Ha az Onedin-család epizódjai megérdemeltek annyit, hogy minden következő előtt legyen egy rövid összefoglaló, talán érthető, miért kell megvetnem itt az ágyat Sipos Zoli barátom Ford Sierra vásárlásának.

Az ominózus bécsi kirándulás előtt egy nappal Zoli, alias streetsta segített nekem SOS elszállítani a lakatosműhelyből egy onnan gyakorlatilag január legelejével száműzött, fényezés előtti Puchot, Kecskemétről Egerbe. Mindezt december 29-én. E szívességet december 28-án, éjjel kértem tőle, amikor én még Szekszárdon dorbézoltam. Ráadásul mindenféle akadályok álltak útjába az időzítésnek, tehát a négy nap közül, amit sebtében felajánlott, egy se volt jó, kvázi ultimátumként érkezett hozzá a segítségkérés: holnap kéne, oké? Kedves barát vagyok én, bár ez nem mindig látszik. Mindegy, azt a sztorit megírtam, vasárnap olvasható is volt a Belsőségen, nem szaporítom rá többet a szót.

Tehát 29-én éjjel a fényezőnél landolt a Puki, és persze azt az egész napot végigdumáltuk a fagyis Transitban. Nekem eredetileg a 30-a lett volna szabad Puch-szállításra, de az meg Siposnak nem volt jó, mert arra a napra tervezte, hogy Sierrát vesz Bécsben. Csakhogy 29-e folyamán kiderült, hogy a tervezett kettőből egyik barátja sem tud elmenni vele másnap. Hoppá, nekem szabad volt a 30-ám, mondtam gyorsan, én megyek szívesen, ritkán van ilyen, hogy ne kelljen hosszasan tervezni egy egész napos programot. Felhívtam Lacust is, nem akar-e jönni. Volt ideje, jó bulinak ígérkezett, ráállt. Ezzel össze is állt az idei imolai veteránbörzés csapat háromötöde. Nem rossz.

A fagyis (fagyós?) Transitot otthon hagytuk, ezúttal Zoli V6-os Sigmájával mentünk. Nekem különösen kellemes emlék a kocsi, ez volt talán az első komoly tesztautó, amiben valaha ültem, ráadásul úgy, hogy két évvel később lettem csak újságíró. 1992-ben vezette be, asszem a Denzel Hungária nevű importőr Magyarországon, azt a tesztautót kapta meg az akkor az Autó Magazinnál dolgozó Tóthmátyás Tibi barátom. Akinek a révén – mellesleg - a szakmába kerültem. Hiába, a baráti szövevények láncolata az autós újságírói szakmára is árnyékot vet – hű de szép kézavar volt. Iszonyat királynak éreztük magunkat abban a kocsiban, felfoghatatlan dolgokat tudott.

Sipos Zolié egy igen keveset futott, bőrös, aktív futóműves, kései, 1996-os darab, már frissítés utáni. És még mindig luxusautónak érezni. Nemtörődöm könnyedséggel viszi a százhetvenet (persze a német autópályán – tettünk gyorsan egy kört Stuttgart felé is…), a rugózása valami egészen fantasztikus, mégis érezni benne kicsit a gépet, tehát épp annyira öreg, hogy nekem barátságos legyen.

Képzelhetik. Eseménytelenül, nulla idő alatt teleportáltuk magunkat Bécs külvárosába, ahol – kapaszkodjanak meg – egy magyar srác visz egy jól menő kereskedés/bontó kombót vagy tizenkét éve. Hirdet az osztrák, de hirdet a magyar oldalakon is, sőt, Magyarországról is visz ki autókat eladni. A kereskedés egyik hátsó sorában például találtunk egy egészen rozsdamentesnek látszó S100-as Skodát, papaállapotban.

A Sierrát – egy kétliteres, 125 lóerős DOHC-motorral szerelt, legutolsó évjáratos kombit – a második sorból kellett előhalászni. Amíg a kereskedő srác szabaddá tette a terepet (ne feledjék, szombat volt, két ünnep köze, mégis kaptunk kiszolgálást), Lacussal felmértük a kínálatot.

A térdünk remegett a közel újszerű 518i BMW-től. A 260 ezer kilométer talán nem kevés, de a kocsiról árulkodott, hogy szerető gazdánál lakott. Vizsgával, naprakészen 1500 euró.

És az a vicc, hogy az 518 igen tartós verzió, a kocsin pedig tényleg egy karc sem volt.

De találtunk klímás Renault Twingót minden papírral, forgalomkészen egy ezresért.

Hátul, a bontóban állt egy közel hibátlan, porszívóseggű Mazda 626-ost nyóccázér'. Dísztárcsák a csomagtartóban jeligére.

Meg egy egészen elképesztő kisdömpert is szpottoltunk. Erre nem lehet ráülni, tényleg csak a cucc szállítására való, de őrült régi lehet.

Nézzék csak azt az öntött hátsó (mert hátsókerék-kormányzásos) villát.

Meg a míves kezelőszerveket. Wormser a márkája, komolyan, kéne egy ilyen. Nem tudom mire, de iszonyú zsír objekt.

Hátul, a bontó leghátuljában, a mezőtől egy kerítéssel leválasztva hevert két darab W108-as Mercedes. Tudják, a régi S osztály (1965-72). A nyolcvanas évek stílusában pimpelve, ízléstelen, rossz helyen elválasztott két szín az egyiken, mindkettőnek a C oszlopán eredetileg csomagtartóra való csillagok. Abban az állapotban, ahogy ezeket láttuk még, amikor máriahilferezni jártunk gorennyéért a nyolcvanas évek végén.

Lényegében menthetetlenek, a kereskedő srác már ezekkel együtt vette át a bontót, olyan húsz éve heverhetnek a susnyában, feltámasztásuk emberfeletti erő lenne. De egy jó szélvédő, pár díszléc, futóműelem még kimenthető lenne belőlük, csak hát nagyobb meló kiirtani a gazt, kiemelni őket, bevinni, kínlódni velük, mint ami kitermelhető belőlük. Tűnnek el, szép lassan, mint Angkor.

A legérdekesebb lelet azonban egy Ford Taunus volt. Ez kint, a kereskedéses részen állt, igaz, csak szerelésre hozta egy tetováló szalonos csávó. Selyem-matt fekete. Szegecselt.

A belsejében az osztrák keménységi fok mértékegysége nagy mennyiségben - a párducfolt. Meg persze krómozott kormány, és rikító tojássárga műszerfalbetét. Jaj!

Érdekes módon a rettenetes pimpfelnisítést, ültetést megúszta az autó, bár egy sportdobot azért rátettek.

A legszebb eleme azonban a hűtőmaszkja. Zártszelvényből készült, és állítólag azért nincs lefestve, hogy így, rozsdásan még keményebbnek látsszon az autó. Hát, nekem épp a másik véglet jut eszembe. Az extra keménység, meg a finom, khm, puhaság mindig közel esik, gondoljanak csak a Village People-re. Nem jó dolog szélsőségesnek lenni, mert olyankor már közel a palánk, amin ilyenkor szinte észrevétlenül átesik az ember…

Kiégett receptorokkal távoztunk a Taunus mellől, mint két, kontakthibás Terminátor, gyorsan ki kellett öblögetnünk az agyunkból az ízlésterrort. Például a teljesen józan Audi V8-assal, asszem talán ezer, vagy ezerötszáz euró volt, papírokkal, vizsgával.

De ekkor már ketyegett a Sierra. Először csak három hengerrel (kicsit sokat állt), aztán megjött a negyedik is. A motorja, mint a vaj. Feltettük Zoli próbarendszámát, kivittük. Megy, mint barom. Érdekes, hogy a mai autókhoz képest pár száz kiló mínusz a 125 lóerőt is milyen fickóssá teszi. A fék persze úgy üt, hogy megfájdul a talpam, a lengéscsillapítók inkább lengésgerjesztők, meg a hátsó ütköző törött, rohad a két hátsó ív is. De alapjában véve nem rossz.

Van szinkron, a kormány tűrhetően pontos, a belseje egyáltalán nem lelakott, bár koszos. Minden kis izé működik, motoros ablak fel-le, fűtés, lámpák, műszerek. Még gumik is vannak rajta, nem is túl rossz téli cuccok.

Nem kell nagyon nézelődni, az autó korrekt. 250-ről indult, mosolygós alku után 200 euró lett. Alig több mint ötvenezer forint. Ahogy a belső tér általános kopását elnézem, nem lehet benne sokkal több 200 ezer kilométernél, és az óra is azt mutatja. Korrekt gép.

Ekkor már délután fél négybe hajlottunk, éhesek voltunk, mint a szamár. Letámasztottuk a Sierrát, a Sigmával elindultunk a gyomrunk után. Még egy nappal korábban megbeszéltük, hogy a Naschmarkton fogunk kebabot (gyrost) enni, mert Európában ott adják ebből a legjobbat. Igen ám, de én mindig eltévedek Bécsben, Lacus és Zoli pedig még nem jártak még a Naschmarkton. Egy másik baráti körrel egy időben minden karácsonykor kimentünk adventet nézni, enni, glühweint inni, de én akkor csak vezettem, és Imi barátom mondta az utat.

Bécs közlekedésileg szörnyű város, emlékszem, hogy amikor 1972-ben jöttünk haza a szüleimmel Svájc felől, négy órát keringtünk, mire kijutottunk belőle, az anyám már sikítozott. És hiába voltam ott azóta harmincszor, mégis eltévedek. Mindig. Pedig más városokban egész jól tájékozódom, Tokióban most is el tudok jutni majdnem bárhová gyalog, pedig ott utcanevek sincsenek. És hússzor akkora, mint Bécs. Mondom, Bécs odatalálásügyileg egyszerűen egy szemét hely. Máskülönben, mondjuk, szeretem.

Tehát kábé másfél hét leforgása alatt érkeztünk meg a Naschmarktra, már kis híján lázadás tört ki a Bounty-n, annyira korogtak már a gyomrok. De meglett a piac. És ez a Naschmartkt nevű izé még mindig csodás. Az árusok tömik a vendégek arcába a kajákat, csak úgy, próbából, nem kell venni. És mosolyognak. Meg a szagok. Meg az éttermek. Igazából itthon is minden van a Nagycsarnokban, meg ezer más helyen, de a Naschmarktnak valami egészen egyedi hangulata van. Oda nem venni jár az ember, hanem szórakozni.

Valahogy letoltuk a kebabokat is, amik arrafelé kétszer akkorára nőnek, mint itthon. Ja, és valódi birkából, meg marhából vannak, nem ebből a fura darálék-műizéből, mint nálunk a legtöbb – erről a Winkler szokott hosszan magyarázni, csak arra emlékszem, hogy nem kóser, amit Pesten adnak. Vissza a neuwagenért.

A Sierra pöcröff indult, Sipos urunkat pedig elkapta a hátsókerék-láz, és már az első sarkot keresztben vette. Egy 200 eurós autót nem sajnál az ember. Még előtte, a Naschmarkttól a kereskedés felé hajtva elkezdte fejtegetni, hogy kell vennie rá négy lengéscsillapítót, de az helyből olyan ötvenezer, ezért gondolkozik a teljes Bilstein-futóművön, ami viszont alig több mint nyolcvanból megvan. A két skót származású (Lacus és én) egy emberként hördült fel a Sigmában. "Micsoda, az ötvenezer forintos játékautóra nyolcvanezres futómű? Hogy gondolod?" – böfögtük fel kicsit hagyma- és birkaszagúan. A naschmarktos falafel bosszúja hosszan kísért.

"Az ember azért vesz ötvenezer forintos autót, hogy maradjon nyolcvanezre sportfutóműre" – villantott meg egy számomra teljesen új filozófiai irányzatot Sipos. Ez aztán az autóbuzéria a javából, ezt bírom.

"Egyébként van egy angol honlap, ahol ilyen Sierrákat tuningolnak driftre, méghozzá fillérekből. Amiatt vettem én most ezt az autót, és nagyjából úgy is szeretném megcsinálni. Ezen szeretnék megtanulni rendesen driftelni" – tette hozzá, de ott, akkor, nem volt nálunk net, tehát csak itthon tudtam megnézni. Hát, elég nagy barmok azok az angolok. De aranyosak.

A kútnál érte Zolit a legnagyobb meglepetés, ugyanis az autó értékét nagymértékben növelő tényezőt fedezett fel a szélvédőn – egy érvényes osztrák autópálya-matricát. Ismerem Zoli autós-motoros ügyeit, ezek alapján néha el szoktam képzelni a védőangyalát. Nem egy szilfid, madárcsontú, légies teremtmény, sokkal inkább egy mosolygós, rántotthússzagú, selyempongyolás, kétszáz kilós Rosa mama, Sipos lényegében az ő hájának redőiben vészeli át az életet. Ilyen védőangyallal nekem már tizenkét hengeres Jaguarom lenne…

A Sierra gond nélkül hazatépett a pályán, a fék lényegében kivasalódott az Osztapenko vonaláig, a gátlók is magukra találtak – kissé. Azóta is hibátlanul működik, a diffi már sperresítve (CO-sperr, tudják), Capri-kerekek fent (ezeket még Vályi Pista festette régebben, de már jön le a fekete róluk, – még ide készültek – omm), és Sipos néhány havas bevetésen is túl van vele. A belseje némi takarításra szinte újszerű lett, olajat nem eszik, benzint se sokat, a futómű hátra van még, de így is megy keresztben. Hogy megérte-e? 200 euróért egy driftautó? Ez vicc… A buli meg szenzációs volt.