A férjem megkért, hogy írjam le a véleményemet a Dacia Logan kombiról, mely háztartásunkba került fél évre, és én is meglehetősen sokat vezetem. Először vonakodtam, hiszen mit írhatnék, amit ő már nem írt le, és egyébként is, a nevén kívül nem is nagyon tudok más konkrétumot az autóról. Így aztán csak az érzéseimet oszthatom meg, de egye fene.

Nekem tetszik a formája. Elölről nem rossz, csak a szemei kicsit buták. Kár hogy ezen a tervezők nem gondolkodtak kicsit hosszabb ideig, de ennyi talán még megbocsátható neki. Oldalról meggyőző. Hátulról kifejezetten szép.

Az osztott hátsó ajtó, amivel először egy Volkswagen Caddynél találkoztam, már akkor is tetszett. Pakolásnál praktikus, és a Daciának is nagyon jól áll. Kilátni a vaskos kerettől nem nagyon lehet, de ez amúgy is mellékes, hiszen Twingóhoz szokott szemem (megjegyzem azzal sem voltam nagyon ügyes parkoló) el sem lát az autó végéig. Így beállni – főleg úttal párhuzamosan – csak tükörből, bő másfélszeres helyre; vagy becsukott szemmel, koppanásig merek.

Szóval szerintem jól néz ki, ezzel a szürke színnel kifejezetten pofás, igaz eddig még minden Dacia-szín tetszett, amivel találkoztam. A nevével azonban van egy kis probléma. Benne ülni jó. Vezetni jó. Utazni benne jó. Beszállni és kiszállni meg kicsit égő, pedig nem is vagyok sznob. Ugyanakkor viszont lehet büszkének is lenni rá. Járok vele mindenfelé, vásárolni, baba-mama foglalkozásokra, postára, és sokszor találkozok kíváncsi tekintetekkel.

Annyira, hogy néha már félve közelítek az autóhoz. Először körülnézek, hogy a bokorból nem les-e a Dacia tulajdonosára egy érdeklődő, aki csak pár mondatot vár, hogy mondjak az autóról. Mert nem is tudja, lehet, hogy ő is ilyet szeretne venni, mennyibe került, és hol vettem, megéri-e az árát, meg vagyok-e vele elégedve, kényelmes-e, mennyit fogyaszt, és tényleg csak pár mondatot mondjak, de az mégis eltart úgy negyedóráig.

A belső tér magáért beszél. Hét ülés. És mindegyiken kényelmesen el lehet férni, még a két leghátsón is, ahol magas, felnőtt emberek is tökéletesen kényelmesen utazhatnak, körpanorámás kilátással, mintha egy sightseeing-buszon ülnének. Ha ez a két ülés bent van, a csomagtér mérete nagyban lecsökken. Ha viszont visszatérünk a klasszikus ötös utaslétszámhoz, nagyon nehéz telepakolni – még nekem is csak egyszer sikerült, egy kéthetes nyaralás alkalmával. Szóval hely, az van benne.

Ami külön tetszik, hogy van hátul két kis hálós zseb, amibe a gurulós-törős cuccok pakolhatók. Az élet apró örömei. Azonban, ha objektív akarok lenni, azt is meg kell említenem, hogy a belső téren látszik, hogy nem minőségi anyagokkal dolgoztak. Egyszerű, majdhogynem igénytelen a belseje, és újkorában meglehetősen büdös is. Igen sok idő és fenyőfás illatosító kell ahhoz, hogy leküzdje ezt az átható szagot. 18 000 kilométer után ez hellyel-közzel sikerült, bár napos, meleg időben még mindig az orrnyálkahártyámra ül az átható, új román-műanyag bűz.

Praktikus, hogy vannak benne pohártartók, és egy édes kicsi szemeteskuka-pénztartó. Az ablakemelő helye megszokhatatlan, egész egyszerűen nem is értem, hogy mi vitt rá profi tervezőket arra, hogy a középkonzolra tegyék. És* ami még megkeseríti a hétköznapokat, az a központi zár.* Ugyanis kívülről csak a riasztó egyidejű bekapcsolásával lehet aktiválni. Nincs olyan, hogy beszaladok a boltba, és az alvó gyereket a kocsiban hagyom, bezárom a kocsit, de nem riasztom be, és mindezt egyetlen mozdulattal. Megoldható persze, csak közben mindig eszembe jut a kérdés, hogy miért? Miért nem gondoltak a tervezők erre az egyszerű dologra?

(Két megjegyzés: gyerekrablás-mentes falusi boltról beszélünk, illetve az ultrahangszondás kocsiban azért nem lehet beriasztani az alvó gyereket, mert ha megmoccan, felveri a sivítás. – RT, a férj)

El ne felejtsem ebben a mostani szeptemberi, vénasszonyok nyarának nem igazán nevezhető langymeleg időjárásban: a légkondi. Hát nagy előnye ennek a darab autónak, hogy legalább próbálkoztak, és van benne. De még a legnagyobb melegben sem szívesen kapcsoltam be, mert akárhogyan irányítom és csavarom és szabályozom, és kapcsolgatom ki meg be, a végeredmény mindig az, hogy valahogyan ráül az agyhártyámra, körbefogja, és azt hűti jeges leheletével. Úgyhogy inkább marad az ablakozás, huzatozás.

Lomha. Nagyon. Közlekedni vele kész életveszély. Még egy ötvennel közlekedő teherautót megelőzni is irdatlan körültekintést igényel. Nem ám, hogy jelez az előttünk vánszorgó kamionsofőr, hogy „Na, eriggy lyányom, mehetel, mer’ nem jön senkise”, és elhiszem. Ááá, neeem! Hiába minden előzékenység, figyelmesség és jóakarat, az ilyennek Daciával, a nem tudom hány lóerőssel (70 – a férj), de egyértelműen harmatgyengével bedőlni szigorúan tilos!

A Zuram, autóbuzi és észosztó újságíró lévén – Uramisten mekkora csapás egy családnak! –, örökösen kritikákkal él a vezetési stílusomat illetően a sörös napokon. Végeláthatatlanul próbál tanítgatni, hogy meddig pörgetni, és mikor felengedni a kuplungot, és lóerő és nyomaték és kihúzatni és belátni és előzni és visszakapcsolni és padlógáz és és és…de a Daciánál minden hiába. Itt hiába kapcsolok vissza, próbálom felpörgetni a motort, majd kiugrani, hogy gyorsan, biztonságosan meg tudjam előzni az előttem haladót, nem megy. Itt vagy van lendület, idő és türelem, vagy nincs. Semmi trükk, semmi hókuszpókusz. Szigorúan idő és türelem.

Így aztán biztonsági játékos lévén két gyerekkel nem gyakran előzök ezzel az autóval, ami viszont meglehetősen idegőrlő, főleg ha az ember sietne valahová. Az egyik legjobb tulajdonsága (és ezért szinte minden hibáját hajlandó vagyok elfelejteni neki) a fogyasztása. Egy tank benzinnel (természetesen gázolajjal – a férj) elmegy majd ezer kilométert, ami olyan 5–5,5 literes fogyasztást jelent. Egész egyszerűen imádom!

Összességében véve tehát nekem tetszik, csak az első lámpákkal nem tudok kibékülni. Vagy tágas, vagy kényelmesen elférünk benne heten, büdös (sajnos nincs mit szépíteni rajta), de édes kis figyelmességek vannak benne, ami miatt akár szeretni is lehet. A központi zár és az ablakemelők nagyon idegesítők, a légkondi borzalmas, életveszélyesen lomha, de nagyon-nagyon barátságos, hogy milyen ritkán kell kifizetnem a tele tank gázolajat.

Ennyi pénzért – amennyire én tudom - nem lehet ekkora, de jobb autót kapni ma a magyar piacon. Nehéz lesz tőle megválni, minden hibája ellenére. Ha jellegtelenségéből adódóan megszeretni nem is, de megszokni, használni, és mint használati tárggyal együtt élni nagyon is lehet a Dacia Logan kombival.

Arra a kérdésre, hogy szeretném-e megtartani az autót, a válaszom, hogy igen. Egészen addig, amíg bele nem férne a költségvetésbe helyette egy új fehér Alhambra. Mert annak olyan szép a neve.

– Sós Adrienn (a szerző gazdasági agrármérnök, közgazdász-tanár, anya, és nem érdeklik az autók, szigorúan csak használja őket)

Dacia Logan MCV tartósteszt

2007. júliustól decemberig nálunk van egy hétszemélyes Dacia Logan MCV, Laureate felszereltségben. Minden héten olvashatnak róla itt a Belsőségen. Az eddig megjelent epizódok:

Befogadtam egy románt (2007. július 19.)
Pezsgés a Dacia körül (2007. július 27.)
Első tankolás a tartós Daciával (2007. augusztus 3.)
Hátamon a váram (2007. augusztus 10.)
Anzix a negyedik daciás hétről (2007. augusztus 17.)
Dákó a Belsőség szemével (2007. augusztus 24.)
Belestem a szoknya alá (2007. augusztus 31.)
Dízel Daciával dübörögtem Dalmáciában (2007. szeptember 16.)

Ha nem szeretne lemaradni egy részről sem, tegye el a tartósteszt okos könyvjelzőjét (RSS).