. Ezek HDI motorosok voltak, 600-800 közötti árral, még külföldi papírokkal. Zugnepperektől.
Hazafelé lehangolva ültünk egymás mellett Sipivel, mert a pocsék idő miatt amúgy is hamarabb sötétedett. Még ebédelni is alig tudtunk. Miután kiröhögcséltük magunkat a Peugeot-on, nyomott hangulatban telt az út, egy pár sztrádás idiótán kívül többnyire eseménytelenül purrogott alattunk az autó, csak az ablaktörlő csiszatolása szakította meg időnként a csendet. Te Sipi, mégiscsak felhívom én ezt a szentendrei benzinest, tudod, a zöldet. De sötét lesz, mire odaérünk. Mindegy, menjünk oda, rászántuk a délutánt.
Ez a szentendrei hirdetés már korábban felkeltette az érdeklődésemet. Olyan kép volt a kocsiról, hogy a lombokon átszüremlő napfény, és a mobilos optika miatt csak világos és sötét foltok váltakoztak, de érdemi információ nem derült ki róluk. A hirdetés úgy szólt, hogy lejárt külföldi okmányokkal, esztétikai hibákkal, 300 ezres irányáron. A korábbi autókat 5-800 ezer között hirdették, nagy elvárásaim nem voltak tehát. Pár napja már felhívtam, de a kocsit hétvégén nem lehetett megnézni, mert egy telepen volt bezárva a kulcsa, ahová nem lehet bemenni, csak hétköznap, napközben.
Most ismét felcsörögtem, hogy jönnék megnézni, lehet-e? Lehet. Jöjjek. Jövök.
A benzines-dízel vita ekkorra már javarészt lejátszódott a fejemben. Egyszerűen nem láttam a dízel példányok esetenként 600 ezres felárát a benzineshez képest (magyar rendszámmal, regadózva stb.), amikor abban ott a kettőstömegű lendkerék, a csillapított ékszíjtárcsa, a nagynyomású szivattyú, a HDI, és az összes alkatrészben a félmillió lefutott kilométer. Sokkal több pénzért rosszabb külső, sokkal több futott kilométer, és az örökös bizonytalanság: mikor szarik be a HDI (JTD) motor valamelyik elektromos vagy mechanikus része 200 ezerért. A benzines tíz litert eszik, a HDI hét literével szemben. És a dízel drágább, most épp harminc forinttal. Durva számolással 100 kilométert 1200 forinttal többért teszek meg. Az az mi évi felülbecsült (bicikli, bkv) 10 000 kilométerünknél pont százhúsz rugó. Tehát öt év alatt autózom ki a különbséget, ha a dízelnek semmi baja se lesz. És ha a benzinesnek lesz baja, hát veszek bele egy komplett motort ötvenért.
Ilyen feltételekkel tényleg csak akkor éri meg a dízel, ha okosba' van a gázolaj.
Sötétedéskor begurultunk a telepre, emberünk már várt. Lerítt róla, hogy teher neki ez az egész. Szert tett egy pár működésképtelen autóra, ez is az volt. Hűtő kellett bele, mert az lyukas volt, meg egy kipufogó, mert az kifújt. Nem volt meg benne minden ülés, de színazonossal pótolta. Kéne még rá egy hátsó ablaktörlő, mert annak beállt a motorja, megpróbálta megcsinálni, de félbemaradt. A bal alsó lengőkar gömbfeje kuka, ezt cserélni kell. A motorból folyik az olaj, a szelepfedél alatt biztosan, de valószínűleg máshonnan is, mert álltában is fogyogatott. A két tolóajtóról cafatokban hámlik le a festék és a gitt. Bezárni nem lehet, sehonnan sem. Repedtek az első indexburák. Egyebet nem tud, ott az autó, nézzük meg, működik. Ez elég őszintének hangzott. Körbenéztük, mentünk vele a telepen egy karikát. Azt lehetett érezni, hogy sokat állt, és mióta a gyárból kijött, az olajcseréken kívül nem sok minden történt vele. Ez így elsőre kicsit durván hangzik, akiknek csak új autóra futja, de az általános összeszedettség érzet ott volt mélyen, az évtizedes olajsár és porrétegek között, alatt.
Az alku elég hamar lezajlott. Megpróbáltam szépen felépített stratégiával érvelésbe kezdeni, de lesújtott rám az évtizedes rutinjával: mondd a számot, és ha jó, vidd, ha nem jó, ne vidd. 250, ha világosban se találunk holnap semmit, amitől kevesebb lehet. Oké, a tied. Ilyen gyorsan még nem alkudtam meg semmire.
Az este az alkatrészkeresgélés lázában égett. A Totalcar áruház minden szegletét feltúrtam lengőkarért, meg amik első blikkre nyilvánvalóan kiderültek. Semmi sem volt ijesztően drága. De nem mertem magam beleélni semmibe. Sok múlt a következő napon, amikor világosban is láthattam a kocsit. Mindenkit, akinek számít a véleménye ilyen ügyekben, felhívtam az összes infóval. Benzines, kétliteres motor, folyik belőle az olaj több helyen, futómű gatya, de ha az értéke 100%-át is elveszti, akkor is csak 250-et bukok rajta. Bontóban van hozzá minden, igazából semmi se drága, mert milliónyi van belőle az utakon. És egy igazi egyéniség. Ja, és ami a legfontosabb, szakadásmentes, vajszínű belseje van.
Másnap ismét odamentünk, ezúttal világosban, egy nagyobb kört sikerült tenni. Az első komolyabb fékezésnél kigyulladt a STOP felirat, és egy olajoskanna-szimbólum. Na, ez is jól kezdődik. Befordultunk az Auchan parkolójába, és elkezdtünk telefonálni. Karesz szerint simán kevés az olaj, ha láthatóan folyik belőle, ha a motornak rendes hangja van, és nem füstöl, akkor oké. A Nepper is ezt mondta. Körbehívtam pár bontóst, mind ezt mondták, azzal, ha esetleg kellene egy motor bele, az ötven, és mindig van raktáron. És a két oldalajtó, zöldben van-e? Van, darabja harmincöt. :(
A próbaút alatt, és általánosságban a napfénynél az derült ki, hogy az autó nem rohad. Sehol. Megy, fékez, kanyarodik. Minden elektromos dolog működik benne. Kivéve a légzsákot, a visszajelző szerint. Csendes. Szépen jár a motorja. A kipufogó kicsit férfias, talán ki is fúj, de inkább az utólagos sportdob lehet a ludas. Iszonyú kemény a kuplung. Szépen futnak az ívei. Kívül zöld, belül világosbarna. A lengéscsillapítói szarok. Nincs benne zene.
Olyan érzésem volt, mint egy menhelyen élő kutyával kapcsolatban, aki már körbeszaglászott, és szimpatikusak voltunk egymásnak. Nem elhozni, nem befogadni, ápolni és óvni a legnagyobb bűn, amiért örökre a pokolra jutok. Csak nézett rám a bamba szemeivel, a béndzsó facelift előtti elejével, hogy Tibi, ments meg! Döntöttem, befogadom, fizettem. Hogy azóta mi minden történt, hogyan és legfőképp hány alkatrész cseréjével lett belőle megbízható autó, ami elvitt bennünket egy másik országba, kiderül egy hét múlva. Viszlát!
