Ez hosszú lesz. Csak szóltam.
A cégnél az év végi szabadságolások előtti utolsó rohamot éltük éppen, az Andrássy már teljes díszbe öltözött, az utcákon mindenhonnan a „Last Christmas” zengett, már émelygett a gyomrom. A távolban felderengett a Szenteste, az ajándékok egy része becsomagolva hevert a ruhásszekrényben, a törölközők mögött, a gyerekeim naponta újabb ötletekkel álltak elő, mit hozzon a Jézuska. Ők is év végi hajrában voltak, akárcsak mi, csak kicsit máshogyan.
Ráadásul nálunk idén még egy összetevő befigyelt a december közepi katyvaszba.
„Fuj, Zsolt, ne lehelj rám. Borzalmas szaga van a szádnak” – ébredéskor bő egy héten át szinte minden reggel így fogadott édes, egyetlen, kedves és empatikus feleségem az ágyban, amint megszokásból hitvesi csókra nyújtotta ajkait. „Elviselhetetlen ez a hígítószag” – tudtam meg a leheletbűz okát. Ennyit az értelmiségi feleség és az autószerelés összeegyeztethetetlen ellentétéről.
Joggal kérdezik, miért hevertem én nyakig szerelőruhában, felismerhetetlenségig mocskosan a betonporos, zsíros garázspadlón még december 24-e délután is, miközben odakint összekötözve várt rám a fa a garázsajtónak támaszkodva, hogy kettesben felmenjünk a lakásba. A gyerekeim és a feleségem akkor már kipakolták a díszeket a nappali asztalára, javában sült a pulyka, Jézuska pedig a II. kerület táján dobálta a kéményekbe a legósdobozokat.
Nem kéne beszélnem arról a két hétről. Minden estét egy másfél tonnás, koszos vasdarab alatt, gyilkos vegyi gőzökben, elgémberedett tagokkal töltöttem a betonon fekve, miközben rémületes látomások gyötörtek a narkótól. London megöl engem, kicsit Budapestre transzplantálva.
Közel két héten hajnali egy és három között osontam fel a lakásba, és minden alkalommal húsz percet azzal töltöttem, hogy a lehető leghalkabban próbáltam a tüdőmből a fejemben levő nyílásokon át eltávolítani vagy fél kilónyi feketés zöld váladékot, máskor poros nitrohígítót, olykor beszáradt gépzsírt. A családom ilyenkor már rég a dunna alatt pihent, fogalmuk se volt róla, hogy létezem, már álmodni is elfelejtettek rólam. Aki szívvel-lélekkel tart öreg autót, ismeri a hasonló helyzeteket.
Ez egy, úgynevezett, kellemetlen téma.
Beszéljünk róla mégis? Csináljak hülyét magamból? Végül is, megszoktam… Tehát csinálok, mert lesz értelme a végén, mindenki jól figyeljen.
Fenti szívásrengeteg az újonnan vett negyven éves állólámpás Mercimmel együtt hullott az ölembe. Újautósnak ajándék téligumi-garnitúrát ad a szalon, nekem egy ilyen üzlet két hétnyi beutalót a nitrohígítóba. Mint az autóról szóló legutóbbi posztban leírtam: a 220 D-t napi szinten akarom használni, ami egy olyasfajta, autókat tesztelő, máskor meg sokat motorral járó embernél, mint én, természetesen nem jelenti azt, hogy minden áldott reggel beülök, beizzítom, és a Flórián térre hajtok vele Zuglóból. Hanem heti két oviba menést gyerekkel, heti egy valamihurcolást (Ikea, bevásárlás, Csabihoz Egerbe, Balatonra), havi egy klubot, hétvégén még ezt-azt.
Nem egy brutál-gyilkolós használat, aláírom, de azért az eddigi Mercimbe, Erába is belement évi bő hétezer kilométer ebben az üzemmódban – ami szerintem jóval több, mint amit a legtöbb, velem egy szakmában dolgozó újságíró fel tud mutatni a saját autójával. Már akinek van ilyen, egyáltalán.
De a kint tartás, a heti három-négyszeri járás ugyanolyan terheket ró a karosszéria korrózióvédelmére, mint a napi ötszáz kilométer, sőt, lehet, hogy nagyobbat. És itt arra a korrózióvédelemre méri csapásait a környezet, amire a Mercedes ugyan rettentő büszke volt 1968-ban, a széria megjelenésekor, de a kegyetlen utókor csak azt mondaná rá – szánalmas.
Jegyzem meg, az állólámpások többnyire még így is később kezdtek szerkezetileg rohadni, mint generációkkal később, harminc éves rozsdavédelmi garanciával a pápaszemes és a C-Mercik – kérdezzenek csak meg erről független szakértőket.
Feladatom volt tehát a kevéssé rozsdás, igazából meglepően egészséges alapot a legjobb mai eszközökkel, megbontás nélkül időjárásállóvá tenni. A múltkori blogposztban vázoltam is a terveimet:
- alapos alsó takarítás
- furkálás a megfelelő üregeknél
- elektronikus védelem (hogy legyen egy kis babona is a dologban) beépítése
- alsó passziválás, alapozás, rücsizés
- üregvédelem tudományos Mike Sander's zsírral
- közben apró-cseprő dolgok rendberakása
Eredetileg úgy készültem, hogy kifurkálás után nagynyomású mosóval kitakarítom az összes üreget, de némi tipródás után feladtam. Egyrészt a Mike Sander’s zsír a teszt szerint nagyon jól behatol minden résbe, még a lemezes korrózió rétegei közé is. Így, ha nem is lesz tökéletes a munkám, is sokszorta többet érek el vele, mint ha úgy hagynám. Pedig ez a kaszni még piszkálgatás nélkül is bírna kint vagy négy-öt évet. Másrészt kevés volt az idő.
A garázsomban olyan 15-18 fok van ilyenkor télen, hiszen a ház alatt van. Vajon mennyi idő alatt száradnának ki ott a vízzel telinyomott üregek? Úgy, hogy egy csepp vizet se zárjak be az üregvédelemmel? Egy hét? Másfél? Bandi még napokkal később is literszám talált vizet a BMW-je díszlécei alatt, ezek meg itt zárt üregek… És összesen, ha két hetet terveztem az egész műveletre. Az is segített a döntésben, hogy az autót december elején vittem haza, és az aszály miatt akkor már vagy két hónapja nemigen érte nedvesség, leszámítva a reggeli párásodást. Az üregek tehát szárazak, ami mégis van bennük, az tényleg kiszárad két-három nap alatt a garázs mélyén. Elvetettem a mosás ötletét.
Hiába három beállós a garázs, tele van lomokkal, továbbá benne áll a restaurált zöld Merci, a Bianchi is. Utóbbit elpateroltam az anyósom mélygarázsába, egy hely már lett. Aztán rendezkedtem. Jó munkához hely és nyugalom kell, alapos üregvédelmet nem lehet csinálni, ha nem tudom körbejárni az autót. Végül sikerült mindent betömnöm a zöld Merga helyére, ő pedig – akár féltem, akár nem – pár napra kiköltözött az utcára. Már csak be kellett állni.
Tudják, ezen az új Mercin nincs szervó, viszont kopptól koppig ötöt tekeredik a kormánya. Fent, az utcánál egyautónyi széles a lejáró, onnan meredek lejtő visz a két garázskapuhoz, odabent, a parkolóhelyek L alakú elrendezése miatt átlóban állva már a belső falsarkot éri a kocsi lökhárítója. Így talán nehéz elképzelni a dolgot, mindenesetre jól jött volna valami durva négykerék-kormányzás, egyujjas szervó. Tizenöt centiket előre-hátra mocorogva, a kormányt ütközéstől ütközésig kitekerve valahogy betettem keresztbe az autót. Háromnegyed óra alatt. Egy csomóan nem értették, hogyan került oda. A végére én sem.
Kinyitottam az ajtót, és kiestem a földre, addig bírta a testem. Mégsem halhattam meg békében, fel kellett pattannom a földről, mert manőverezés közben a dízelfüst kiszorította az oxigént a garázsból. Nem végezhettem így méltatlanul, feketét hörögve… Pedig talán jobb lett volna, hiszen akkor még nem tudtam, hogy a drága hitvesem lebüdösszájúz majd alig pár nappal később…
Nekiálltam beszerezni a cuccokat. Rozsdavédelemre Göbölyös Zsolti javasolta a Korantot, nekem ugyanis egy ideje elfogytak az ötleteim. A Fertan, amit sokáig szerettem, porrá rohasztott már egy autómat, pedig technológia szerint használtuk. Ahova odakentük, egy év múlva megrozsdásodott a kaszni, pedig később felrúgtuk az előírásokat, és mindenféle semlegesítéssel is próbálkoztunk. Régi kedvencemet, a svájci Noveroxot sehol sem lehet kapni már - anno a megboldogult Marx, ma Nyugati téri Interag-boltban vettem. A Ferropassit komolytalan, ezért már Würthön gondolkoztam. De a Korant a negyedébe kerül a Würthnek, s ugyanúgy működik. Önmagában alapoz, ráadásul vizes bázisú, tehát könnyen hígítható, hogy jobban bemásszon mindenhová, felkenés után pedig csak azt kell megvárni, hogy kiszáradjon. Vettem négy dobozzal, végül alig egyet használtam el.
Rücsit is vettem autófesték-szaküzletben, nem volt olcsó, de legalább minőségi áru. Aztán festékek, fúrószárak (mert mindig kicsorbul, eltörik), Bandi elhozta nekem a tartalék kompresszorát, vettem rücsifújó pisztolyt, hazacűgöltem a ménkű bödön Sander’s zsírt. Ja, és a zseniális Patent Depóban vettem önszigetelő, direkt az üregvédő lyukak betömésére való, ajkas dugókat meg hosszabb patenteket is, ha a bepattanósak esetleg nem működnének. Meg néhány lemezanyát, mert láttam, hogy az autó sárvédőit rögzítő sajátok némelyike törött.
Üregvédés előtt a profik előveszik az autó üregtérképét, és a szerint dolgoznak. Nekem könnyű volt a dolgom, mert legalább öt állólámpást bontottam szét a saját kezemmel. Ráadásul a gyönyörű zöld restaurálásáról részletes képdokumentációm van, tehát ezen a vonalon mindent tudok az állólámpásról. Hol rohad, hova nem lehet beférni, hol van rejtett, zárt rész.
Van egy kereszttartó a motor előtt, alul, a hűtőt ívesen veszi körül. Két hossztartó a motortér alja-oldalában, ezek Y alakban szétágaznak a taposó alatt. Az A oszlop dupla lemeze. A motortér oldalfalában (hívhatnánk doblemeznek is, de igazából nem az) a lengéscsillapítók merevítése miatt odatett lemezduplázás köze. A B oszlop. A küszöbök, amelyeknél szerintem elakadok majd az emelőbakoknál, de kis ügyeskedéssel ki tudom tán kerülni őket. Majd alulról úgy fúrom meg középen a küszöböket középen, hogy onnan a Vaupel pisztoly csövét hátrafelé, fel, a B oszlopba, valamint előrefelé is el tudjam vinni. Hátul, keresztben is van egy bazi nagy tartó, meg hosszában is, ezek végén lódnak az ütközők.
És persze a legfontosabb: hátulról, a csomagtartó felől, a csövet a hátsó doblemezek fölött átdugva, a sárvédőív elejéig lenyomva a küszöbtől a hátsó lámpa csücskéig teli kell majd nyomnom a kocsi szélét. És persze az ajtókat is belül, a motorházfedél és a csomagtérfedél merevítéseit, a hátsó kötényt, belülről a sárvédőszéleket, a lemezek összeeresztéseit.
Ja, az állólámpás Mercik legkritikusabb pontjának is el kell látnom a baját: ez a szélvédő tövében levő szellőzőrács alatti tér, ahol összegyűlik a sok szemét, ami nem tud kifolyni a motor mögötti, három, gumiajtócskával ellátott lefolyón. Húsz éven túl a karosszéria-tömítőanyagok repedezni kezdenek, harmincon túl már mállanak. Az ide befolyó víz bemegy a kardánalagút, a taposók és a szellőződoboz összeeresztésében levő hegesztésekbe, szétcincálja azokat, és az autónak a lelke rohad ki. Több tucat ilyen autót láttam már – az első szériások többsége hasonló. Ezt kilakatolni – borzalom. Nota bene: a beázások ezeknél az autóknál leginkább innen származnak, nem a rossz szélvédőgumik alól. Jó sok zsír kell majd a kocsihoz, nyolc kilóval számoltam.
Első a furkálás, hiszen rozsdaátalakítás, rücsizés után már nem akarok friss fémfelületeket nyitni. Utána majd letakarítom a kocsi alját, passziválok (rozsdaátalakítok), alapozok, rücsizek. Majd amikor mindezzel megvagyok, jöhet a zsírzás. Mmmm. Jó lesz.
Kiráncigáltam a Merci teljes belét - üléseket, szőnyegeket, ajtókárpitokat. A bal hátsó ajtó talán még sosem volt megbontva, kettőről viszont hiányzott a nejlon, jobb elöl emiatt kicsit meg is rohadt a kárpit papundekli alapja. Még vissza lehet tenni, de megindult. Az egyik legnagyobb barbárság ajtószerelés (hangszóró-beépítés) után nem pótolni a nejlonokat, mert a kárpitok az ajtóba befolyó, az aljáról felfröccsenő víz miatt garantáltan tönkremennek.
Minden szőnyeg gyári, egész jók, de borzasztó koszosak az ülések (bár nem láttam még, mi van a huzatok alatt). A vezetőnél viszont némi matatásra szétmállott az öv, az egyik oldalról hiányzik az ajtózseb, a másikon tákolt. Ez állólámpás-betegség – aki tapasztalatlan, a visszacsukódó ajtót itt tartja meg a lábával, s a kemény műanyag zseb ilyenkor eltörik. Márpedig minimum egy ügyetlen sofőr és utas akadt egy ilyen autó életében a 40 év alatt.
Ezzel üres lett az autó bele, bakolhattam fel. Nem is olyan egyszerű ez, mert ha egyik kerék sincs lenn a talajon, nem lehet számítani a rugózásra, tehát a négy bak tetejének pontosan ki kell adnia egy síkot. Vagy egy órát tököltem, mire tűrhetően stabil lett a felállás. Aztán lekaptam az első sárvédőket, máshogy ugyanis nem lehet hozzáférni egy csomó kezelendő részhez. Meg persze a sárvédőket is fel akartam készíteni belülről.
Gazsi szép munkát végzett a küszöbön, teljesen eredeti formájú, méretű, ízű és szagú a pótlás. A gyári szőnyeget is felszedtem, alatta jó a lemez a csomagtartóban, igaz, azt valami kátrányos, ragadós izével lekenték. Nem baj, úgy marad, hiszen a cél a használhatóság, nem a gyári állapot, a ragadós cucc pedig – úgy látom – kellően véd.
Kirohantam a festékboltba, vettem öt adag festőnejlont. Egy garázst rendesen, mennyezetig kifüggönyözni jó kis meló egy embernek – persze segítséggel egész más lenne. A hártyavékony nejlon ötvenszer összehajtva, összetapadva jön ki a zacsiból, mindig elakad, összecsomózódik, elszakad. A mennyezetre nem akar tapadni a ragasztószalag, a nejlonhoz viszont elég hozzáérnie, és azonnal hatalmas göbbé ragad, amit csak szaggatás útján lehet szétszedni. És az utolsót leszámítva mindegyik darabot keresztben kezdtem felragasztani, erre pedig csak akkor jöttem rá, amikor a harmadik méter után elfogyott a kezem alól az anyag.
Ilyen elcseszések után a nejlon gyártóinak, szülőinek, terjesztőinek összes felmenőjének szájra vétele következett, mindez heves hanghatások kíséretében. Majd szaggatás, verekedés a szájba tapadás útján ölő, zizegő boa constrictorral, legyűrés, bogozás, újabb izgalmas magyar nyelvű szófordulatok, berekedt torok, krákogás, még szaggatás, szaggatások kijavítása ragszalaggal, helyezgetés, vonyítás, mint a fába szorult féreg, szaggatás, javítás, tönkrement nejlonos ragacslabdák kihajítása. Legalább két órám elment, mire csiszoló-, festő- és zsírozóműhellyé alakítottam polgári érzületűnek született garázsomat.
Ezt követte kétnapnyi kocsi alatt fekvés. Szememen védőplexi, pofámon szűrő, testemen az emberi faj által ismert, létező legkoszosabb ruha a létező legtöbb rétegben. Hiszen órákon át a betonon feküdni még a 15+ fokban is hideg van. A fúróba tett drótkoronggal annyira akartam eltakarítani a kocsi alját, hogy a széleken, összeeresztéseknél, valamint olyan helyeken, ahol laza a gyári alvázvédő, mindenhol fémig pucoljam. Hiszek a masszívan fent levő, eredeti alvázvédőben, mert a bontott autókon az ilyen részek alatt mindig ép a lemez. De ahol elenged, ott nem szabad fent hagyni, mert a víz beszivárog, és több kárt okoz, mintha semmi sem lenne ott.
Végig kellett szurkálnom a kocsi egész alját csavarhúzóval, mindenhová felkarcoltam, meddig kell pucolni. Aztán nekiálltam. Próbáljanak egyszer lefeküdni, mondjuk a hideg konyhakőre otthon, vegyenek a kezükbe egy kétliteres Fantát, és körözzenek vele a fejük fölött. Közben a csajukat/feleségüket/barátjukat/férjüket/gyereküket kérjék meg, hogy marékszám szórják a homokot a szemükbe. Közben a hifin teljes hangerőre nyomják fel a Metallicát, és nagyjából megkapják egy percét annak, ami egy ilyen fúrós-drótkorongos buli sava-borsa. Azt az egy percet szorozzák meg kábé nyolcezerrel, ilyen ez két napon át. Ízes.
Mire letakarítottam a dögöt, legszívesebben fel is gyújtottam volna. De az ilyen munkának is megvan a szépsége: világossá vált közben, mennyire jó az autó. Egy normális, tizenöt-húsz éves kocsinak így nekiáll az ember, a sok korongozástól garantáltan kilukad pár helyen a lemez. Itt semmi se történt, azaz a vezetőoldali taposó bal legsarkában találtam egy aspirinnyi lukat, illetve a bal küszöb hátsó végénél, az ajtó sarkában egy még kisebbet. Ezeket régi, bevált módszeremmel, az epoxiba ágyazott, alufóliára kent epoxiba ágyazott alufólia-szendviccsel javítottam. Fontos, hogy ilyen javításnál ne maradjon pőrén alumínium, pláne pedig ne érjen acélhoz, mert akkor kialakul a galvánelem, ami garantálja a gyors korróziót. Hangsúlyozom - egyik rohadás sem volt kiskörömnyi sem.
Mindenütt máshol gyönyörűek, gyáriak lemezek. Van persze kivétel. A jobb első sarka törött volt a kocsinak, találtam ott egy sárga negyed orrot behegesztve, a jobb első sárvédőt cserélhették valamikor, mert rajta voltak belülről a gyári, Mercedes-címkék. Ezen az oldalon kicsit rossz is az első ajtóhézag, meg a jobb hátsó sárvédőívet és a mögötte folytatódó, csomagtér alsó lemezt is cserélték a múltban – nem túl szépen, de nem is rosszul, ez teljesen rendben van. A többi helyen érintetlen az autó.
A drótkorongozást követte egy bő órás, nitrós ronggyal való letakarítás. A porra, zsírra, egyéb idegen cuccokra nem tapad ugyanis a festék, a felületeknek tisztáknak kell lenniük. Kicsit kiszálltam a ringlispílből, hagytam kicsit dolgozni az alkímiát, majd visszatértem az egyre büdösebb, szinte már fullasztó garázsba. Hopp, itt nem takarítottam le eléggé. Na és ezt itt kihagytam… Itt sem fényes a felület… Elő a fúróval, drótkoronggal, megint nekiálltam.
És megint minden poros lett. Megint nitrózhattam. De már szinte élveztem – kezdek rászokni? Úgy érezte, szabadon él? Még egyszer nitróztam, hogy biztosan megtapadjon majd, ami jön rá. Rémületes mennyországot láttam, már a karácsonytól is rettegtem. Éjjel egy, fél kettő lehetett, álmos is voltam, fáradt is voltam – és elkezdett hatni a nitró. Forgott velem a világ, nem bírtam kimászni az autó alól. Vártam, hogy elmúljon, de a gőz beszorult a kocsi alatti szűk térbe, elég pocsékul lettem. Iszonyat erővel kimásztam, felrohantam, kimosakodtam, már fél kettőkor ágyban voltam.
Másnap a korantos rozsdaátalakító-kúra elég gyorsan ment volna – vettem hajlított, radiátorfestő ecsetet, azzal mindenhová be tudtam nyúlni, a Korant pedig kedves anyag, nem büdös, és csak kicsit marja a szemet, amikor belefreccsen az ecsetről. Csak a kézről nem jön le egykönnyen, az fekete marad utána. Ám korantozás közben észrevettem, hogy kihagytam részeket – hiába, a karcos, koszos védőszemüvegen át korántsem látok olyan jól, mint szabad szemmel.
Ezért legalább kétszer végigmentem az autón, kis drótkefe itt, csiszolópapírozás ott, na, akkor jöjjön a nitró, megint a Korant… Iszonyatosan időrabló dolog ez, a Mercinek pedig nagy a felülete. És fogyott a szabadságom, be kellett mennem megint három napot dolgozni. A cégnél azt se tudtam, hol vagyok, amikor szipus-oxidos Gulágom után visszatértem.
Újabb rozsdavédelmi fogás – ezen a ponton építettem be az elektronikus korrózióblokkolót. Ilyeneket a rendszerváltás után árultak mindenféle kis cégek itthon is, az emberek még a Daciáikhoz, Ladáikhoz vették a hosszú élet reményében – mármint az autókra gondolok ezzel. Annyira nem lett nagy sláger, egy akkori autót sem tudok, amiben ilyen működött volna sokáig. De nemrégiben egy barátomnak volt egy Toyota Model F autója, amiben valami hasonló cucc lehetett, mert a figyelmeztető matricáját megtaláltuk. Hogy a kütyüt hova dugták, arra nem tudtunk rájönni, de hát a Model F középmotoros, komplikált autó, pláne az ilyen dupla klímás, amerikai kivitel.
A 80-as, 90-es évek fordulóján készült japán autók irtózatosan rohadtak. Pláne a haszonjárművek meg a furgonok. A korrózióvédelem, mint olyan, azoknak az autóknak tündérmese volt. Technikailag az örök élet plusz egy nap, rozsdaállásilag a Zaporozsec. Ennek ellenére azon a Model F-en egy szem korrózió nem volt. Pedig kint állt, hét évig használta ez a barátom, előtte valaki más még közel tizenötöt. És még ott se lehetett rajta tisztességes korróziót találni, ahol valamiért hiányzott a festék. Egyszerűen nem hittem el, de Borsi Miki – a tulaj – sem.
Mielőtt eladta volna, lefényképeztem a kocsit, itt meg is nézhetik. Akkor kezdtem vágyni az elektronikus(mos?) rozsdavédelemre. De most már nem lehet olyat kapni, nemhogy Magyarországon, de Európában sem. Csak Amerikában. Ott még mindig divatja van.
Az elv ugyanaz, mint a tengerjáró hajóknál (ahol kötelezően alkalmazzák): a fémtest elektródpotenciálját annyira megnövelik a földhöz, pontosabban a vízhez képest – elektromosan -, hogy ne tudjon beindulni az elektrokémiai korrózió. Igen ám, de egy autó nem ér a földhöz. Azaz ér, de négy szigetelőn, más néven, gumiabroncson át. Ha télen hozzáérünk, megráz, mert más potenciálon van, mint mi, és kisül a töltés. Hogy a francba gondolták ezt?
Most majd meglátjuk. Ugyanis a klubban elmeséltem pár embernek ezt a tervemet, mármint, hogy ilyen kütyüt készülök venni. Madlovits Peti rám nézett, és így szólt – „adok én neked egyet”. Ő ugyanis vett két garnitúrát Amerikából, egyet be is épített az Alfájába, a másik viszont kihasználatlanul áll a polcán, nem akart vele vesződni. Így lett ajcsiba egy vadiúj, bedobozolt Corrosion Predator-öm.
A belőle kijövő négy vezetéket sorrendben a kocsi lehető legtávolabbi négy sarkába kell vinni (én mindenhol elrejtettem), ott a mellékelt csavarokkal lecsavarozni – festék nem lehet az érintkezők alatt. Aztán a kütyüt rá kell kötni az akkura, és csá. Kigyullad a négy led, mutatva, hogy van kapcsolat. Műszaki leírás semmi, higgyél benne, alapítsunk vallást.
Szóval a Merci megkapta a cuccot. Fura egy négy, világító, piros leddel pislákoló dobozt látni egy olyan motor mellett, amelyik akkor is működik, ha az egész autóban nincs áram, aminek az olajnyomását a műszerfalba vezetett csövön át mechanikus manométer méri, és amelyiknek a hőmérsékletről szintén – egy alkohollal töltött kapilláris - csövön át tájékozódik egy másik manométer. Az állólámpás igazi dinoszaurusz, a Corrosion Predator pedig az modern elektrokémia rosszul dokumentált hókuszpókusza.
Esténként persze folytattam. A Korant második menete is kiszáradt, lehetett festeni. Igen ám, de hiába tettem fel a rücsis dobozt a pisztolyra, kapcsoltam be a Bandi kompresszorát, nem fújt szinte semmit. Vagy hússzor szétszedtem a pisztolyt, kimostam (a kúpot is benne), de nem ment. Aztán a kompresszor büdös lett, lassulni kezdett. Leállítottam. Megnéztem az elektromos dobozát, hátha valami kosz van ott, kicsit kitakarítottam, hopp, megint beindult. Félgőzzel. Aztán még büdösebb lett, és nyekk. Vége volt.
Éjjel fél tizenegykor vettem át Sipos úrtól a V2-es, rendes, olajos kenésű, nagyobb kompresszort. Nahát, azzal azonnal működött a pisztoly. Eufória, lehet melózni! Mellesleg már december tizensokadika volt, karácsonyig ki kellett hajtanom a garázsból a kész autóval.
Egyrészt, mert a gyönyörű, esőbe előtte soha ki nem vitt másik állólámpás ott ázott napok óta a garázsfeljárón – mert persze épp addig tartott a több hónapos szárazság, amíg a Szent Járművet ki nem csaptam a rögvalóba. Az időjárás is már milyen – hogy rohadna meg.
Tehát a szép zöldet vissza akartam hozni, a Katinak szánt, karácsonyi ajándék Vespát viszont úgy eltettem a sok izé mögé, hogy csak a garázs teljes kipakolása után volt esélyem elővenni. Sietnem kellett, nem késhettem. Ezért is történt, hogy hajnali fél háromig rücsiztem azon az éjjelen, amikor először felsírt a rücsipisztoly.
Jó pisztollyal, jó kompresszorral, jó rücsivel dolgozni finom dolog. Amíg meg nem telik a levegő oldószerrel, amíg függőlegesen tartott pisztollyal tudod művelni. De a kocsi alatt fekve, a beszorult, fekete, hígítós ködben beszipuzva, LSD-s rémlátomások közepette, sikító klausztrofóbiában, úgy, hogy a megdöntött pisztoly búvárcsöve bele sem ér mindig a festékbe, – az borzalom. Néha kimentem a garázs elé, hogy valami oxigént kapjon azért néha az agyam, és megdöbbenve néztem, amint a feketés hígítófelhő kifele gomolyog az ajtón át. Az ott bent maga volt a pokol, én meg épp a Styx folyó partján álltam. És vissza kellett mennem.
Értik már, miért leheltem hígítót, ugye?
Ez még tartott pár napig. Közben – valahogy szombat lett bájdövé – elfogyott a rücsi. Kirohantam kedvenc autósboltomba, a polc hátuljából halászták elő az utolsó két dobozt, kedvezménnyel kaptam, mert lejárt. Élet-halál kérdése volt, hogy legyen még. Másfél dobozzal befejeztem a kocsi alját. Majd lefotóztam, hogy szülessen dokumentum is. A szemgolyóm is hígítószagú volt.
Csak magamat okolhatom. Mert nem kellett volna nekiállnom teleszkópos tükörrel a nézegetésnek. Mert így észrevettem a foltokat a lemezek visszahajtásánál, amiket kihagytam. Szombat este megint a kocsi alatt hevertem, pisztollyal a kezemben, de ez alkalommal extra precízen próbáltam az utolsó zugba is benézni, nehogy valami pőrén maradjon. Akkor már szívből gyűlöltem az autót. A rücsit. A garázst. A Mercedest. Karl Benzet pőre kézzel fojtogattam volna. Igen, ha akkor elengedem az indulataimat, ma nincs automobil.
Ekkor döbbentem rá, hogy a zöld fényezést is javítgatnom kell majd itt-ott. Elmentem hát egy jó kis zuglói céghez színt kevertetni. Már keverednek a fejemben az idősíkok, ez konkrétan pénteken történt. És elég érdekesen zajlott.
A boltnál (mindenki kint cigizik a bejárat előtt, vevő sehol):
- Helló, van egy színkódom, tudtok hozzá szprében festéket keverni?
- Persze.
(mondom a kódot)
- Ja, ez valami régi dolog? Hát, ilyenhez nem megy, hozzál mintát.
- Oké, hazaugrom érte.
(Oda-vissza húsz perc az út, aznap nem voltam szabadságon, tehát épp lógtam melóból, hétvégén viszont csinálnám megint az autót, minden perc aranyat ér. Otthon kihámoztam a festőnejlonok rabságából a színkeveréshez alkalmas, két leszedett két elemet, ami Erába befér, irány a festékbolt. Fél óra elteltével ismét ott vagyok, megint kint cigiznek.)
- Sziasztok, itt a szellőzőrács, de ha nem elég homogén a felület, akkor elhoztam a köténylemezt is.
- Nem jó, hozzál valami mást, ami legalább tenyérnyi, például a tanksapka-fedelet.
- Azt hadd ne szedjem le, ilyen rugós izé van rajta, gyűlöletes visszatenni, meg egyébként is, nincs még fél órám…
- Ez akkor se jó.
(Oké, hazamentem, fogtam az egyik első sárvédőt, furgonná alakítottam az Erát, betettem, megint festékbolt. Kivételesen csak egyvalaki cigizett kint. Kicsit fent volt már a pumpám, de felvettem a pléhpofát, kedves próbáltam lenni.)
- Szia, itt a sárvédő, ehhez kellene szín.
- Ne ide tedd, átesnek rajta, oda, a fűbe pakold.
- De vigyük be, nézzük meg, mi a keverék, nem hagyom itt.
- Márpedig itt kell hagynod, majd érte jössz délután.
- Az nem jó, most is lógok a munkahelyemről, este be kell fejeznem a melómat, nem érek vissza. Majd hétfőn elviszem.
- Érte kell jönnöd ma, mert ezt a nagy vasat be nem viszem hétvégére a boltba.
- Nem? Akkor kösz.
Nem vágtam pofán. Még csak nem is káromkodtam, hiszen nincs értelme. Akinek nincs agya, annak úgyse megy át, két unott cigi között épp milyen orbitális módon szopat egy embert, aki fizeti a tébét, mellesleg ügyfél lenne ezekben a zavaros időkben. Remélem, a történelem fogaskerekei bedarálják az ilyeneket – én nem piszkítom a kezemet velük. Sarkon fordultam, fogtam a sárvédőt, betettem a kombiba, és elmentem az ICI-os bácsihoz, akivel mindig kevertetek.
Régen is kicsit színvak volt az öreg, de amióta nem találkoztunk, romolhatott a szemi állapota, mert épp nem volt nála szemüveg, ezért a színkártyákról velem olvastatta le, mi van rájuk írva. Egy-két reklamáció után azonban mindig jó lett a szín, még ha nehézkesen is. A szolgáltató szektorban a segítőkészség minden hibára gyógyír, de ezt kevesen tudják.
Szombat délelőttre meglett a három flakon festék, hajszálpontosan a jó szín, mert meglett a régi RAL-kódkártya. Vasárnap éjfél és hétfő hajnali kettő között javítottam ki a zöld felületeket. Addigra a sárvédőket is eltakarítottam belül, kaptak rozsdagátlást, szép, új rücsiréteget, nem is kentem össze semmit. Persze vasárnap reggelre kifogytam rücsiből, de – micsoda szerencse – találtam egy egészen másfajta dobozzal, azt még 1995-ben a drapp állólámpásomhoz vettem. Nem száradt be… Csodásan ráfújtam a pőre felületekre, épp kitartott az utolsó kis foltig.
A vasárnap délelőtt azzal telt, hogy Bálint fiammal kimaszkoltuk az autó oldalát, hogy feleslegesen ne legyen rücsi ott, ahol rücsinek nincs helye. Naná, hogy a kocsi jobb hátsó sarkára elfogyott a maszkoló szalag, oda Tesa ragszalag került. Te jó ég, milyen nehéz volt leszedni utána a ragacsot… Sose tegyenek ilyet, inkább az éjjel-nappal nyitva tartó Tescóban vegyenek még maszkoló szalagot. Vagy várjanak másnapig, és akkor.
Délután a küszöböket és minden mást körbefújtam rücsivel, aztán nekiálltam furkálni. 3-as, 6-os, 10-es lépcsőkben dolgoztam, a vége a fúrótokmányba fogható legnagyobb szár volt. A kerékjárati, és fentről koszt kapó lyukakba dugókat szántam, de amit lefelé nyitottam a kocsin, abba nem akartam semmit tenni, hadd folyjon ki a rittyó, ami bemegy. A régi karosszériák egyik legnagyobb hibája az volt, hogy nagyon bezárták az üregeket. Hát én nem fogom.
Szerda lett, mire mindent körbefújtam zölddel (a festéssel végeznem kellett a zsír előtt, mert utána nincs tapadás), még a doblemezek alját is zöldítettem, hogy legalább kicsit olyan legyen, mint gyárilag. Jöhetett a Nagy Csoda.
Még korábban felhoztam Balatonról a régi elektromos platnit, Katitól pedig kaptam egy lábost. A Mike Sander’s-re azt írja a Bedienungsanleitung, hogy 120 fokra kell hevíteni, akkor fújható jól. A karosszériából kicsöpögő felesleget fogjuk fel nejlonnal, mert ha visszatesszük főni, újra hasznosítható. Tehát ahol fújtam, mindenütt volt a megfelelő üreg alatt festőnejlon, annak a rétegeiből hámozgattam a zsírt.
Az elején még tudományosan álltam neki, volt például forró víz egy lábosban, hogy abba tegyem a Vaupel-pisztolyt, nehogy beledermedjen a zsír. Gumikesztyűt húztam. Maszkot is. A rotyogó csirkepaprikás – bocsánat, üregvédő zsír – hőmérsékletét a céges infraeszközzel mértem, eleinte tizedre. Aztán ötfokos pontossággal. A végén volt már, hogy 145 fokra is felhevítettem. Úgy tűnik, a zsírnak ez abszolút nem számít. Akkor már gumikesztyűt se húztam, és minden úszott a trutyiban – autó, kéz, arc, padló, mennyezet. Az ember kellő nyomásra alább ad az elveiből, a biztonságból.
Végül is, egyszerű dolgozni a matériával. Bedugod a 86 centi hosszú katétert a lyukba, ameddig bírod, a negyed állásba leszabályzott pisztoly ravaszát meghúzod, s egyenletes sebességgel kifelé mozgatod az egészet. Egy fél üreg megvan tíz másodperc alatt, az időd a kifolyó, majd megdermedő zsírdarabok felszedegetésével, az újabb zsíradagok bödönből való kikanalazásával és főzésével, a katéter számára rosszul sikerült furatok átfazonírozásával, a festőnejlon stratégiai áthelyezésével megy el.
Kábé négy óra alatt megvolt körben az autó. Aztán fogtam a hajlított csöves, markolatos fejet, és nekiláttam kifújni az ajtókat, a kitakarított, rozsdavédett szellőzővályút. Sajnos ez a markolat állandóan leugrott a csőről, ezért végül ezeket az elemeket is a 360 fokos fejjel szerelt csővel csináltam – közben rommá égettem a kezem, az arcomról is folyt az üregvédő, mert azért a spriccelő 120 fokos Mike Sander’s, az nagyon vicces. Végül csak hét litert használtam el, de ha most állnék neki, meglenne az autó hatból is.
Az autó így most kicsivel az övvonal felettig ki van nyomva zsírral. Mindenütt. Az alja rozsdátlanított, friss rücsis. A motortérben világít a négy led, jelzi, hogy az elektronok is teszik okkult rituáléjukat.
Még egy fél napig tartott, mire a szétmállott, polifoamos belső részű huzatokat kipucoltam, az ülésekből kiporszívóztam, kimorzsoltam a szürke, ragadós törmeléket. A vezetőülésen van egy kis kopásos szakadás a szöveten, a hátsó háttámla tetején egy szúrt seb, máskülönben igazán szép minden kárpit, egyáltalán nincsenek leülve az ülőlapok.
Aztán fóliákat vágtam az ajtókra, hogy a befolyó víz ne fröccsenjen többé a papundekli alapú kárpitokra. Összeválogattam két egyforma biztonsági övet előre, rendbe hoztam az automatáikat, elpucoltam őket. Feltettem egy normális váltógombot, váltószoknyát, beszereltem egy régi, de jó és korhű Blaupunkt rádiót, amit Bakos Ricsi barátomtól kaptam. Most csinosan néz ki a műszerfal.
Littner Zsolti egy állólámpás-féle hátsóöv-garnitúrát adott kölcsön addig, amíg el nem adom az autót (remélem, jó sokáig hiányzik majd neki). Majd túrtam két, az autóra évjáratban stimmelő, szép, sima hátsó lámpát, mert borzasztóan zavartak a bordás, második szériára való burák. Sajnos a csomagtér fogantyúja is újabbikra való, széles, de ott máshol vannak a lyukak, és nem akarok furkálni, az marad. Túrtam egy jó indexrelét is, ezt-azt fújkáltam, kicseréltem a tankjeladót. Ettől még továbbra is folyamatosan telét mutat a műszer, ami pszichológiailag kellemes ugyan, de csak annyira fedi a valóságot, mint a minisztériumok jóléti jelentései. Ja, és betettem egy használt, de emlékeim szerint jó hátsó lengéscsillapítót a jobb hátsó helyett, ami a vizsgáról hazafelé tartva teljesen elhagyta magát.
Sajnos a bal hátsó féket is szerelnem kellett. A műveletekkel addigra még csak kicsit csúsztam meg, és tarthatónak tűnt a karácsonyi béke, de ez a javítás kifogott rajtam. Berohadt féknyereg, oké, megmozdítottam a dugattyúkat, szétszedtem, kitakarítottam, tettem be új karmantyúkat. De továbbra sem mentek vissza a dugattyúk. Tehát bedagadt a fékcső. És persze totálisan összerohadt a fém fékvezetékkel. Sem szerszámmal, sem melegítésre nem jött szét, csak a fékfolyadék gyulladt be, és lángolt, mint valami tábortűz Csillebércen. Oxigén volt a szaga ahhoz képest, ami addigra a garázsban volt több napnyi ottlétem után.
Levágtam a gumicsövet a fenébe, nekimentem dremellel a csonknak. Fél napomat elvitte a szemét, a végén már csak egy kis göb volt meg a gumicső fém részéből. Hosszában beköszörültem, megpattintottam. Lejött ugyan, de a fém fékcső kúpját nagyjából ötezred milliméteren azért megsértettem. Így raktam össze (nem bírtam kicsavarni a fékelosztóból). Most jó ugyan a fék, nagy taposásra is egyenesen fog, blokkol a kerék, de ott motoszkál bennem a kisördög – csak kicserélem tavasszal…
Karácsonyra a sógorom egy csodás, kivehető, mágneses csillaggarnitúrával lepett meg – most már van mindkét zöldre és a Pontonra is. Felszereltem az Era téli kerekeit, megjárattam a fűtéscsapokat (most már legalább a bal oldalon meleg van), megkentem minden zárat, ablakemelőt, az ajtógumikat is szilikonnal. Kábé öt órát mosogattam az autót Brigéciollal, mert agyig zsíros volt. Aztán azt is lepucoltam, majd az üvegeket is.
Áttakarítottam, kiporszívóztam a belsejét, minden ajtókárpitot, kapaszkodót, hamutartót Vanish Oxy-val, körömkefével elpucoltam, enni lehetett volna belőle. Csak a takarítás elvitte a szombatomat. Igen, az volt a Szenteste napja. És igen, lett balhé belőle. És igen, idén nem hatkor volt ajándékosztás, hanem hétkor, eltalálták. De az autó összeállt egy átmeneti állapotra, használhatóvá. Igaz, még ezer dolog hátra van.
A leragadó, a lábtérbe fékfolyadékot spriccelő kuplung (két új henger, no és a cső). A gázelvételre kék füstöt okádó, sántán járó, hülye hangú, 2500-tól egyáltalán nem húzó motor (olaj, szűrő, gázolaj-szűrő, lánc, csúcsok, adagoló, szelephézag). A bal hátsó fék. A meggyengült rugók, amik miatt lóg az eleje (van egy jó garnitúrám). Bal elöl koppanás. Jobb hátul elfosta magát megint a lengéscsillapító. Jobb elöl klattyanik. Az egész hátsó bölcső dörren. Sok-sok új gumialkatrészt vizionálok…
Mindegy, legalább nem maradnak olvasnivaló nélkül.
A két ünnep között az autó négyünket elvitt Egerbe, a Borfesztiválra, kirándultunk is vele a környéken. Meglepő, mennyire csendes, kisebb benne a zaj, mint az Erában. Ha kinyomom a szemét, 107-et megy, ez nagyon kevés, de lesz jobb is Karesz után. És az autók felét így is leelőztem hazafelé az M3-on. Viszont a motor indul -12-ben, ami szuper.
Januárban már elég sokat használtam, vannak bajai, de alapvetően jó. Hetykék az ülések, finom, határozott a váltó, pontos a kormány, jók az ajtók, ablakok szigetelései, indul a motor, keveset eszik (amennyire ezt sejtem). A Katival mostanában néha odaállunk a gyerekszoba ablakába, és csak nézzük fentről. Mert megint béke van a családban, ismét van állólámpásunk. Nekünk most nagyon jó, még így is, hogy a Merci koránt sincs készen.
És Karesz, jövök tavasszal! Csik
