Sajnos ez egy dögunalmas autó. Már tépem a hajam (fejbőröm), hogy miért nem valami eseménydúsabb 123-ast, egy igazán lélegzetelállító sztorikkal kecsegtető 124-est, vagy legalább egy hébe-hóba fejtörést okozó Pandát vettem e kerekekre tett, zöld színű agyhalál helyett.
Rég volt ilyen jó autóm, talán még az imádott kétszínű, tolótetős állólámpásom se szolgált ilyen derekasan, de hogy a zajcsillapítása, a kormányzása és úgy általában, a finom visszajelzései nem voltak olyan rendben, mint ennek a zöld W115-ösnek, az biztos. Egyetlenegyszer rohadt eddig le velünk, és ha akkor, annál a vidéki kútnál négyféle autószagosító helyett csak hármat tartanak készleten, és így legalább egy tekercs szigszalag is helyet kaphat a pulton, az egész nem jelentett volna öt percnél nagyobb kiesést Bokorba menet. Így is jó volt – jött Bandi a Peugeot 504-essel, benne sok piros szigszalaggal, majd együtt mentünk onnan a Traktormajálisra.
Természetesen a Dezsőért is BWY-nal mentünk Egerbe, nem is lehetett volna mással. A Szent Családi Zöldet Kati nem hajlandó vezetni, a 190 D és a Ponton nagyon ütötte volna egymást, meg öten jobban is el lehet férni az állólámpásban – ne feledjük, Sipos úr is velünk tartott. Ja, még valami, ha már én pontonozok, a nejnek is kijár egy kis öröm, márpedig az állólámpást sokkal jobban szereti, mint a 190-est.
Különben csak mennek bele a kilométerek, nem sok minden változik. Bekerült a fehér kormány, azt már mondtam, vettem bele egy pár majdnem korabeli, nagyon érdekesen háromutas Pioneer hangszórót, majd azokat is be kell építenem. A fűtés kezelőszerveit is rendbe tettem, de hiszen azt is megírtam. BWY-on csak olyan munkák folynak, amelyek a vásárláskori hibáinak megszüntetésére irányulnak, újakat nem kreál. Megy, kényelmes, (önmagához képest) nagyon csendes, takarékos. Egy szerethető, hangulatos, kedves, öreg dög, igazi menhelyi kutyus, hálás, hogy újra úton lehet, és pontosan tudja, hogy mi mentettük meg. Kicsit olyan, mint Bazeg volt, csak sokkal-sokkal jobb állapotban van.
Ez, mondjuk, nem látszik rajta kívülről. Az eleje megint lóg, mert a Czimbuláéknál vett rugók mostanra ugyanúgy elengedtek, mint amiket egy évvel ezelőtt kivettem – ők se tudhatták, a használtrugó-vásárlás már csak egy ilyen rizikós biznisz. A bal hátsó ajtón van két erős húzás – már ezekkel vettem -, de most már egy nyomás is – ezt két frusztrált, részeg idióta csinálta egy éjjel, még tavaly nyáron, amikor sörösüvegekkel csapkodták végig, s talppal rugdalták a Czobor utca autóit. Persze hiába lett belőle rendőrségi ügy (volt, amiben mérhető anyagi kárt is tudtak okozni), a barmai ma is szabadlábon vannak, mert az egyik(!) tanú nem hajlandó nyilatkozni a mai napig. Éljen Magyarország.
És görbe mindkét ütközője, nyomott a maszkja (ezek is megvoltak vételkor), a szélvédője körül az én házi Teroson-kúrám fekete nyomai látszanak, de legalább nem ázik be azóta. És mivel kint lakik az utcán, ótvar módon koszos, mindenütt zsírfoltok szivárognak a díszlécek és a feliratok alól, a festése pedig elképesztően matt. Senki nem gondolná róla, mennyire jó kis autó.
Pedig az alja, minden tartóeleme tökéletesen ép, ebben jó a futómű, a fék, a kormánymű, minden elektromos fogyasztó pöpecül működik, erős sugárban spriccel az ablakmosó (ja, ezeknek a fúvókáit is kifőztem ecetes vízben, mert a tűs szurkálás semmit nem ér egy ilyen öreg autónál), isteni a zajcsillapítás, dicht a kipufogó. Ein Benz für Leben – valahogy így mondaná a sváb. Bár biztosan nem, majd Bandi úgyis kijavít.
De hiába ép a fémváz, hiába masszív a test, hiába van agyig kinyomva az összes létező üreg és hajlat állagmegóvó Mike Sanders zsírral (ami pompásan végzi a feladatát, igaz a csomagtartóból szinte minden zsírfoltosan kerül elő miatta), kívülről, khm, hogy is mondják ezt távolságtartón – nem volt sokat foglalkozva vele.
Nagyon zavar, hogy egy hangyányit még mindig melegen jár a motor, főleg kánikulában. Nem vészesen, de a mutató inkább a 90 fok felé áll, mint 80 fölött kicsivel, ahol kellene lennie. Mivel sosincs időm foglalkozni vele (elég sokat kivett mostanában az időmből az angol Totalcar és az évautójázás), ezért éppúgy tettem vele, ahogy a gyerekeimmel is - a nyári, balatoni szabadságra toltam át minden iránta történő gondoskodást. Ott van slag, van idő, szerszámot viszek, némi festéket is, állagot fogok óvni ezerrel, döntöttem el már hetekkel korábban.
A verejtékező motor dolgát megkönnyítendő, a hűtő takarításának estem neki először. A legtöbben utálják, ha az autójuk eleje bogaras, egy-egy hosszabb út után mániákusan takarítják ezt a részt. Nos, jobb ha tudják, hogy az autó eleje valójában nem ott van, ahol a karosszéria vonalát megrajzolta a designer, hanem sokkal hátrább – lehet határvonalnak tekinteni a tűzfalat, lehet annak venni a motorblokkot, de a hűtő már épp elég komoly akadály bárminek, ami elöl belép és nem levegő, vagy víz. Például a rovaroknak. Ezekből a hűtő iszonyatos mennyiséget képes összegyűjteni, pláne negyven év alatt.
Mivel a rovar elölről megy be a finom lamellák közé, és ha elég nagy ahhoz, hogy beszoruljon, akkor a hűtő felületének a külső részében akad el, ezért célszerű hátulról, a motor felől, sziszifuszi munkával, sorról-sorra kinyomatni a tetemeket. Szerencsére az állólámpás elejében sok a hely, ezért a slag feje könnyen befér még a légterelő műanyag belsejébe is, onnan szépen lehet vele kifele dolgozni. Akkora a hűtő és olyan sok volt a bogár, hogy még tíz perc kitartó munka után is repkedtek kifelé a darázstorzók, lepkefejek, dongólábak, tiszta Tim Burton volt a jelenet. Ha már ott voltam, az olajhűtő lamelláit is kipucoltam, mert bár nagyobbak, azok is elég szép bogártemetőt tudnak létrehozni ilyen sok idő alatt.
A másik, ami egyre jobban zavart így, a meleg idő és az autópályázás eljöttével, hogy a tetőkárpit elengedett hátul, épp a szélvédő fölött. Végre rájöttem arra is, miért lesz egy kis kárpit-kibújásból lavinaszerű leszakadásos jelenség minden Mercimben, amiben ez elindul. Ha ugyanis letekerjük a négy ablakot, és hetven fölött megyünk, a légáram bebújik a tetőkárpit parányi lyukain át, majd leghátul őrjöngve szabadulni próbál. E ténykedése közben idegbetegen lobogtatja a kárpit szélét, s ott az öreg, szikkadt ragasztó a rángatás miatt elenged.
A Merci-tetőkápitot csak úgy lehet rendesen visszatenni, ha az ember kiveszi a szélvédőt és a gumitömítés alatti karosszériaperemen visszahajtja, de gondolhatják, hogy nem álltam neki ilyen szívatós munkának a nyaraló előtt, miközben hívogatott a söröm, a Balaton, no meg a gyerekek.
Lerángattam, amennyi jönni akart, majd Palmatexszel szépen megtaknyaltam kárpitot, lemezt egyformán. Amikor már jó száraznak tűnt (ez a kocsiban uralkodó ötven fokban nem volt több öt percnél), a szélénél kezdve szépen felnyomkodtam a szövetet. Majd, mivel a Palmatex nagy nyomásra köt a legerősebben, úgy tettem, mint a kárpitosok, ha valamihez nem férnek hozzá szorítóval: végigütögettem egy kissé domború végű kalapáccsal. Úgy tűnik, jól sikerült, bár közelebbi vizsgálatra látszik, hogy nem gyári a megoldás.
Utoljára hagytam a legzavaróbb problémát. Ennek az autónak a fényezése nagyon öreg, a tetején lehet, hogy még az eredeti festés van, de díszléc alatt már biztosan újrafújták – úgy húsz évvel ezelőtt. Az öreg festék pedig porózus, tele van mikrorepedésekkel. A mikrorepedésekbe pedig belemegy a víz, télen megfagy, kis repedésekké tágítva azokat. A kis repedések tövében pedig ott a pőre fém, ha oda sós latyak kerül (vagy akár csak víz), indul a rozsda.
Normális esetben egy ilyen állapotú autóval nem foglalkozik az ember, pár évet használja még, aztán amikor túl sok rajta a luk, és kivágják a vizsgán, kidobja. De állólámpást már nem lehet túl olcsón kapni, ráadásul ennek jó a szerkezete, a mechanikája, ki van tömve üregvédelemmel, elméletben még sokkal tovább élhet, mint egy átlagos öreg gép. Viszont hiába van még mindenütt lemez a piros foltok alatt, azért azok a rozsdanyomok előbb-utóbb lyukká válnak. Tennem kellett valamit, még soká szeretném használni, ha lehet.
Minden egyes bibit lekapartam először csavarhúzóval, a kezeléshez ugyanis útban van a festék, ráadásul a felületi rozsda bemászik a réteg alá, és valójában sokkal nagyobb folton dolgozik, mint amekkora hibát látunk kívülről. Tehát kíméletlenül ütögettem, nyomtam a csavarhúzót. Ahol erre lepattant a festék, ott mindenütt korrózió volt alatta, ahol nem pattant le, ott viszont szinte biztosan nincs, mert még nem engedte el a fémet a védőréteg.
Az így kapott folttengert módszeresen fémig csiszoltam, először pici drótkefével, aztán 80-as smirglivel (aki most ide bekommenteli a csiszolóvászont, arra ráküldöm Grétsy papa nyelvőreit). De a fém felülete ilyenkor csak szemre rozsdamentes, az apró kráterek mélyén azonban megbújik a vasoxid, ahová semmiféle csiszolóeszköz nem fér be. Ahol pedig ott a vasoxid, ott rozsdagóc lesz, akkor is, ha lefeded festékkel. Vagy talán még inkább.
Ilyenkor veszi elő az ember a rozsdaátalakítót. Ez egy olyan vegyi anyag, ami a vasoxidot általában vas-szulfáttá alakítja át, de persze akadnak más elven működők is, a lényeg, hogy ne maradjon oxid, hanem valami semlegesebb anyaggá alakuljon minden. Régen a csodás svájci Noveroxot használtam, de azt alig lehet pár helyen kapni és dög drága lett, aztán többévnyi Fertannal való szívás (a német oldalakon istenítették, de nekem akár a leírásban megadottak, akár saját kísérletek után mindig szétrohadt minden, amire rákentem) után most Korantot használok. Ez egy olcsó magyar szer, de igen jó, erre a zöld autóra másfél éve kentem rá vagy három flaskányit, és ahová tettem, ott most se rohad. Ecsetelni kell, kicsit várni – ahol megfeketedik a fém, ott kvázi rögtön lehet festeni.
Bár a Korant némiképp alkalmas az alapozó kiváltására is, azért jobb nála az igazi alapozófesték, ezért a foltokat ilyennel is lekentem száradás után. Majd amikor azzal is megvoltam, spaklival Neoflexet kentem a javításokra. A Neoflex nem más, mint egy nagyon finom szerkezetűvé száradó, apró szintkülönbségek kiegyenlítésére szolgáló késtapasz, alias kitt, népiesen gitt. Ahonnan ugyanis csavarhúzóval eltávolítottam a festéket, ott mélyedés keletkezett, ha így ráfestek, gidres-gödrös lesz a fényezés – ahogy sok helyen most is az, mert késtapasz nélkül javította valaki korábban. Azokhoz a régebbi területekhez azonban nem nyúltam, mert ennyire nem vagyok önmagam ellensége, ráadásul egész jól tartanak is.
Itt, a munka derekánál kicsit távolabb mentem a Műtől, és miközben csepegett az orromról a verejték, megszemléltem. Nos, igazi roncsot sikerült csinálnom szegény Mercikéből. A díszlécek egy részét teljesen, más részét félig leszedtem – utóbbiak a földre lógtak. Vegyes színű foltok tarkították a lemezmunkát mindenütt. Már csak be kellett volna törnöm a szélvédőt, lepattintani a dísztárcsákat, és készülhetett volna a világvége-művészkép. Ilyenkor nem szabad abbahagyni.
Vissza a késtapaszhoz. Ebből annyit kell felhordani, hogy a karosszéria síkjából minden ponton kilógjon a felülete, de mivel csak vékony rétegekben szárad, előfordulhat, hogy ez csak több menetben sikerül – mondom, sziszifuszi munka. Majd amikor megszáradt, lehet csiszolni. Én 1000-es vízpapírral kezdtem (azért víz-, mert mártogatni kell vízbe, így lehet kimosni a csiszolótextúráját eltömő kittport), majd a végén 2000-essel átmentem mindegyiken. Közben folyamatosan simogattam, próbáltam kitapintani, mennyire jó a felület.
Ezt csodálom legjobban a fényezőkben – sokszor festettem már magam autót, néha teljes karosszériát is, de soha nem sikerült elsajátítanom a jó előkészítés művészetét. Az én fényezéseimen (azon túlmenően, hogy hol megfolytak, hol narancsosak lettek) mindig látszottak a csiszolásnyomok. Mint a Mercin, most is.
Egy napot hagytam száradni az egészet (a Neoflex még a vizet is beszívja ilyenkor, ami a papírból megy bele), máskülönben, ha a festékkel lezárom a nedvességet, ementálivá rohad az egész egy év alatt. Másnap finom mókusszőr ecsettel, hígított festékkel, sok-sok keresztvonással lemázoltam a foltokat.
Az elmélet csodás, a végeredmény közel sem lett az. Eleve a Szent Családi Zöldhöz 5 éve kikevert festéket használtam – a két autó színe ugyanis elméletileg ugyanaz. Hát, amit felkentem, az sokkal világosabb és sokkal kékesebb árnyalatú, nem is értem, ennyit nem mehet el a szín attól, hogy egy hermetikusan lezárt dobozban áll pár évet… Meg persze az ecset szőrei is elkezdték megadni magukat az ötödik folt lekenése után – hát, nem lett egy Vasarely…
Mindegy, a kocsi kinézetét letojom, ha nézegetni kell, arra van szép Mercim, ez itt használatra van, és még mindig jobb, mintha morcos szemöldök lenne rajta, lilára festett csatolt lengőkar és citromsárga fékdob villanna a hátsó szekérfelni mögül, no meg Bont-Ex kipufogó bömbölne a kloákája végén – legalábbis az én értékrendem szerint. Pedig az állólámpán hátul is tárcsafék van, és a ferde háromszög-lengőkaros futómű miatt sem kell nagyon szégyenkeznie még ma sem. A kipufogón a krómvég pedig gyári tartozék, nem kell ide Bont-Ex.
Tény, hogy a pöffeszkedő, metálfényű modernek között elég furcsán hat ez a festés, de később még mindig kevertethetek színt, és átjavíthatom, az már közel se lesz ekkora meló. Ki tudja, egyszer talán még le is polírozom majd, Gyöngyössy András a Faréclánál úgyis mindig azzal piszkál, hogy így hagyni autót nem lehet. Jegyzem meg, Bandi meg azzal, hogy polírozni bűn, a mattság és a foltosság a legnagyobb erény egy öreg autónál. Nekem igazából nincs erre határozott véleményem, egyet tudok: belül, ahol nekem számít, eléggé kulturált, otthonos. Én azt látom állandóan.
De azért lemostam, mert talán tavaly szeptemberben látott utoljára mosószert. Brigéciollal eltakarítottam a Mike Sanders szivárgási nyomait, főleg a 220 D felirat alól, igaz, a milliónyi pici, fekete pötty nem jött le a tetőről. Megpróbáltam körömmel – az 1 pötty/30 s tempó nem volt igazán kecsegtető, inkább hagytam a francba.
Végül az egészet átkentem azzal a Turtle Waxszal, amit még a Hanshoz vettem anno és a mosdó alatt lakik azóta is, a vécépumpa mellett. Hanst valamikor 2007 elején adtam el, a cucc tehát már vagy öt éve lejárt, kissé sűrű volt, nem mondom. Mivel napon nem ajánlatos vakszolni, ezért Foltossal – megvan a neve! – átparkoltam a platán alá, és nekiálltam.
Nem mondom, leszakadt rólam vagy két liter víz. Árnyék ide, árnyék oda, a lemezek forróak voltak, az öreg vaksz sűrű, s egy pillanat alatt kipárolgott belőle az össze híggá tevő összetevő. A vaksz szikkadt csíkokban terült el a lemezeken, mint inkontinencia-problémákkal küzdő, nagy sebességgel hajtott mixer után betoncsíkok az aszfalton. Három óra alatt sikerült úgy, ahogy felfényesítenem, persze közelről azért foltos. Délután pedig, amikor az éves, rendes biciklitúránkat megtettük Tihanyba, majdnem elpusztultam. Jobb az ilyesmit géppel csinálni.
De az autó a foltokat leszámítva elfogadható lett, meg is nézték páran, ennyit megért a szívás. A hegyhátszentjakabi Belsőség-találkozóra én ugyan már Budapestről akartam menni, Zách Danival, a Vespákon, de megragadás miatt leparkoltuk a mocikat a martonvásári Weber-szervizben, és inkább Göbölyös Zsolti újszerű 127-es Fiatjával érkeztünk. Viszont édes egyetlen Katim elhozta Foltost a Vadása-tó mellé, igaz, csak valamikor éjjel fél tízkor érkezett. Szenzációs volt, ahogy begördült. Tolatva beparkolt egy fénykarikába, és a sötétből, mintha csak vezényszóra tennék, egyszer csak elkezdtek felbukkanni mindenféle árnyak. Halkan morogtak, dülöngéltek, támolyogva közeledtek, egyre többen lettek, karéjként vették körbe az autót, de nem léptek oda. Bevillant az eredeti Zombie-film – mit tettek az olvasókkal Pistáék?
Haza, azaz Balatonra már Kati vitt éjjel, Foltos pedig ugyanolyan csodásan, finoman ringatott bennünket, gondoskodó, puha tenyérként tolt minket az ezer év meg egy életnyi hangú motorjával, mintha csak új lett volna. Imádom ezt a kocsit, félek, sose lesz még egy ennyire jó belőle.
Balatonon egy másik műszaki feladat is várt rám – Sipos úrral valamikor tavasszal leszállítottuk a garázsba a gyerekek autóját, az általam és még más barátaim által összerakhatatlannak ítélt váltót meg Karesznek, Viszre, ugyanakkor. Ő két nap múlva fel is csörgött – „te, Csík, nem volt ezen a váltón valami közdarab? Mert ezt az isten se fogja neked összetenni, óriási a hézag a féltengelytokok és a ház között”.
Vitáztunk egy kicsit, kötöttem az ebet a karóhoz, hogy mindent odaadtam neki, de aztán otthagytam inkább a reggelit és előtúrtam a tejesládát, amiben az eredeti váltó alkatrészei laknak. Ott volt a két fél régi váltóház is, elpucolva – egy időben még azt hittem, azokkal rakom össze majd a kisautót. Sem a dobozban, sem a váltón semmi közdarab. De Karesz csak óbégatott a kihangosított telefonból – kell ott lennie valaminek, nézd meg alaposabban. Jobb híján megütögettem neki kalapáccsal, hogy hallja, nincs ott semmi. Erre leesett egy gyűrű.
Úgy oda volt ragasztva, és annyira olyan anyagból készült, mint a váltóház maga, hogy még pucolás után sem látszott, hogy külön alkatrész. Az új váltót pedig nem ilyen szemmel néztem össze a régivel – gondoltam, abból mindent kibeleztem, eltakarítottam. Hát nem. Tehát ment postán a két távtartó gyűrű Viszre, Karesz össze is rakta szépen a váltót, volt nagy öröm. Egy igen jól sikerült (legyen aranyba foglalva a drága Margó keze) vacsora után hazavittük Földvárra a cuccot, én meg megpróbáltam összerakni az autóval.
Igen ám, de még a közgyűrűk ellenére is maradt hézag a váltó és a féltengelyházak között, épp annyi, hogy ha az egyik oldalon beakasztom a lengőkart, a túloldalon majd’ egy centivel odébb legyen az egész. „Megkapod örökbe a régi hegesztőapparátomat, hozol flexet Pestről, seperc megcsinálod a garázsban, odébb teszed a fület, aztán már jó is lesz” – vigasztalt egy mérhetetlenül gáláns Karesz.
Csakhogy az egy nagy dög CO-gép, ráadásul kellene bele elektronika a bedöglött helyett, a huzaltovábbító motorjával is van valami bré, palack sincs hozzá – a szabadidőm mennyiségét pedig ismerem. Mire én abból működő berendezést készítek, addigra garázzsal együtt elporlad az akkor már nagyapakorú gyerekeim autója. És a budapesti garázsban a már a gyerekek rajztábláját (ami alapvetően egy kétdimenziós tárgy) se tudtuk hova tenni a múltkor, amikor hazahozták a Kokasról. Nem, nem fogadhatom el.
Viszont elkezdtem gondolkozni egy pici, bevonatos huzallal dolgozó hegesztőgép beszerzésén, ami elfér valami lyukban. Olyannal készült a Merci kipufogóleömlője is, csodásan teszi a dolgát. Bár a huzal drága bele, nekem nem ipari szintű munkákra kell, tehát ez nem számít. Vajon hol lehet a legolcsóbban beszerezni ilyet? Létezik olyan, hogy használt hegesztőbolt? Mit kell nézni az ilyenen? Mindegy, idén már nem hinném, hogy működni fog a kisautó – újabb év kipipálva.
De legalább Foltos felkészülten várja a telet. Ja, közben Karesz megint hívott – úgy tűnik, azóta rájött arra is, mi a baja az alig kiemelő kuplungnak, a zöld Mercedes eddigi egyetlen megoldhatatlan talányának. Ha minden igaz, a ludas a macedón származású Ruen készlet hullámos tárcsája lesz, már nem egy autón bizonyult hibásnak. Már meg is vettem az újat - riport majd jön.
