Már látom magam előtt a kommenteket: "hőőő, mééé heggeszt má maszk néllkűűű...", "ez a barom, némá, szigszalagot se hord magánál...", "lopja azt a motort a paraszt...?" meg ilyenek. Megírom, van akit szórakoztat, igazából azt is, aki csak hőbörögni jön ide, és ez örömmel tölt el. Tudják, az emberi faj szivárványos sokszínűségébe sokan beleférnek, nem tudja mindenki szépen artikulálni a gondolatait. Mindenesetre készítsék ki a kávét, sütit, üljenek le kényelmesen, csukják be az ajtót - olvassák szeretettel.
Mert a vasárnap délelőttjüknek ezennel lőttek.
Idén végre tényleg minden összejött. Az eddigi Traktormajálisok közül a legjobb helyszín, isteni idő, ordenáré méretű csühögés, mindenek előtt és után pedig veteránautózás, lerohadás, majd megmenekülés. Szebb napot nem is kívánhatna a magamfajta.
A Szent Családi Ereklyét nem akartam kihozni a garázsból, mert esőt jósoltak, és épp nemrégiben pucoltam le, a Bianchi megy, de van valami baja, egy váltási hibát kéne megoldanom (nehezen megy be másodikba, negyedikbe és rükibe, talán a váltótartó bak leszakadt?), a Ponton még nincs kész, ezért a járós zölddel mentünk – ami valljuk be, éppen elég élvezetes propozíció egy szombati túrához.
Sajnos ez a zöld autó közel nem annyira nyűgös, mint Era, vagy pláne az örökké beteg Hans volt. Ebben nincsenek morajok, vibrációk, kuplungdobálásos-rángatásos furcsaságok, szintszabályzót se tettek bele Stuttgartban, amivel harminc évvel később őrületbe lehet kergetni a Kareszokat, a fűtőradiátor se durrant szét benne, amivel a Csikósok találnak maguknak önfeledt szórakozást hosszú napokon át, alvás helyett. Az állólámpa megy, élvezetes, gyógyír az idegekre, igazából elszomorodok, amikor ki kell szállnom belőle. Még csak a vizet se melegíti, ami Eránál is, Hansnál meg pláne probléma volt. Azaz… Azaz olvassanak csak tovább.
Márciusban Karesznál jártam vele, sajnos arról a szerelésről nem is volt időm írni, meg nagyon sokat nem is csináltunk, az egy teljes posztot talán nem ért. Hacsak Margó remekbe szabott Tesco-narancs pálinkája, illetve az új családtag, a nyugati határszélről hozott kamasz bernáthegyi nem dúsította volna fel, de kicsit az időm is elfogyott. Mindenesetre három apró, használatot csak kismértékben befolyásoló, mégis rendkívül zavaró problémát sikerült orvosolnunk akkor, ott, márciusban.
Végre megfelelő síkba hegesztettük a kipufogó harangját, ami így már nem fúj ki – külön köszönet Gajdán Miki Év Autója zsűris társamnak a tőle kölcsönkapott, egészen fantasztikus varratokat produkáló, bevonatos szállal működő hegesztőgépéért. Kareszé ugyanis húsz év után letérdelt, és most épp nincs khm, érkezése másikat venni. Kölcsönkértem.
Ha már volt gép, meghegesztette a kartert is, amiből elég durván csöpögött az olaj – egy ideje már ágytállal a motorja alatt aludt az autó az utcán, sajnos valamikor odaverhettem az elejét. Azóta elpucoltam az aszfaltról a nyomokat, amennyire tudtam, de még egy menet hátra van.
Karesz rájött arra is, hogy a gáz miért ragad fenn viszonylag gyakran. Ennél a fajta dízelnél vákuum vezérli az adagolót, és a szívócsőben, a pillangószelep után van egy furatos csavar, amit feltehetőleg régesrég elvesztettek ebből az autóból, és egy valószínűleg karburátorból származó cuccot tettek a helyére, amin sem a lyukak mérete, sem a helyük, sem a számuk nem stimmelt. Hosszan túrtam Károly csoda tejesládáját, amiben egy tonna döbbenet gyűlik már vagy húsz éve (többek között marékszám egérszar is), és fél óra után találtam is egy csavart, amit némi hegesztéssel és egy plusz anya ráapplikálásával át lehetett alakítani a célnak. Jó is lett.
Nos, az imigyen meggyógyított, selymesen duruzsoló, makkegészséges, masszív futóművű, csodás fékű, zsírral kiüregelt, ám kívülről meglehetősen kopottasnak tűnő családi járgánnyal nyakunkba vettük az M3-as, majd a 21-es utat. Ültek már 40 éves dízelautóban, amiben zenét lehet hallgatni, sőt, a beszélgetéshez sem kell hangoskodni? Na, ez most ilyen, el se hinnék, milyen jó.
Hiszen én se hiszem el, talán még sose volt ennyire kulturált állólámpás Mercim, pedig 22 éve űzöm a műfajt. Oké az eleje lóg, mert a Czimbuláéktól vett rugók erősen veszítettek a hetykeségükből egy év alatt, ez tény, de átmenetileg ezt fogjuk fel szexepilnek.
A 21-es úton azonban mocorogni kezdett a hőmérő. A mutató lassanként közeledett a 100-as osztáshoz, márpedig az állólámpás nem csinál ilyet, soha, csak ha valami óriási baj van. Nem 123-as, 124-es ez, ebben nincs termokuplung, aluhűtő, fordított vízáramlás, túltömött motortér, meg egyéb agybajok, míg azoknál némi linkséggel elfogadott, ha a mutató folyamatosan forráspont közeli értékeket mutat, de ennél ilyen szóba se jöhet.
Szerszámot sajnos sosem hordok ebben az autóban, hiszen utoljára talán 2002-ben rohadtam le állólámpás Mercivel, azaz akkor is tudtam vele menni, csak fura zajok jöttek belőle. Efféle viselkedésre egyszerűen nem vagyok felkészülve. Jobbágyit elérve már jóval felette voltunk a százas osztásnak, muszáj volt megállnom. Szerzek egy tízes kulcsot, és ha kihűl a motor, kihajítom a termosztátot, biztos az döglött meg – gondoltam.
Kávéztunk egyet, vettem desztvizet, és elkezdtem betölteni, hogy legalább valamennyi legyen a rendszerben. Bálint nagyon figyelte, mit csinálok, s miközben borítottam a flakont, magyaráztam is neki: ha lukas lenne valahol a kör, az autó alatt ilyenkor megjelenne egy tócsa. Töltöttem tovább, majd hogy bizonyítsam, hogy nincs nagy gond, a kocsi alá néztem. Mintha csak illusztrálni akarta volna az állításomat, bemutatót tartott. Tócsa, bizony.
=%Ł@+++!!! – ilyesféléket dünnyögtem nem is annyira visszafogottan a bajszom alá, tényleg csak azért, hogy felkészítsem a gyerekeket az igazi életre, hiszen ki másnak lehet ez a dolga, mint egy felelősségteljes apának.
Eleve kicsit el voltunk már késve, szerszám, mint mondtam, semmi, a tűzfalnál viszont az egyik gumicsőből szökőkútként spriccelt a vasszer. Rohantam a kutashoz, van-e csavarhúzó, fogó, valami bandázs, csipesz, akármi. Sajnos a közepesen pocsék kávét adó Douwe Egberts gépen, némi pián és rágcsán, valamint a Homasita masszívan butított kínálatát nyújtó használhatatlan izéken kívül nem találtunk semmit a polcokon.
Ekkor suhant be az első biztató fénysugár hátán egy oldalkocsis R69-es BMW (csodás, használt patinája volt a fogatnak, ha nem rohantam volna a szereléssel, lehet, hogy ott helyben megírom tesznek, tényleg, a legszebb állapot). A gazdi segítőkészsége nem ismert határokat, szétpakolta a motorját, ezeréves szerszámok között turkáltunk, majd elrohantam egy körülbelül százszor újraélezett csavarhúzóval, amit utoljára talán Sztálingrád ostrománál vetettek be.
Ki akartam kötni a teljes fűtéskört, mert annak az egyik csöve durrant ki, és sajnos a kissé áteresztő fűtéscsappal nem tudtam elzárni (rég ki akartam cserélni). Itt is, ott is levettem a gumicsövet, hogy 180 fokban visszahajlítva valamilyen módon legalább elzárjam. Ekkor befutott egy álomszép 311-es Wartburg. A BMW-esessel ellentétben ők nem a Traktormajálisra tartottak. Dehogy, ők már megnézték, és jöttek el onnan, lol. Mindenkinek máshogy ketyeg az órája, ez is bizonyítja, mindenesetre lett gyorskötözőm, jobb híján azzal próbáltam a derékszögbe hajlított gumicsöveket elzárni. Tudtam, hogy nem fog működni, de egyszerűen nem jutott jobb az eszembe, még bort se lehetett kapni a kúton, mert egy parafát félbevágva kaptam volna két dugót, azzal is megoldódott volna a probléma.
Addigra viszont már felhívtam Bandit, akiről tudtam, hogy Rozival éppen ő is Bokorba tart. Bandi, lerohadtunk, eldurrant egy fűtéscső, van-e nálad szerszám, bandázs, cső, akármi – hadartam. Bár ők épp egy másik úton hajtottak, tervet módosított, gondolom, neki és a barátnőjének is sokkal izgalmasabb volt egy öreg Mercit menteni, mint a Traktormajális. Megértem.
Tíz perc múlva befutottak, egész szép alternatív veterántalálkozó lett a szendergő Mol-kút mellett, Jobbágyiban talán még sosem volt ekkora helyi oldtájmeres eksn. Wartburgosaink elszivárogtak, tőlük el sem tudtam köszönni, BMW-s segítőnk is átöltözött, búcsút intett. Norbi közben talált egy nagy futrinkát, csodásan elvolt vele. Majd egy meggondolatlan pillanatban Bálintot is kicsit közel engedte a bogárhoz, összevesztek rajta, ment a harc. Én nyakig olajosan, Kati kicsit tanácstalanul az árnyékban, business as usual a Csikós családban.
Lekaptam a beteg csövet (majd’ szétmállott a kezemben, úgy porladt), Bandi beélesítette a féktisztítót, a piros szigszalagot, s készen is állt a ták. Még két perc, és fent volt a cső, beborogattam a vizet, épp csak szivárgott kicsit, jó lesz. A hűtősapkát persze nem tettem fel, mert a nyomás azonnal szétküldte volna a fáslit, de ha a kubai forróságot évtizedeken át bírták így az amerikai batárok, az én Mercimnek se lesz sok baja a Bokor-Eger-Budapest túrán, ami hátra volt.
Selymeset aszfaltoztunk Bokorig, kanyarokban én mentem el Bandinak, emelkedőkön Bandi Rozijának orrát éreztem a csomagtartómban, mert letolt – privát autóverseny befőttesgumi-motorokkal, virsligumikon, hatvannal. Ez is jó ám, csak rá kell érezni. Útközben még elhagytunk egy újságíró kollégát, akinek az E30-as BMW-jének szorult ötödikbe fixen a váltója (azt nem vállaltuk be, reménytelen lett volna nekiállni, borogatni a kocsit az út szélén), láttunk lerohadt Unót is – ez már csak egy ilyen nap volt.
Bokorban most ez talán már a Majális negyedik új helyszíne volt, és mondhatom – talán minden eddiginél jobb is. Egy lankás völgy két oldalán sorakoztak a standok a kajákkal, piákkal, gépészeti bemutatókkal, ajándékozni valókkal, középen irgalmatlan területen a traktorok, legalul egy masszív vurstli, tőle balra a veteránparkoló, amit most példás fegyelemmel tényleg az oldtimereknek tartottak fenn.
Az egész völgyre pedig, mint király a népére, úgy tekintett le a versenypálya a domb fölső részéről. Ezen a pályán zajlott a traktoros kötélhúzó verseny, fölötte koronaékszerként pedig a színpad terpeszkedett. Ezt a helyet az ég is traktormajálisozni teremtette.
Sajnos Vöcsit (alias egyhengeres, hétliteres, kétütemű, dízel Hoffher) nem sokat hallottunk huppogni, pedig a Csikós család kedvence ez a trakesz, viszont volt egy csomó hosszú orrú Dutra, a faros Ikarusszal kvázi megegyező, hathengeres, soros motorral az elejében, amely a világ talán legszebb traktoraként a második helyre szoros befutó minálunk.
Most nem láttunk Porschét, helyette egy másik sportautó-márka, a Lamborghini képviseltette magát egy háromhengeres, 1958-as, ennivalóan szép darabbal. Bálint rögtön a nyergébe pattant, és megkért, fotózzam le, mert az osztálytársai közül szerinte még senki nem ült Lamborghini volánja mögött. Hát ő most már igen, van bizonyíték.
Ott volt az én személyes sztárom, a porrá rohadt, tákolt, pokoli állapotú, de tökéletesen működő orosz DT-54-es is, amivel fél Magyarországot felépítették. Orosz technika, de azért kicsit a mienk is. És hihetetlen, hogy működik.
És persze a hídvázas MAN-ek, a kis Dutrák, a Lanzok, az argentin Pampa, az ősi Fordson... Megint volt bőven látnivaló. Nekem idén a legjobban egy kicsi, háromhengeres, sárga Renault traktor tetszett, amelyet 1939-ben gyártottak, és a leírás szerint „nagyon erős”.
A kötélhúzó verseny sztárjai a Dutrák voltak. A szponzor Axiál ilyenkor hoz egy új Fendtet, amelynek az elejére óriási csigát erősítenek, a két vetélkedő trakesz pedig a csigán átvetett kötél két végén erőlködik, miközben a nagy, modern dög biztonságból utánuk enged egy kicsit. A kisebbekkel kezdték, egy porrá rohadt Dutra dömper ment neki egy kisebb Dutra traktornak, persze előbbi nyert.
Majd jöttek a nagyok, hat hengerrel. Gigászi csaták zajlottak, a trükkösebb sofőrök az összkerekes, hathengeres D4K-kat leszabályzásig pörgették (hallottad, hogy dőőő-dőő-dö-dőőő), leugrottak a kuplungról és széttépték a talajt. A Fendt lassan araszolt utánuk, majd nini, mit láttunk, álló kerékkel csúszott. A dutrások ugyanis úgy bevadultak, hogy egyszerűen elhúzták, akárhogy is tiltakozott. Nem hittem volna, hogy ennyire lassú sport is lehet ilyen izgalmas és diadalmas, de bevallom, szájtátva ragadtunk a helyünkön, még talán üvöltöztünk is.
Nem akarom ecsetelni, mert aki ott volt, ott volt, és élvezte, aki pedig nem, előbb-utóbb úgyis eljut Bokorba, mert idővel mindenki rájön, hogy ez a rendezvény kihagyhatatlan. Az orosz, kétütemű, felettébb motorbicikli-jellegű láncfűrészek, a stabilmotorok és a leszedett olajteknős, kéthengeres, kenés nélkül üzemelő, valami teflonos izét hirdető orosz aggregátor mellett ellépdelve visszakavartunk kajálni. Jókorát fejlődött az infrastruktúra, a kajáldánál már nem 30-40 fős sorok álltak, csak 10-15, a Toi-Toi vécék között pedig mindig akadt szabad.
Még a mező alján szemügyre vettük a hatalmas, 1913-ban készült Lanz gőzgépet, amely bár épp nem működött, így is épp eléggé magasztosnak tűnt. Mindent meg lehetett rajta szemlélni, röpsúlyos szabályzót, hajtórudakat, vezérlőszelep-működtetést, csörlővel leereszthető kéményt. A kazánja is kellemesen meleg volt, szinte beindíthattuk volna.
El Bokorból, Parádsasvár és Parádfürdő érintésével átverekedtük magunkat Egerbe. Mindig ilyenkor jövök rá, micsoda pocsék állapotban lehet a gazdaság – az az út lassanként már csak nyomokban tartalmaz aszfaltot, lényegében járhatatlan, mint minden ilyen, nem igazán főútnak tekintett másik út az országban. Pécs környékén legalább ilyen pocsék a helyzet, de sorolhatnám. Ennyire pocsék utak pici gyerekkoromban, a szegény hatvanas-hetvenes évek fordulóján sem voltak talán, ez már hihetetlen. Pár újautóssal találkoztunk, tízzel tipegve kerülgették a gödröket, mi azért egy ötvenest tudtunk tolni a Merci ballonos kerekein, de nem volt kellemes. Hogy ebből hogyan lesz még egyszer úthálózat az én életemben, azt el se tudom képzelni.
Mindegy, túléltük, Parádfürdőn megálltunk folyadékokat pótolni (a Merci meglepően keveset nyomott ki magából, bár rendesen összerozsdázta a teljes gépteret) egy kávézónál, majd három hónap óta először megint Csabinál landoltunk. A Mester jól van, meggyógyult, de a munkájáról majd később írok, külön posztban.
Mercike csodásan, angyali nyugalommal hazahozott minket, de annyira mardosott a bűntudat amiatt, hogy így hagytam lebetegedni, hogy vasárnap félretoltam minden teendőt, és hónapok óta először nekihasaltam szerelni. Rég tettem ilyet, egyszerűen nem volt rá időm. Hihetetlen volt az eufória, hogy megint szerszám lehet a kezemben, hogy valamit megjavíthatok, kicsit összeverem majd a kezem, meghúzom a derekam, vasmunkás-szagúan ülök le ebédelni, hétfőn pedig kipucolhatatlan gyászkeret lesz a körmöm alatt a rózsaszín kezűek értekezletén. De jó…
Gumicsővel Torjay Laci barátom segített ki, volt neki otthon 18-as átmérőjű Alfa Romeo hűtéscsöve - éljen soká a márkák közötti megbonthatatlan barátság. Ha már nekiláttam, előtúrtam a fűtéscsapjaimat is, és a legjobbat beszereltem közülük. Igaz, mint kiderült, ami fent volt, sem zárt rosszul, egyszerűen csak nehezen járt, de ezzel a finomabb darabbal most azért nyugodtabb vagyok.
Az igazi baj az volt, hogy az autóm valamikor a múltban sokat állt, és valaki bentről erőltette a fűtésállítást, a csap meg közben berohadt. Ilyen erőltetésre pedig általában nem a csap mozdul meg, hanem a működtető bovden görbül el.
Kimozdítottam a kezelőegységet a műszerfalból (hangszóró ki fölülről, majd rács ki, utána gumikalocsni patentjei, gumikalocsni, flepnimozgató rudazat szét, majd végre a panel a gombokkal), megfordítottam ott bent, a helyén, és máris beigazolódott a gyanúm: a bal oldali fűtésszabályzó huzala Z, a jobb oldali csak J alakban görbül meg.
Utóbbit ki tudtam egyenesíteni, de az előbbin olyan éles volt a hajtás (ezt brutálisan erőltethették), hogy a fogó érintésére eltört. Basszus, most honnan lesz ilyenem? Tömör huzal, benne tokban, a vége tekercsbe hajtva, ilyet nem készíttetek vasárnap…
De eszembe jutott, hogy még az anno Kunfehértóról, Csala Leventétől kapott és Pistával Balatonra átvitt állólámpás cuccok egy részét felhoztam Pestre a balatoni garázsból. Elkezdtem kiforgatni a garázs belét - talán, talán…
És igen, találtam egy pár bovdent, méghozzá jót. Mennyit röhögtem régen az öregeken, amikor elővették az „ez még jó lesz valamire” dumájukat, és azóta hányszor mentett meg ugyanez a mentalitás a pokoltól… Persze a bovdeneket ki-, még inkább befűzni nem túl kellemes, de azért még mindig ezerszer szívesebben szerelek állólámpás fűtésrendszert, mint bármilyen későbbit. Ez legalább nem fullra törékeny műanyagból készült.
Mivel a bovdeneknek a dupla tűzfalon át kell hatolniuk, ám a köztes üregbe csak az utastéri levegő beszívására szolgáló rács alatt lehet bejutni, ezért először azt kivettem, no meg persze ehhez először az ablaktörlőket is leszedtem.
Ha már leszedtem az ablaktörlőket, a bal oldalin kicseréltem a gumilapátot. Sose veszek teljes ablaktörlőt, hanem méteres csíkból vágottat fűzök a régibe. Hogy miért? Mert csak feketét kapni állólámpás méretben, a fekete ablaktörlő pedig az állólámpások legotrombább szégyenfoltja, mert könnyen orvosolható. Igazi igénytelenségre vall, hiszen matt króm lapátvázat kapni az ebayen, de még itthon, a hirdetési oldalakon is, abba befűzöd az új gumit és kész. Érdekes, OT-s autón is sokszor látni ilyet, pont Bokorban parkolt az én szakadt autóm mellett egy igazán szép fehér, azon is ott éktelenkedett a fekete lapát. Nekem kiveri a szememet, inkább legyen rozsdás, horpadt, akármilyen az autó, de ezt annyira könnyű rendbe tenni, hogy nem is értem… Persze mindenki mást figyel, sokan nyilván az én autómra mondják, hogy igénytelen, ahány ház, annyi szokás.
Tehát következett a rácskivétel, műszeregység-kivétel, majd – miután jól megkentem a bovdent - sok-sok fűzögetés, kábelvezetés jött, végre bent volt a kicsi vég, hát nem leejtettem a biztosító alátétet? Na, te legközelebb akkor kerülsz majd elő onnan, ha kirohad a kocsi alja, vagy elbontják az egészet. Néhány, a nyelvtankönyvekben nem, maximum a modern nyelvészet szakosokéban szereplő szó elismétlése után inkább hajtottam egy másikat rugós alátétből, összepattintottam a cuccokat, minden siklik, csusszan, záródik, szuper.
Ha már ott voltam, lefotóztam a bizonyítékot, hogy az állólámpás Mercedes már a digitális, szélessávú adatszórás korszakának a gyermeke: nézzék csak, a műszeregységtől a szellőzésszabályzó-csúszkákhoz száloptika viszi a fényt. Nem vicc, tényleg az, kezdő állólámpásos koromban egyszer meghámoztam egy ilyen kábelt, csak bámultam a sok kilógó árvalányhajat.
Mindent szépen összepakoltam, és mivel az alkalom adta magát, a benyomott közepű, pocsék hangú, filléres, régi Clarion hangszórót is kihajítottam a műszerfalból. Ráadásul ez kerek volt, a lik pedig ovális, ilyet pedig nem szabad, a hangszóró elejéből és hátuljából jövő hanghullámok ugyanis nem keveredhetnek soha, mert fáziskéséssel durván kioltják egymást. Az eredmény: kásás, mélyektől teljesen megfosztott, torz hang, szörnyű, ilyenkor minimum egy méretre szabott kartonlapot bele kell tenni a lyukba, hogy az előre és hátra hang elszigetelve maradjon egymástól.
A Clarion helyére egy kétutas, ovál SAL ment be, és van minőségváltozás: a halk, torz vartyogás helyett csak viszonylag pocséknak mondható zene lett az autóban. Persze minden relatív, de a fejlődés kvázi érzékelhető. Sebaj, már látóhatáron az új fejlesztés. Ne aggódjanak, semmi modern.
Feltöltés után a hűtőrendszer semmiféle inkontinencia-problémát nem mutatott, szépen felment a mutató, megállt a 85-ön, ahogy illik, csodásan működik minden. Megnyugtatott az a látvány is, ami a szellőzőlevegő-belépő dobozában fogadott, ez az állólámpások egyik legalattomosabb rohadási góca, a kifolyóknál, amik a motortérbe vezet, porladni szokott a karosszéria. A Mike Sanders itt fantasztikusan tartja magát. Ha a többi üreg, amit megcsináltam is csak közel ilyen jó az autón, nyugodt leszek. Letojom a külső csipákat, azok sokáig nem bántanak, majd nyáron lekezelem őket.
Csak az a szemét kuplung, arra tudnék már rájönni, miért fog annyira lent…
-------------------------------------------
Megjelent posztok a BWY-ról:
2012.12.30. Apró hibának indult. Aztán beledöglöttünk
2012.08.12. Bazegkettő először Karesznál
2012.01.22. Hazahoztam a Mercit
2012.01.08. Miért lett mégis új Mercim?
2011.10.13. Rég nem vettem Mercit...
Az utolsó 100 komment: