Jó néhány hónap eltelt, amióta utoljára piszkáltam Erát, de mint korábban is írtam, a szerelése még korántsem fejeződött be. Célom persze nem a tökéletes, muzeális állapot elérése, hiszen az kisebb anyagi Taigetoszt jelentene számomra, de mindenképpen kellemesen használható, Mercedes-szerű járművet szeretnék kapni a végére.

Era egyébként köszöni, teszi a dolgát, megy ide-oda, már a fogyasztását is tudom, vegyes, jórészt városi üzemben 10,2 liter. Ez a típus ismeretében barátinak mondható. A dízel Mercik közül ugyanis a négyhengeresek az igazán takarékosak, azok eljárnak olyan 7,8-9 literrel (országúton kevesebbel is), ám ezek a háromliteresek tipikusan 10,5-11,5 között kajálnak, még a kisebb kasznikkal is. Era viszont kombi, a saját tömege kis híján 1,6 tonna, ezért én speciel abszolút elégedett vagyok a takarékosságával. Úgy tűnik, jól is sikerült az adagolóbeállítás, az új porlasztócsúcsok is szuperálnak, mert füst állandó menetben egyáltalán nincs (más nézettem másokkal, hátulról, menet közben), csak nagyon nagy gáznál jelenik meg, de olyankor ezeknél kötelező elfogynia az oxigénfeleslegnek, ha nem, rosszul vannak belőve. Ja, hadd tegyem hozzá a fogyasztáshoz, nem száguldozok, de nem is simogatom a gázt.

Persze történtek változások az autón. Kicsivel korábban kicseréltem az első üléseit, erről az aktusról már megemlékeztem. Sőt, egy napja lett medvehéj is az első két ülésre, egyenesen Németországból. Ennek is külön története van, majd remélem lesz időm megírni. Mindenesetre elöl most echt deutsch a hangulat.

Azóta Csereklyei Marci barátom szerzett potom 5000 forintért egy szett gyönyörű, mintában és színben pont passzoló hátsó üléspadot is a szörnyűségesen büdös, brokátmintásra áthúzott eredeti helyett.

A csere nem volt túl nehéz. Az ülőlapot eleve úgy tervezték Benzék, hogy két kallantyú oldása után kivehető legyen, a háttámla pedig két-két csavar és némi birkózás után kijött.

Fordított sorrendben ment is vissza azonnal, most már tökéletes Mercedes-környezetben utaznak csemetéim. És milyen irgalmatlanul jól néz ki – lassan ideje lesz megpucolni az ajtókárpitokat...

Akadtak azonban az ülésnél sokkal-sokkal idegesítőbb hibák is. Például a kuplungdobálás a pedál felengedésekor, ami egyre rosszabb lett. Vele együtt pedig előjött egy csörgés is, amit először a céges mélygarázsban hallottam, aztán májusra már olykor a járókelők arcán is elkaptam a páni rémületet, ahogy elzúgtam mellettük. Valami szét akar esni.

No meg a legzavaróbb dolog, a szörnyű morgás, negyedik fokozatban, ötven és hatvanöt között, folyamatos velejárójaként a használatnak. Valami a hajtásláncban vibrál. Már elég sokat nézegettük ezt a korábbi nagyszerviznél, kutakodtunk a kardán, a féltengelyek, a gumielemek körül, az egyetlen gyanús dolgot, a kardánközép-csapágyat ki is cseréltük. A kardánon különben tökéletes a rezgéscsillapító súly is, most már a Hardyk is. Ennél sokkal-sokkal ótvarabb állólámpásaim voltak már, szétszakadt alkatrészekkel, leesett segédkeretekkel, oszt’ azok mégsem vibráltak. Nem értem.

Elmélet körvonalazódott a fejemben. Egyfelől, ugye, dobál a kuplung. Meg már csörög is. Másfelől ott a vibráció, ami mintha egyre erősebb lenne. Szétestek tehát a kuplungtárcsa csillapítórugói, tudják, amik arra vannak, hogy a vibrációk kevésbé jussanak át motorról váltóra, és vica verza. Meg hogy a falábú autósok ellen legyen némi védelem, amikor leugranak a bal pedálról, de az 1585 kiló csak nem akar egy sáska ruganyosságával nekiindulni.

Ez lesz mindennek az oka. És ha sokat halogatom a cserét, a rugók kirepülnek, szétverik a szerkezetet, kuplungharangot, összekarcolják a lendkereket. Kicsit tehát nem használtam Erát, szívtam magam fel a műtéthez. Mellesleg így nyár eljöttével úgyis a pompásan megjavított Yamahámmal akartam járni, meg akadtak tesztmotorok, illetve amikor szállítanom kellett valamit, vagy nagyon esett az eső, megtornáztattam kicsi Pandám állásban elgémberedett tagjait. És ilyenkor egyébként megint rájöttem – imádom, mert irgalmatlanul jó városban közlekedni egy tágas (bentről nézve tényleg az), nulla súlyú, önmagához képest viszonylag erős, mérges, öreg, olasz törpével (Ciri, itt vagy? :-)).

Aztán híre jött, hogy Prokee-éknál nagy kuplungszett-leértékelés van, lépnem kellett. Szuper minőségű Luk (azaz a tárcsa végül Valeo lett, sajnos, Luk már nem volt) készlettel lettem gazdagabb igen jutányos áron. Amit aztán múlt szombaton Erával együtt levittem a Kareszhoz. „Pár óra alatt megvagyunk vele, elég, ha délelőtt jössz, nem kell reggel” - mondta Karesz, miközben ízes pöffenéseket hallottam a vonal túlsó végéről. Valami számítógépes program szerint, ami pár hete fut a gépén, a mai nappal le is szokott a blázolásról. Legalábbis ezt újságolta, miközben vadul szívta a cigit.

Kuplungot cserélni nem leányálom. Az egész miskulancia a váltó és a motorblokk között lakik, a kettőt szét kell szedni egymástól, hogy hozzá lehessen férni. Pontosabban a váltót kell hátrahúzni, hogy lejöjjön, amihez viszont az egész kardántengelyt le kell bontani. Mindehhez pedig akna kell, ami nekem nincs, Karesznek meg van. És egyébként is – barátkozásiból is jó a Kareszhez menni, mindig.

Nem szóltam még a nyolc, eldugott, szemétláda csavarról, ami a váltót a motorblokkhoz rögzíti- Mind tizensok éve bontatlanul, a hátrább nyúló, hosszú, öthengeres motor miatt alig hozzáférhetően. Ezt a melót azért ketten tényleg jobb csinálni.

A Mercedes a fekvőlámpánál – érthetetlen módon – imbuszcsavarral rögzítette az önindítót (miért nem volt jó az állólámpás-féle, hatlapfejes szisztéma, arról sem esett le soha az indítómotor). Meg a kuplungmunkahengert is le kell szedni, no és a három váltórudat, a sebmérőspirált, a kipufogórögzítő-konzolt, a váltótartó konzolt (ilyenkor egy aknadeszkára tett kis olajemelővel már illik alátámasztani a váltót), és – naná – az egész első kardánfelet is- Nem kis szívás, higgyék el, elbíbelődtünk vele ketten. És szólt az MR2.

Mindegy, sok pepecselés után lerántottuk a váltót, megláttuk a kuplungot. Hű de csúnya a szerkezet közepe! Szépen megrágta a kinyomócsapágy.

Elő a kis imbuszkulccsal, le a szerkezettel. Helyet cseréltünk, én innentől már kicsit előrébb voltam, a motor alatt, így nem láttam bele a kuplungharangba, ezért Karesz arcát figyeltem.

Semmi döbbenet, inkább, csak csodálkozás. „Ez itt eléggé egyben van” - jegyezte meg. „És hol vannak a porrá tört rugók? A szétgörbült agyrész? Mi az, hogy egyben van?” - sipákoltam, mint egy vénasszony, aki a kredencbe ütötte keresztcsontját.

De ekkor már a kezemben volt a tárcsa. Tényleg egyben maradt, ott voltak benne a rugók, nem is lógtak. Néztem az újat, teljesen más a közepe, egyébként a tisztaságot leszámítva nem tűnt jobbnak. Aztán élből is megvizsgáltam őket. Aha, nyílik szét a szegecselés a régin, talán ezért dobált. Csereérett.

Meg a szétkopott közepű kuplungszerkezet is, mindenképpen.

No és a kinyomócsapágy... Édes istenem. Különb matéria hullik ki a rinocérosz seggén egy kiadós romlottdatolya-tivornya után. Berágódva, szétlötyögősödve, elgörbülve, megkopva egyszerre. Csont nélkül dobtam vele félpályáról a hárompontost.

Miközben a go-go csajok eksztázisban sikoltoztak, és vadul rázták a pomponjaikat, mi a rajongók sorfala között behatoltunk az illatok felé. Paradicsomleves, csúcsszuper chilis bab, majd kétféle kekszgolyó – ki Margó konyhájába belépsz, élve nem távozol onnan. Vagy ha mégis, a szétszakadt hasfaladon át kiomlott beleidet szorongatod jajveszékelve, majd elterülsz a hűs garázspadlón, Karesz pedig feladja rád az utolsó kenetet. Gépzsírból, miből másból.

Képzelhetik. 30/60-as vérnyomással letámolyogtunk az aknába. Hörögve kapkodtuk a levegőt, sem lapjával, sem széltében nem fértünk el, az akna minden kétséget kizáróan összement. Ezek a mai aknák sem olyanok már, mint a régiek, nem formatartók. Persze ez itt éppen egy régi akna – mindegy. Helyére ment a kuplungszerkezet (még jó, hogy a Karesznek van Mercihez való központosítója), rá az új kinyomó a váltón fityegő kiemelővillára, mehet fel a cucc. Ezen a ponton új olimpiai versenyszámot találtunk fel, az olajiszapban birkózást, szumóelemekkel vegyítve. Fáradó izomerőnket ízes káromkodással pótoltuk, bár effajta sportágban kár indulnia bárkinek drága Karesz barátom ellenében. Azért próbálkoztam.

Kis híján eljött a dicsőség pillanata nekem is. Akkor már többféle verzióban kipróbáltuk az én-elöl-emelek-Karesz-a-végénél-tol metódust, de egy ponton mindig elakadtunk. Karesz hátraküldött, onnantól ő gépészkedett elöl, én nyomtam a váltót a kardán flansnijánál. Aztán felkiáltott – Csiki, Csiki, gyere gyorsan előre, itt tartsad! – mivel a vérerek pukkanásának zaja zavaróvá vált, rohantam. Volna.

Csakhogy kifelejtettem a számításból a váltó három rúdját, mind az olajemelő alá tett deszkára feltámaszkodva, ferdén, lefelé lógott. Egy dopping OD-s zimbabwei sprintelő sebességével zúztam bele a rúdcsokorba, a rudak a vállamnál hatoltak be, és különféle nemes, illetve nemtelen szerveket áttörve az alsó tüdőcsúcsomban landoltak. Óriásit hörögtem, majd a háziakra gondolva, letekert volumével üvöltöttem, majd előredőltem az akna alján lévő olajlébe, és pillanatra fölénybe kerültem Karesszel szemben. Sokkal cifrábban káromkodtam, mint ő. De az én kis rivaldafényem hamar véget ért, kifogyott a szuflám, felálltam, átvettem a váltót, helyére döccentettük ketten. Csavarok vissza, rudak, sebmérőspirál, konzolok szintén.

A vibráció okára tehát nem kaptunk magyarázatot, mert a kivett kuplungszerkezetben közel tökéletesek voltak a csillapítórugók. Karesz továbbra is a kardánra gyanakszik, szerinte középen, ahol összecsúszik a két fél, túlságosan sok kilátszik a ricniből, és az a baj, hogy csak kis felületen hajt. Sebtében hoz a kertből egy másikat. Próbáljuk feltenni, de vagy két centi hiányzik, hogy beférjen. Ennél rövidebb kellene. Egymás mellé teszem a két kardán elsőrészt. Az enyém 51, a kertben nőtt darab 58 centi hosszú a flansni végétől a tengely másik végéig. Tehát nekem egy 55 centis, fekvőlámpáshoz való, első kardánrészre lenne szükségem, legalább egyszer próbálkozni. Nincs véletlenül valakinek kölcsönben? Ha jó, meg is veszem...

Aztán azóta beszéltem Pintér Zoli barátommal is, vázoltam a helyzetet, szerinte nem is a kardán a ludas (mert akkor meglenne valamilyen formában mindig a rezgés), hanem a váltó. Csapágyak, esetleg egy félig letört fog, ami átviszi még az erőt, de már rosszul kapnak össze a fogak… És lehet, hogy igaza van, mert ő egyrészt gépészmérnök, és benne volt pl. a Szöcske tervezésében, tehát tud egyet, s mást, másrészt pedig tényleg van egy nagyon enyhe rángatás negyedikben. Hűha, egy új aspektus.

Mindegy, egy dupla adag Omnia után összepakoljuk az autót. Még megtakarítom a biztosítéktáblát (hurrá, megint megy a ködlámpa!), leszedem az erre a fekvőlámpásra már egyáltalán nem illő, a tetőnyílásból pedig óriási darabot elvevő, lilás légterelőt (hiszen az enyémen már felnyílós, belső terelő van, mint a W124-eseken, igaz, az törött és rugóhiányos), szorosra húzom az eddig lötyögősen összefogott első és hátsó kipufogófeleket. Aztán még azt a kis első kotyogást is terítékre vesszük Karesszel, amit a múltkor sehogy nem tudtunk megtalálni. Sághi Iván barátomtól kaptam nem túl rég a tippet: a W123 első futóművében úgy lehet kinyomozni, mi kopog, ha valaki a kocsi fenekét lökdösi oldalról, méghozzá oldalirányban, ide-oda. Működik a módszer, mert két percet taszigálom, és egyértelműen kiderül – a kerékcsapágy laza. Karesz utánahúz, ez is készen. A gázrudazatra visszatolja még a két kis benzincső-darabot, ami a gyári (mállékony) műanyagbetétek helyett van fent, sasszeggel rögzíti, így már nem fognak lejönni.

Már csak valahogy a rákövült sziloplasztot kellene eltávolítanom a tetőről, a bácsi ugyanis biztosra ment, és a légterelő pereménél alaposan körbetaknyalta a kartusból. A köröm nem viszi, a schnitzer túl éles, sehogy nem bírok alányúlni, jó régen rajta lehet. Nincs ennek valami oldószere, ami nem viszi magával a festéket?

Közben megjött a családom is, a jól végzett munka jutalmaként pedig végre – ehettünk ismét. Nem mintha az ebéd után egy hétig szükségem lett volna bárminemű ételre, de hát, ha már ilyen szépen összejöttünk… Húsleves először, majd megtudtam, mi rotyogott abban a lavór méretű bográcsban, amióta itt vagyok. Vaddisznó-pörkölt. Ismét repedésig jóllakom, a fánkot a végén jobb híján már a fülembe tömöm, az eperlekvár a könnycsatornáimban landol, a mákos kalácsot meg nem is tudom, talán egyenesen a köldökömbe tömöm – olyan ételsokkot kaptam, hogy nem emlékszem már semmire.

Hazafelé végre nagyra nyílhat a tető, ha köd lenne, úgy is tudnék világítani. Nem kotyog már ott jobb elöl semmi, jóval kevésbé dobál a kuplung, a helyre tett gázrudazat, betét miatt pedig visszakaptam legalább harminc lóerőt, suhan a százharminc, ha kell, van bő tartalék is. Nyugi, bambulunk a hátsó ülésen csücsülő Bálint fiammal, egy öreg Mercedesben béke van. Áááállat.

Persze a kardán remeg. 50-65 között. Továbbra is. Becsszó, mingyá’ beteszek előre egy Wartburg-blokkot, kompletten. Akkor legalább elöl maradna minden zörej. Vagy nem járok vele városban, még odakint sem, azt úgyse szeretik senkik.