Állok a hideg udvaron, a bőrömre tapadt olajos pókhálókat csíkokká mossa össze a csordogáló verejték. Fél perce még hőgutát kaptam, most majd megfagyok, de a bőrdzsekimet nem vehetem vissza, mert tiszta kosz mindenem. Hiába gondolja máshogy a derekam, dolgozni kell tovább, már csak azért is, mert fél tizenegy felé jár az idő, és egy olyan faluban vagyunk, aminek képtelen vagyok megjegyezni a nevét.

Bogota…, nem, Bondor…, nem, Berhida (az nm itt van), Bajáta, megvan, Borota (most is a Magyarország-térképből puskázok). Csak nagyjából sejtem, hogy az ország melyik felén vagyunk, és még át kell cipelnünk a teherautónyi cuccot Balatonra, ki kell rámolnunk az ottani garázst, betömni ezt a sok törmeléket, visszapakolni, és hazamenni onnan. Másnap kedd, munka teljes gőzzel. Pistának is, nekem is. Szar ügy.

Néha az ember döbbenetes ajánlatokat kap. Csak azért mert újságíró, és nagyon szem előtt van. Ha úgy tűnik, hogy az ajánlattevő tényleg, isten bizony keresi a helyet a számára régóta útban lévő sok lomnak, és éppen a firkászban látta meg azt az idiótát, aki valamit kezdeni tud az értéktelen törmelékkel, az emberben mocorogni kezd valami. Csala Levente például a legutóbbi Era-szerelős poszt után dobott egy mélt Kunfehértóról. Egy Ducatónyi állólámpás cucc hever fönn a padlásán 1994 óta, nagyon el kellene takarítani, írta. A 280-as jó állapotban volt, de rommá tört egy kanyarban, a motorját és a váltóját azóta megkapta egy 116-os, kasznielem nem maradt. Nekem viszont ott áll a garázsban a majdnem kész, restaurált állólámpás. Egy-két tortúrán átestem vele, ez befolyásolta kissé a döntésemet.

- Khm. Khm, khm. Hm, hm. Nem, meg se hallottam. Nem szabad olvasót levágni. Hess innen a klaviatúráról, kósza kéz, csukod be azt a Mozilla Thunderbirdöt!

- Emlékszel, milyen nehéz volt ép belsőtér-világítást találni a zöld állólámpáshoz tavaly…

- Hagyod abba!

- De figyi, ajtódíszlécet is újat kellett venni, a bontott mind rossz volt, egy vagyonba került a Gálnál…

- Kuss legyen már!

- Naaaaa, jusson eszedbe, hogy nyolc fényszóróból, valamint az Edmund bontójából vett két foncsorból tudtál csak összerakni két, nagyjából patent első lámpát…

Edmund Merci-bontója Németországban. Félrevezetésként egy BMW áll a központban

- Most már elég! Nem hozhatod el, érted? NEEEEEM SZAAAABAD! Vágod?

Így viaskodott egymással skizofrén két felem, én voltam Russel Crowe a Csodálatos elméből, igaz a jókép és a hírnév nélkül. Így se utolsó flash ám. Aztán győzött a restaurálós én, mert még mindig nem találtam szép bal hátsó kapaszkodót, pedig már három komplett garnitúra belső borítást megvettem. És hiába pucoltam azt a hármat, amim volt, egyik se jött vissza korrekt pergamen színűre. Egy padlásnyi Merci-cucc… És ott hever… Levente ki fogja dobni, hiszen írta…

Az ajándék 127-es Fiatot hősiesen visszautasítottam, pedig imádom a típust, de gondoltam, valaki jobb gazdája lesz, meg egyébként is, a hörcsög csak pici, szőrösben és rajzfilmen aranyos állat, emberben csak nagy. Azóta jött egy másik 127-es felajánlás, meg egy Zsiguli is. Amit tudtunk, a Belsőségen elszórtunk. De ez a cucc nagyon izgatott.

Látva vajúdásomat, végül a Vályi Pista döntötte el a dolgot. "Lesz nálunk egy Hyundai H1-es, egy forgatásos anyaghoz kértük segédautónak, aztán a Tomék mennek vele hétvégén repülni. De a hét elején senkinek sem kell. Eljövök veled, ketten beszórjuk az egészet, hazahozzuk." – mondta.

Így is lett. A cuccok, mint már írtam, Kunfehértón, pontosabban onnan húsz kilométerre, Levente húgának a padlásán voltak. Ekkora mennyiség hirtelen nem fért el itthon a garázsban, ezért fejben megterveztem az utat. Budapest, Kunfehértó, onnan átmegyünk Balatonföldvárra, és az ottani garázs hátuljába – ahol most is Merci-alkatrészek vannak – betömjük az egészet, amíg nem sikerül Budapesten helyet csinálnom.

Délután három lett, mire a Hyundaiért (Móricz Zs. Körtér) indultunk. Előtte még valami autópályabírságos-kifizetős ügy miatt a Kiához is el kellett ugranunk (Fehérvári út), sokat ücsörögtünk hát Erában, a piros Merci kombimban. Olyan negyed öt lehetett, mire kiálltunk a H1-gyel az importőrtől, aztán mentünk Pistához Érdre, kivenni belőle az üléseket.

Ha még nem mondtam volna, a Hyundai pont olyan autót adott, mint amilyennel az imolai szuperbörzére mentünk Zirig Árpival és az autó2-s Karner Mikivel. Csak kisbusz-verziót, sok üléssel.

A Hyundai, amivel Imolát megjártuk. Ez persze már hazafelé, a kincsekkel

Érden nekiálltunk a busz szétszedésnek. Tologattuk a székeket, hajtogattuk, kallantyúkat kerestünk, karokat, füleket, nyomógombokat, bármit. Semmit nem találtunk, amivel az ülések elengedték volna a padlót. Néztük a gépkönyvet, nem lettünk okosabbak.. Mivel csavarozni nem akartunk, mert mégse a miénk a busz, és addigra elszúrtunk vagy húsz percet, feladtuk. Dög nagy a H1, így is befér majd minden – döntöttünk.

Jó negyed hat-fél hat lehetett mire elkezdtük felcsavarni az M6-ot a Hunyadi kerekei alá, aztán még meg kellett állnunk egy kútnál is, mert a gyomorkorgástól nem hallottuk egymás szavát. A Hyundaitól igen, az baromi csendes.

Kavartunk tovább néhány órát, a GPS vitt vakon, Pista betolta a woodstocki koncertet, jó vót. Az M-akárhányas hídján még világosban átszeltük a Dunát (istenkirály; kétpilléres, függesztett híd, mindenkinek érdemes megnéznie), kicsivel hét után Soltvadkerten voltunk.

Soltvadkerten megáll az utazó. A főtéren. Kötelező. Ott van ugyanis a mesebeli fagyizó. Még 1984-ben jártam ott először, amikor az Apáczai gimivel a tajói építőtáborból jöttünk haza, letódultunk a vonatról, és nyolcgombócos fagyikat zabáltunk. Mindenkinek torokgyulladása lett, de akkor egy életre megtanultam, hogy a soltvadketi fagyizó fogalom.

Azóta eltelt negyed század, jó, ha négyszer jártam ott, sose csalódtam. Fejlődés ide, olasz fagyizók oda, Soltvadkert még mindig king. A választék felfoghatatlan, az adagok másfélszeresek, az íz utánozhatatlan. És csak 100, azaz egyetlen Horngyula egy gombóc ára, lol.

Fél nyolckor indultunk tovább Leventéhez, aki Kunfehértón beszállt, és továbbvitt minket Borotára, az alkatrészekhez. Fél kilenc, mire odaértünk. Közben megtudtuk, hogy a Fiat Ducatója és Ulysse-e mellett áll egy Alfa Giulietta is a garázsában, amibe már beleborított egy kisebb vagyont, de karburátorszinkronizálással még mindig nem vergődött zöldágra.

Mindjárt megpróbál bennünket halálra szeretni

Borotán, a kapunyitást követően egy házőrzőnek felcsapott kölyök csau-csau próbált halálra szeretni bennünket érkezésünkkor, de erősek voltunk, kibírtuk. Igaz, akadt néhány kocsonyás lábú, hangosan üntyümbüntyümöző pillanat, bevallom férfiasan, de azért az első akadályon túlestünk.

Következett a padlás. Biztosan ismeri az olvasó a tipikus, hosszú, falusi házak kényelmesnek, mondható, kábé 85 fok meredekségű padlásfeljáróit, amelyeknél a lik egyben fogyókúrás eszközeként szolgált a régi magyar embernek. Ugyanis olyan szűkre méretezték, hogy a túl kövérre hízott, nem fért át a lukon a fent lógó kolbászokig. Itt kellett lehoznunk egy fél Mercedest. Ennek a gondolatára is megizzadtam.

Mindegy, bemelegítésként a kert végéből előkerül egy rozsdamentes, matt, kék csomagtérfedél. Ezek mindig rohadnak a visszaperemezéseknél, a nagy sima felület pedig tele szokott lenni apró púpokkal, a csomagtartóban hurcolt, nehéz, hentergő, sarkos tárgyaktól. Ezen nem semmi volt ilyen. Hazavisszük, naná. Meg egy fűtőszálas hátsó szélvédő is felbukott valahonnan – ennek is találnunk kell majd helyet.

A fenti cuccok a hosszú épület távolabbi végében voltak, ahová az egy szem hatvanas padlásizzó fénye már csak finom derengésként jutott el. Sebaj, ki voltunk tömve zseblámpával. Nálam akadt két mini Maglite, meg egy kételemes nagyobb, valamint egy markolgatva feltölthető, LED-es Peugeot-zseblámpa, amit még a Le Mans-i úton kaptunk. Levente pedig felhozott egy igazi tábori lámpát – eleinte annak a fényénél dolgoztunk.

Több autóra való kábelköteg (kiderült, hogy Levente apja korábban egy svájci dízel 220-ast is szétbontott, meg akadt a családban fekvőlámpás és 207D teherautó is, azoknak a cuccai is itt hevertek), mindenféle vasak dobozokban, váltóalkatrészek, féknyergek, díszlécek, kis kárpitelemek, szétbontott, és még egyben levő hátsó lámpák, kicsit odébb egy rohadt fájú 280-as műszerfal, meg egy egyszerűbb, valószínűleg a dízelé.

És műszerek, ütközők, központizár-elemek, pedálok, romos és kevésbé romos gumikormányok, két adagoló, Zenith karburátorok, kopott fékbetétek, új, bedobozolt váltócsapágyak, maszkok, fűtéskonzolok, ajtóbehúzók. Előkerült a hátsó ülés támlája és alja. Később pedig lentről, egy kis, raktárként funkcionáló házikóból pedig az első ülések is. MB-Tex, 1,5-ös szériába való, kicsit megzöldülve a kosztól, barnák. Sajnos az én zöldemben pergamenek vannak, de ha másnak nem, hát csereberélni valamire jó lesz.

Tonnányi kincs, vegyes állapotban, izgi volt. Sajnos szőnyeget csak egyet találtam, azt is barnát, nem gumit, mint ami nekem kell. Meglepő, de a vezetőé volt. Ez általában az első, ami elkopik, bal egyes lábtérbe való szőnyeget még a nagy német állólámpás-központban, Orbauban, illetve az ottani tekintélyes alkatrészbörzén sem találtam tavaly. Azaz volt méregdrágán egy komplett garnitúra, de a többiből mindből hiányzott a "Fahrerteppich". Erre itt van egy, szólóban, sehol a többi része.

Ornbauban, a hatalmas fecske/állólámpa központban sem volt vezetőoldali szőnyeg tavaly

Közben Levente elemlámpája csontig lemerült. Az én nagyobbik Maglite-omból kiégett az izzó. A kis Maglite-okból – amiket Pista tartott – kimerült az elem. Az egy szem, pumpálós Peugeot-lámpa mentette meg a helyzetet. Mindig tartsanak maguknál legalább egy ilyet.

Tervem: válogatás után lehordunk mindent az udvarra, majd kísérletet teszünk a H1 megtömésére. Valahol a hatodik fordulónál kezdett rettentően fájni a derekam, tüdővel sem bírtam már, pedig Pista volt az, aki szívta a cigiket, nem én. Hiába, a kor…

Megpihentünk a házhoz épített garázsban, régen istálló lehetett. Érdekes gépezetek kerültek elő egy pad alól. "Csonka stabilmotorok. Volt belőlük több, is, de egy csomót elajándékoztam. Az egyiket már nagyon sajnálom, rajta volt a Bosch magdinó, itt középen. Sajnos ilyen nélkül ezeket nem tudom életre kelteni, mert nincs szikrájuk" – mesélte Levente.

"Ez itt egy kicsi, fent van a karburátora, a másik a nagy" – és a pad alatt felemelt egy másik bokszer szörnyeteget – "ez hatszázas, a két hengere lentről szív, ott van rajta az őskövület porlasztó. Szépek szerintem, át is forog mind rendesen, kompresszió is van" – büszkélkedik. Aztán szóba kerül, hogy a környéken egy bácsi árul egy öreg, talán John Deere traktort, benne Mercedes személyautóból származó, nyomórudas, dízel négyhengeressel. 170 D-é, vagy Ponton 180 D-é lesz az a motor, filózok. Maga a traktor önmagában is érne valamit, a motorra meg tutira akadna vevő. Már szinte sajnálom, hogy meghallottam.

Vissza a padlásra, hétrét görnyedve, sziszegve, botladozva, zihálva lehozzuk az utolsó pár adagot. Majd álldogálunk a porladó kárpitokból és rozsdás valamikből épített Gellérthegy előtt, és nem tudjuk elképzelni, ahogy ez a sok motyó befér oda, a H1 hátuljában levő szűk helyre.

A diffi-féltengely szerelvényt alulra tesszük, mert az nehéz, és nagy területet foglal. Rája az első üléseket. Azoknak a lapjára mennek a különféle ládák, dobozok. Mögéjük a lapos cuccok, tornyozunk, türelmesen. Egy szál pólóban izzadok a három fokban.

Naná, hogy a fele kint marad, bent viszont lukakat látok. Jescse jeden pakolovaty, nekiugrunk újra. Többszöri átrámolás után Gellérthegyünk Feriheggyé apad, már csak néhány küszöbdíszléc, a csomagtérfedél, a hátsó szélvédő, meg a hátsó üléstámlák vannak hátra, az irányítótoronyban alszanak, radarjel nélkül tájoljuk az alkatrészeket Pistával. Órámra nézek – negyed tizenegy. Balatonig hosszú az út, ott is pakolni kell majd, ez meg itt egy tesztautó, amit viszont nem karcolhatunk össze, repeszthetünk ketté. Nehéz döntést hozok – a csomagtérfedél és az üveg ittmarad. Nincs több hely.

De a hátsó üléseket még sikerül rettentő melóval betuszkolni a második és a harmadik sor közé a buszban, a küszöbdíszlécek hosszában beférnek a tető alá, és még a középkonzolt is begyűrjük. Kézmosás, bemutatkozással egybekötött búcsúzás a tévéző háziaktól, hónaljszag, gyászkeretes köröm. Eddig buli vót'.

Kunfehértó felé megállítanak a rendőrök. "Mit visznek?" - recsegi Pista szlovák papírjainak megtekintése után a kettő közül a citromba harapott arcú. "Öreg Mercihez alkatrészeket" – mondja omm, szerintem elég meggyőzően. Mégsem bírnak magukkal, kinyittatják velem a hátulját. Feltárom az autó hátulját, nézem a közeg arcát. Ül rajta a színtiszta döbbenet.

"Mi ez?!" – kérdezi még mindig a gyomorsav-túltengéses. "Régi Mercedes-alkatrészek" – ismételem el omm válaszát, bár szerintem nem volt túl komplikált elsőre sem a magyarázat. Áll ott az a jó, refluxos ember az éjszakában, látom rajta, hogy kéne neki egy Rennie nagyon, de azért gondolkozik, a munkája a becsülete. Zavarja a látvány, ilyet errefelé nem szokás. Dupla tankban háromszáz liter számlamentes olajat, tonnányi, szőlőízű Tescotabletta-szállítmányt, platónyi műtrágyás zsákot a borászat teherautóján - ilyet látott már, nem egyszer. De ekkora adag pókhálós romot egy decens, új autóban…

Előkapom az egyik törött lámpát, felmutatom – "ilyen, izé, öreg Mercihez való cuccok, attól az úrtól kaptam" – mutatok vádlón a bent kucorgó Leventére, ő se maradjon már ki a buliból, hátha legalább megmotozzák. A másik rendőr, akinek egyébként szemmel láthatóan jobb az emésztése, elmosolyodik. Jelnek veszem a villanásnyi jóindulatot, lecsapom az ajtót, most tényleg nincs arra idő, hogy jópofizgassunk bele az éjszakába. Gépezet indít, elhúzunk.

Leventénél Fehértón azért még megnézzük a Giuliettát –ilyet manapság már nem lát minden sarkon az ember. A fél tizenkettőt Alfa-röfögtetéssel ünnepeljük. Olyan a hangja, mint a 75-ösömé volt, imádom. De hiába rettentő közeli rokonok, ennek még szebb a formája, a belseje pedig sokkal veteránautósabb. A félköríven futó mutatók súlyos birtoklási vágyat ébresztenek, inkább menekülök, mert még ajánlatot teszek. Nem szexuálisat, annál rosszabbat.

Még éjfél előtt nekifekszünk a Szekszárdra vezető útnak. A Merci-alkatrészek nyiszorognak, zörögnek, halkan csikorognak egymáson – jópofa vasakkal telitömött autóval utazni, egyszer érdemes kipróbálni, mintha idegen lények beszélgetnének a kocsiban. Erdőben haladunk, minimum kétszámjegyes úton, autó annyi, mint 1910-ben. Döbbenetes dolgok történnek.

Először nyulakat, majd rókákat látunk a fényszóró kévéjében. Nyugodtak, nem futnak el, nincs gyanús szagunk, a katalizált dízelfüstöt és a koreai újautószagot nem ítélik veszélynek. Továbbaraszolunk, hopp, két őz. Legelésznek az országút szélén, ránk se hederítenek. Megállunk. Veszem elő a gépemet, kapcsolnám be, erre valami megzavarja őket, befutnak a sűrűbe. Tovább araszolunk, mi vagyunk Joy Adamson. Elza és kölykei elmaradnak, de magyar szinten nagyjából azonos csoda következik, ilyet még nem láttam, csak állatkertben: vaddisznó döfködi orrával a talajt, onnan, ahol Pista ül, nincs messzebb két méternél. Teljesen szürreális élmény. Jó lenne kiszállni, hátha kitúrt valami jó nagy darab szarvasgombát, de túl nagyok az agyarai.

Gyilkosan sok vezetés után (pedig nem is én ülök a kormánynál) feltűnik a Balaton, azaz sejtjük, hogy a lejtő alján, amerre megyünk, és tényleg semmi fény nincs, az van. Kis fogadó bal szélen, iszunk egy kávét, mindenünk áporodott, dohos bagószagú, sebaj, ez kell, Roadhouse Blues.

Negyed kettőkor érünk Földvárra. A nagy döggel beterelem Pistát hátra, a garázshoz, csodával határos módon nem döntünk össze semmit. Pakolni kezdünk. Két fűnyíró. Három öreg bicikli. Egy roller. Egy pedálos gokart. Nejlonok. Vödrök, kapák, lapátok. Szegélynyírók, nagy részük rossz. Mindent kiszórunk az udvarra a tolatólámpa fénye mellett.

A H1-ben nem találjuk a tolatóradar kikapcsolóját, ezért a parkolássegítő vidám, ütemtelen csipogása-berregése közepette pakolunk. A szférák zenéje, finom gyógyír ez ilyenkor az idegeknek. Fél kettő után járunk, mire minden kint van, bent van a helyén. Garázs- és hyundaiajtók becsuk. Az M7-es innentől egy pszichedelikus álom, a földi létet csak kapisgáljuk, egy percet nem tudnék felidézni az útból, ilyenkor már Alvin Lee sem segít.

Negyed négyre Pistához érünk. Ledobom a Hyundait, 478 kilométer van a napi számlálójában. Beröffentem Erát, búcsú, holnaptalálkozunk, kihajtok. Jól eltévedek Érd alvóvárosban, húsz percet bolyongok, mire kiérek a buszpályaudvarhoz. Négy óra, mire Zuglóba érek. Még dolgom van, vár rám több mint 100 képaláírás, amit Tom, a webszerkesztő küldött át még este tízkor a Subaru XT-s cikkhez. Legyen ilyenkor az ember könnyed, frappáns, a részleteknek alaposan utánanéző… Még ötöt sem üt az óra, már ágyban vagyok.

Másnap a TC-be érve rettentően sajnálom magamat. Kérdezem azt a szerencsés Pistát, hogy ő mikor feküdt le. Háromnegyed öt után, mondja, és látom, hogy ő sem az a őszibarack-rózsaszín babaarc. Mint kiderül, a Suzuki SX4-es cikke mellé tett posztjára érkezett vagy 400 komment, azokat olvasta órákig.

A múlt hét közepén megjelent írásainkért ezúton kérek elnézést. Beszámíthatatlan állapotban készültek. Leventének pedig még egyszer köszönöm a sok motyót. Bekerül mind valamibe, idővel...