„If it ain’t broke, don’t fix it” – mondja az angol (és az amerikai, meg az ausztrál, meg az új-zélandi, meg a dél-afrikai, talán a hong-kongi is), én pedig messzemenőkig nem vagyok hajlandó követni ezt a javaslatot, ugyanis hülye vagyok, mint minden öregautós. Tudják úgyis, minek magyarázzam, jó lenni a pszichológusnál, kényelmes a bőrkanapé.

Szóval még a múltkor egy hétre lementünk Balatonra nyaralni családostul, ami eleve csak hat napnak indult, végül lett belőle négy, mert kettőt a Karesznál töltöttem a száznegyven centis, spéci guggolóaknában. Utána egy hét itthon, fullasztó mennyiségű munka, hát szinte felüdülés volt újra Balatonra cihelődni. És ismét a Karesz aknájában body buildingezni egy jóízűt

Merthogy a legutóbbi alkalommal, kétnapnyi orbitális szopás után, összetört csontozattal, szétszakadt inakkal, szellemileg, lelkileg, testileg meggyötörve, már csak diagnosztizálni bírtuk az utolsó nap végén, hogy Era egyik féltengelye lóg. Hozzá már nem nyúltunk, még ha maga Magda Marinko tartott volna paintball-puskát a fejünkhöz, akkor sem tettünk volna ilyet.

De majd most! Újabb egy hét nyaralás, fél nap csak akad majd le nekem is belőle. Még a múltkori nyaralás végén megnéztem a balatoni garázsban a plusz diffit, amit egy borotai padlásról kaptam év elején (ezúttal is köszönöm Csala Leventének, mellesleg ide jön, hogy hányat kidobtam már életemben, de ezt az egyet őrizgetem), mégis milyen. Szuper féltengelyek, a gumiharangok épek, igaz, nem 3,46-os áttételű, ami a 300TD-be lenne való, csak 3,69-es, tehát rövidebb. 6,6 százalékkal. Ennyit kibírok, úgyse szoktam száguldozni az öreg batárral, városban pedig talán még fürgébb is lesz. Bocsánat, pontosítok: nem tetű lassú, hanem csiga, az már valami, gerappa.

Egyébként egy karbis, 280-as állólámpásból való, de szerencsére a Mercedes nem volt túl idegbajos a differenciálművekkel, általában elhasználgatott egy szériát pár évtizedig – ezek tehát technikailag egyformák.

Karesz igazán mindig örül, amikor felbukkanok, vagy nagyon jól szimulál, vagy szélsőségesen mazochista, nem tudom, de semmi villamos kereke alól kivillanó félmosolyt nem láttam még rajta. Ezúttal kicsit máshogy festett. Ahogy kiszálltam az autóból (ami Viszhez közeledve, mind kígyó a bőrét vedléskor, úgy hagyta el a hibáit, ez mindig így volt), és bementem a garázsba, a füst mélyén csak két fehér foltot láttam egy kifejezéstelen, meggyötört emberi arcban. A két fehér folt Karesz kifordult szeme volt.

Kint harmincöt fok volt, bent negyven. Az a garázs valamiféle trükkös rétegszivattyúként működik, a füstöt benntartja, az oxigént viszont eltávolítja a többi viszi lak irányába. Esküszöm így van, hegesztőpisztolyt, cigit, pörzsölőt gyújtani ki kell menni, bent annyira nincs oxigén.

Szóval Karesz aznap már hajnali négy óta szívta az oxigénmentes atomvillanáscigi-füstöt, már szét is szedett egy fél autót, nem volt benne sok élet.

„Hoztam a diffit…” – próbáltam. Halk hörgés volt a válasz, de lehet, hogy csak a cigi parázslott.

„Szuper ám, nem lógnak a féltengelyek, egész rendben van. Vettem idefelé olajat is bele…” – kísérleteztem Dale Carnegie-s felpumpált, negyvenfogas-mosolyos, pozitív világképet segítségül hívva egy körülbelül olyan nagyságrendű feladattal, mintha fogpiszkálóval akarnám átszúrni a Koh-i-Noor gyémántot.

Fogak koccantak össze a félelemtől, vagy csak a kávéskanál csörrent meg a csésze alján? Nem tudom, nagyon másra figyeltem. Hogy ebből a meglehetősen megkövesedett lelkiállapotból hogyan jutottunk az aknába, már egyáltalán nem emlékszem, valószínűleg csoda történt. És még a szerelőruhámat is átvettem közben valamikor.

Én friss voltam és üde, délelőtt még a Balatonban iszapdobálóztunk a Bálinttal, túl voltam egy könnyű ebéden (direkt nem a Kareszéknál kajáltam, hanem ettem, amit kis feleségem elém tett, az senkinek nem fekszi meg a gyomrát), nálam fittem autószerelő épp nem akadt a széles határban. Elvégre diffit cserélni nem nehéz. Először is le kell venni két dísztárcsát.

Aztán leoldani a két féltengelyt a kerékagyban (1-1 csavar), a kardánhardy három csavarját leszedni, a kardánt magát előretolni kicsit, majd jöhet le a diffit rögzítő négy csavar, nem nagy cucc. Hamar megleszünk.

Aha.

Pár részletet kihagytam. Például, hogy a fekvőlámpán nem lehet hozzáférni a diffirögzítő csavarokhoz, úgy mint az állólámpáson. Ennél a szemétnél le kell engedni a teljes hátsó bölcsőt (amihez kétoldalt fel kell emelni a kocsit), és fölötte benyúlva kell kitekerni azokat a sárgöböket, amik csavarok voltak a nyolcvanas években, még mielőtt napi rendszerességgel szántani használták volna az autómat. Meg le kell szedni a hátsó kipufogódobot, máskülönben nem fér ki a diffi.

Szerencsére a szintszabályzót és a gázgömböket (látják, ott az egyik a képen, pont olyan, mint a Citroeneké) legalább békén hagyhattuk. Negyed óra viszonylag laza csavarozgatás, Karesz készen állt a féltengelyekkel és a kardánlazítással, én a kipufogóval. Egy aknadeszka a diffi alá, kis emelő, megnyom felfele, kocsi az égbe emel, sok-sok WD40, piszkálás, vakarás, már mehet is a Crova a csavarokra. Hát – elég lassan jöttek ki. Még Karesz káromkodásszótára is kiapadt a végére, mert a sártól annyira szorultak, hogy féltünk – eltörnek. Mindezt négyszer, hosszan, rosszul hozzáférhetően, sok-sok meneten át.

Viszont nem kellett szétvernünk semmit, egész jól lerántottuk magát a diffiházat. Kis legó, akrobatika, jégtánc és Houdini, néhány megpattant érrel később kint volt a diffi. Lehetett volna persze csak féltengelyt is cserélni, de sok minden ellene szólt.

1. Egy 19 évvel ezelőtt összetört 280-as állólámpásban valószínűleg kevesebb kilométer volt, mint Erában most az 520 ezerrel.
2. Ha az egyik féltengely rossz, nem sokára utána dől a másik is.
3. Hátha a rövidebb diffivel megszűnik a moraj is (remény, ó).

És tényleg, nem is az a féltengely volt igazán tré, amire gyanakodtunk, hanem a másik. A külső csuklója meg se akart mozdulni. Ha már ilyen jól haladtunk, feltöltöttük az új diffit olajjal, elsöpörtük a másikat az útból.

Kávészünet, vihar előtti csend.

„Tudod, ennek a szemét Mercedes-diffinek az a baja, hogy a német baromja úgy találta ki, nehogy vissza tudja tenni a paraszt” – magyarázta Karesz, miközben hatni kezdett a koffein. „Ha az a négy tőcsavar nem pontosan merőlegesen áll a lyukra, sose megy föl, ha elkezded felhúzni az anyával, amikor ferde, inkább lenyalja a menetet, minthogy odacibálná. A büdös ganéja, hogy miért nem gondolt erre. Persze nyilván úgy gondolta, hogy senki nem áll neki otthon differenciálműveket cserélgetni húsz év múlva, addig meg kitart, de akkor is” – busongott.

Mindegy, gályára. Ja, és eszembe jutott még valami.

„Karesz, most szólok, hogy valami kotyog abban a futóműben, amiben a múltkor csapágyat cseréltünk. És mivel egyszerű ferde háromszög-lengőkaros, ezért kizárólag a csapágy kotyoghat…” – hát így barátkozunk mink, csendesen, Viszen, 2009 nyarán a száznegyven centis aknában.

„Pffffffff…” – ennyi gőz maradt a drága barátban. Rángatom a kereket, Karesz nézi lentről, tényleg a csapágy az.

„Kilazult ez a szemét, pedig lepontoztam, a vibráció valószínűleg beljebb ültette” – foglalta össze a helyzetet. Elő a célirányosan kialakított végű pontozóval, ő ütögeti a koronás anyát, én háromfokonként forgatok kintről, máris megcsináltuk. Még jó, hogy a múltkor új anyával raktuk össze.

Most következhetett, amiért jöttem. A balatoni lubickolás olyan messzinek tűnt már, mint a dinoszauruszok, igaz, akkor meg még nem volt Balaton, de mindegy. Autószerelés közben fél nap egy élet.

Tehát ráemeltük a csetlő-botló, féltengelyes izét az aknadeszkára, mint norvég hajósok a döglött, félig fagyott óriáspolipot a fedélzetre. Beakasztotta a féltengelyeket, kalapáccsal a helyükre ütötte a beillesztett végeket, ezek se esnek ki, jöhet a pankráció.

Birkóztam már ilyen fagyott polippal, de mindig elfelejtem, mennyire gyűlöletes. Én az autó orra felé álltam az aknában, Karesz a háta felé, az én oldalamat kellett volna magasabbra emelni, méghozzá igen gyorsan. Karesz csavarjai már dugtak. Az enyémek valahol a kocsi elejénél voltak - megnyúlt ez a diffi, vagy mi van? - úgy tűnt, mintha jó fél méternyit össze kéne nyomni a diffit, akkor mennének be. Hehehihimuhaha. Mint egy mosogatószivacsot, hogyne.

Erőlködtem, sérv, érpattanás, ízületkiakadás, kiugró szemgolyó, minden, amit el tudnak képzelni. Nem akarta, kicsit a féltengelyek is beszálltak a szkanderbe. Leeresztettük a Karesz oldalát. Nem akarom szaporítani a szót, ezt még nyolcszor megismételtük, egyre fogyó izomerővel, elhamvadt lelkesedéssel.

Egyik-másik tatai katonatisztet képzeltem a diffi helyébe, akiknek 1986 óta tartozom néhány decibellel, megtiprással, ők meg nekem a privát szabadságomból jó pár hétnyivel. Mindjárt jobban ment a dolog. Végre sikerült olyan izmokat is bevetettem a processzben, amikről nem is tudtam, hogy léteznek. Egy menetnyit beugrott az egyik éncsavar. Turbóra kapcsoltam, Superman emelte ilyen erővel azt az amerikai vén dögöt a filmben, én talán még nála is kicsit erősebben. Nyilván nem így volt, mert fizikai képességeim semmiféle különös erőkifejtésre nem tesznek alkalmassá, de én, ott, egy egész Pol-Pot hadsereggel harcoló isten voltam.

Képzeljék el, amikor a nem létező erejük utolsó morzsáját is bevetve, még arra rálapátolva, akkor egy kicsi erőből fordítva, és újult erővel rányomva tartanak egy masszív vasdarabot, ami reped a varratoknál a szokatlan erő miatt. És tiszta erejével szabadulni akar, meg még a gravitáció is őrjöngve neki szurkol.

Na, ilyenkor el kell engedni fél kézzel a cuccot. Mert anyáért kell nyúlni az akna szélére, meg alátétért, kettőből finom kis szendvicset készíteni két ujjal, mint valami manikűrözött körmű séfversenyen, s e kis szendvicset egy ujjvégen egyensúlyozva, dupla ízülethajlítással a diffi tetejére evésre kell kínálni. Mondtam, hogy közben a diffi szabadulni akar? Ja, igen.

Tehát jobb kézzel a brutális jeti számot adja elő az ember, ballal mondjuk nem is szakácsot, hanem inkább nőgyógyászt. Sima ügy, bármikor megismétlem. Karesz ezalatt haldoklott a túlvégen, és sürgetett.

„Rajtavanmár, alátétettettél, mileszmár, apestikákabélűsuttyómégemelnisetud, egyáltalánfelsimeredmelyikacsavarmelyikazalátéttegyökér” – ilyen kedves szavakkal biztatott a jó barát. Jobban is ment tőle a munka.

Elnézést, itt egyáltalán nem fotóztam. Nem adta ki a helyzet.

Végül fent volt. A többi tényleg ment, mint az ágybamorzsázás, kardán, féltengelyek, dísztárcsák vissza. Próbaút, mert Karesznál az akkor is hozzátartozik a rituáléhoz, ha a halálán van. Ezt szeretem benne, hogy nem nagy pofával állítja, hogy tuti megcsinálta, és letudottnak tekinti az ügyet, hanem stresszel, hogy jó lett-e, és ha rossz, nekiáll megint, addig nyűvi, amíg jó nem lesz.

Csak akkor kell megfogni a kezét, amikor hidegvágó van a kezében, éjjel kettő az óra, elfogyott a cigi, mellesleg meg már huszadszor nem sikerül feltenni. Ilyenkor rombol. Szerencsére ritkán fordul elő, nekem eddig csak egyszer bánta egy tökéletesen jó állólámpás szélvédőm. Persze, nem akart bemenni a helyére, kitalálták.

A próbakör rávilágított néhány dologra. Például, hogy sok-sok órányi szívás eredménye a semmi. Zörej megvan, minden a régiben. De egy hiba hiányát nehezen veszi észre az ember, elő kell venni gondolatban a rossz autó hirtelen fakuló képét, fejben, fáradtan. Velem sokszor előfordult már, hogy egy éven át görcsöltem valami hibán, már nem tudtam aludni miatta, de amikor jó lett, tíz perc múlva úgy ültem az autóban, mintha sose lett volna. Az emberi emlékezet szemét dolog.

Aztán kicsit többet mentünk, és összeállt – egyértelműen jobb lett. Minden hiba egyértelműen kisebb, lassanként, ahogy reszelgetjük, megszűntek mindenféle furcsa, enyhe nyiszorgások hátulról, amikről gőzöm sem volt, mik lehettek. A moraj már csak 48 és 53 között van, amikor megvettem a kocsit, vagy 20 km/h-nyi sávban volt, és dupla erővel. A kuplung csak akkor dobál, ha nem pörgetem fel eléggé a motort, régen szinte el se lehetett indulni az autóval (tudom, az olajos, vadiúj tárcsa helyett kellett volna vennem még egyet, de nemigen üthetek én nagyobb lyukakat a kasszába idén nyáron). Hátulról nagyjából megszűnt a vibráció, az imbolygás.

Hatvan és százötven között (bár ez most a valóságban kevesebb, mert, ugye, nem lehet hozzákalibrálni az órát a diffihez) igazán meggyőző az Era, kiváló utazóautó, nem is kéne jobb. Mondjuk kéne, de mondjuk, hogy mégsem.

Tök lassan araszolni, hármast kihúzatva városban autózni is egész jó vele. Csak pár dologra figyelni kell – negyedikben az ötven körüli értékre a sebmérőn, meg induláskor a kicsit pörgősebb stílusra. Majdnem, majdnem, szerintem ősszel megint lesz piszkálás.

Mindenesetre Balatonról hazafelé indulás előtt megint csak arra kellett gondolnom, milyen jó, hogy megvettük a kombit. Nézzék csak. Gyerekbicikli, két kismotor, nyúlketrec, a kis Morini lefényezett mindene a kupac alatt, takaróban, egy teljes család+sógornyi görkori, térdvédők, vagy tíz táska, szatyrok, két hűtő tartalma, játékos doboz, vizes cuccok, azt se tudom, mi ment bele, elnyelte, a szintszabályzó hozzáemelte magát, csoda. Két és fél tonna család hazafelé az M7-esen, nyitott tetővel. Aáááh, ez finom, kár, hogy én motorral mentem a régi 7-esen, de el tudom képzelni, milyen jó volt Katinak a volán mögött.

Egyébként megnéztem a feljegyzéseimet, mi ment eddig magától tönkre az Erán, amióta megvan. Magától, tehát nem olyan dolog, ami a megvételkori állapot jobbítását szolgálta volna, hanem a klasszikus elromlott. Tudják mi?

A bal első tompított. Megmozgattam a biztosítékot induláskor hazafelé, most az is jó. Lol.