Pöttöm Bianchim (ejtsd: bianki) a házi autóflotta legritkábban szerepeltetett tagja. Nem véletlenül – a restaurálása jóval azelőtt véget ért, mielőtt a TC által Belsőség-közelbe kerültem volna,  azóta meg önhibánkon kívül Csipkerózsika-álmot alszik a garázsban. Mivel egy rendkívül fontos prodzsekt, a zöld állólámpás Mercedes feltámasztása szívta ki mostanában az összes energiát a családból, meg a Puch is követelte régebben a ráfordításokat (mielőtt meg nem feneklett), Bianchira nem sok figyelmet, és még kevesebb pénzt fordítottunk.

Egy kolléga Range-Roverével a trélerre állítás pillanatában

Mert kicsi Bianchi nettó szar volt. Vettem hatvanezerért, lábra állítottam egymillióért, beletört kábé negyvenszer a körmöm, kilincseltem miatta tengernyi szakinál (rohasztotta is az udvarán némelyik évekig, aztán visszaadta lyukasabban, úgy, hogy közben hozzá se nyúlt), vagy négy adagban szereztem be hozzá cuccokat a München-Imola tengely mentén, szóval keményen megküzdöttem érte. Az első veteránautó volt, amit restauráltam. Olyan is lett.

Jól látszik a jobb oldalon a formára szabott, műszercsavarokkal rögzített alulemez

A földből húztam ki egy leányfalui vegyesbolt mellett, kellett ott a hely egy fabódénak, azért árulták. Komposztálógépre akartak cserélni valami NSU-Fiat kisautót a Hirdetés újság „vegyes apró”, vagy melyik rovatában, úgy találtam. Elmentem, megnéztem, rájöttem, hogy egy német gyártású Autobianchi Bianchina Panoramicával van dolgom. Egyébként a mechanikai alapja a Fiat 500. Ottani nevén NSU-Fiat Panorama volt, de később, forgalomba helyezéskor az okmányiroda bénasága miatt NSU Prinz 1000 lett a papírjaiban. Mindegy, van rendes forgalmija, törzskönyve, ez a lényeg. Amúgy sem 1968-as, mint az irományban, hanem 1966-os, maximum 1967 eleji, mert utána már műanyagborítású volt ezeknek a műszerfala.

1997 februárjának elején akkori munkahelyemen, a Motor-Pressénél valami döbbenetes félreértés folytán kiosztottak 50 ezer forintnyi karácsonyi pénzt. Először és utoljára talán. Hozzátettem egy tízest, megvettem. Így utólag már látom, hiba volt, de évekig tartotta bennem a lelket, amikor már az ötszázadik egyforma, műanyagszagú tesztautóban ültem. Azt követően, hogy a harmadik karosszériás is lemondott róla, elvittem végül Karesz barátomhoz Viszre. Ő ugyan csak autószerelő, nem lakatos, de szokott kicsit foltozgatni is, mivel nem maradt más lehetőségem, megkönyörült rajtam.

Pózolás fél napnyi drótkorongozás után, négerként az egyik barátom pomázi garázsában

Én még előtte kicsontoztam, pár hónap alatt kidrótkorongoztam, kihőlégfúvóztam-spakliztam belőle a negyven rétegben felhordott, kétkomponensű Katepox alvázvédőt. Csak hogy precízen, műszercsavarokkal centinként beleerősített, formára vágott alumínium táblákat találjak a padló helyén. De Karesz a lelkét beletette. Küszöböt hajlított, foltokat gyártott, pótelemek híján pótelem-részeket gyártott, az autó szép lett.

Szerencsére soha nem törték össze, nem lakatolták előttem, csak az orra volt tele horpadásokkal. Emiatt kellett rá az olaszországi orr-rész

Hoztam egy komplett orrot valami olasz bontóból, ő peremezéssel ráigazította.

Fényezésre előkészítve

Fél doblemezeket legyártott. Gondolkozott, méricskélt, kalapált, szívta a cigiket és káromkodott.

Ezek már az új fenéklemezek

Beillesztette a padlót, kitalálta a hiányokat.

A frissen pingált futómű

Soha nem fényezett még futóműalkatrészt, maximum festett, most nekiállt az alapos munkának. Én persze itthon előtte homokfúvattam és alapoztam az összes alkatrészt, mert azt Balatonon, pontosabban Viszen nehezebben lehet.

Friss fénnyel. Annyi fehéret kellett belekevertetnem az ICI-s emberrel, hogy a szobában fehérnek nézett ki a festék. Azt mondta, ilyen világos kéket még sose kevert. De elég jó lett

Az autót is ő fényezte, maga. Arra a két órára enni lehetett a műhely padlójáról, úgy kitakarítottak. Jó, enni azért nem, de por nem volt.

Margó, a felesége csodás vászontetőt varrt a kabrióanyagból, amit Csepelen, egy profi helyen vettem. Most is feszes, zár, gyönyörűen illeszkedik, szuper meló lett.

A motor és a váltó közben máshol készült elfele.

Sehol nem kapható, W-alakú csúszósíneket szereztem be a hátsó tolóablakokhoz, ebből még van két ablakra való garnitúra, tekercsben, ha esetleg valaki ezzel akadt volna el.

Még resturálás előtt a zöld Merci, jobbra a libakergető ajtók, amikből végül csak sarkokat használtam fel az '57-es Puchba. És a Bianchi ülései. Eredetileg is fekete volt a kéder

A kárpitos csodás munkát végzett világoskék műbőrből az üléseken. Természetesen nem készülhetett semmi bőrből, hiszen az ilyen egy olcsó, régi autóba istenkáromlás. Az ajtókárpitokat mondjuk abszolút elrontotta, azóta szívok velük, de ne legyünk maximalisták.

2003, Bianchi első napja Budapesten, hazahozatal után, a régi munkahelyem mellett. Bálint még csak 9 hónapos, most már 6 éves

Kész lett, ment (kicsit), fékezett (valamennyire), dudált és villogott (néha kontakthibásan). Éjjel hoztuk haza egy este fél 11-be nyúló Autó Magazin lapzárta után Hernádi Géza kollégámmal, egy Transzport mellékletes teszthez kapott, hatalmas teherautóban, félig ájultan a napi melótól. Akkor már egy éve megvolt a Puch, a zöld Merci, egy 127-es Fiatot nyúztam napi autóként, Kati a saját bugyikék állólámpását használta – romoknak nem voltunk híján akkor sem. Ha belegondolok, a Bianchi lett, vagyis inkább lehetett volna az egyetlen tisztességes autónk. De ő nem akarta ezt.

Nem volt rajta rendes fék. Négy dob, utánállítós, nem automatás, valami nem stimmelt. Megcsináltam, kicsit jó volt, levizsgázott, hangyányit autóztunk vele, üres, hétvégi napokon, kis utakon, aztán megint gyengélkedni kezdett. Háromszor nekiestem, harmadszorra is gyanús lett. A gyerekeimet már nem akartam beleültetni, pedig zokogtak, hogy menjünk vele. Inkább letakartam a garázsban, ne is lássák. Kuplungolásra megállt a motor. És borzalmasan füstölt. A 17,5 gyári lóerő fele, ha megvolt. Néha megállt a motor, fél órát kellett várni, hogy beindítható legyen, mert a meleg miatt nyitva maradt a megszakító. Csöpögött az olaj. A kocsi eleje se volt rendben, nem lógott ugyan semmi (úgy tudtam, minden új lett), mégis bizonytalan volt. A motort kétszer szedtem ki, mindig újabb hibákat találtam, sose működött rendesen. A bronzos helyett új kinyomócsapágyat gyárttattam egy Steyr-Puch csapágyalapból és a régi Trabant szenes betétjéből. Tömítettem, szelepet állítottam. 2007-ben harmadszor is levizsgáztattam, de már a vizsgára mnet gyűlöltem vezetni, borzalmas küzdelem volt vele minden méter. Elegem lett belőle. Szétszedtem a motort, végre alaposabban, mert addig csak a vezérlésig, kuplungig, karbiig jutottam. Szent volt a profi által csontra felújított motor. Most levettem a hengerfejet is. A szentség elillant.

Már összerakás közben, az új hengerekkel. Eredetileg bendullás (emelőkaros) szerekezet volt rajta, de a nagyobb nyomaték miatt ki kellett cserélnünk a Polski-féle diafragmás (tányérrugós) szerkezetre, itt már az van rajta, a központosító rúddal

Nini, kopott a henger, hehe, a régi dugó van benne, gyűrűhornyok szétverve, valami puha, reszelőnyomos vasgyűrűk vannak bennük. Nem tudtam, hogy sírjak-e, vagy nevessek. Aztán sírtam. Nemcsak a kidobott pénz, energia, remény miatt, hanem mert éveket elpazaroltam vele. A karbiban is sok régi tömítést találtam, a szelephimba-soron kotyogtak a himbák. Hát ezért füstölt, ezért kattogott, ezért nem ment. Kell két új henger, két új dugó, meg ami még. Elegem lett, tizenegy év után feladtam a harcot. Májusban elvittem a blokkot Tóth Gabihoz, aki amellett, hogy Steyr-Puch-guru, léghűtéses Volkswageneket javít nagyüzemben, még a kemencei kisvasút mozdonyait is ő javítja, meg vezeti hétvégenként. Ja, és a Fiatokhoz is ért.

Ennek nagy részét kiselejteztük a motorból. Ott a régi fajta kuplung, jobbra

Ha már új lesz a henger, legyen már a 600-as kispoláké, mondta Gabi. Amúgy is pocsék egy motor ez a fekvő 500-as, úgy legalább valami nyomatéka lesz, ha ereje nem is sok. Kicsit meg kell majd fúrni a blokk tetejét, hogy távtartós közdarabbal (a polák-hengerek rövidebbek) belemenjenek a hengerek. Viszont ha nagyobb lesz a nyomaték, kell majd nagyobb kuplungtárcsa. Akkor pedig másik lendkerékre és kuplungszerkezetre is szükség lesz. De úgy az önindító fogaskerekét is ki kell cserélni, mert az új lendkeréken más fogazású a koszorú. Kis mérlegelés után rábólintottam. Ha már másodszor esünk neki, most már tényleg legyen jó a Bianchi.

Mivel 600-as hengerek csak a legrégebbi kispolákokon voltak, és ami azok közül még megvan, azokat már mindenki a fillérekért megkapható, későbbi, 650-es blokkokkal javította, ezért a 600-as henger/dugó páros ismeretlen árucikk. Az én, fekvő 500-as blokkomat viszont nem lehet hozzáfúrni az újabb 650-eshez, mert azzal annyira vékony lesz a blokkfal a tőcsavaroknál, hogy kiszakadnak. Hónapokba telt, mire Gabi Lengyelországból tudott szerezni egy garnitúra 600-as henger-dugó szettet. Utána közdarab-gyártatás következett, a karbit is rendbe kellett tenni, meg a kuplung, meg a tömítések – november lett, mire összerakta a blokkot.

Jó irányba halad a Bianchi

Gabi ekkor tréleren elvitte magához a Bianchit, mondta, csak úgy nem adja oda a blokkot, ő szeretné beüzemelni, benne az autóban. Megint egy hónap lecsorgott a Dunán, már csikorgó hidegben vittem a megrendelt új akkut (a régi öt év állásban tönkrement), mentem Biatorbágyra megnézni a végre indítható állapotú Bianchit. Másfél órát szenvedtünk, előző nap csodásan ment, mobilon hallgattam is, most nem indult. Káromkodás, hazamenés, ürességérzet. Ez az autó utál engem. Pedig a lelkemet beleöltem.

Előtérben egy készülő Puch, hátul a Bianchi dobozlik

Januártól Gabi megint dolgozott rajta ezerrel. Kicserélte a pedálállványt és a kuplung kiemelővilláját, mert nem lehetett úgy beállítani, hogy oldjon, vagy ha igen, akkor meg csúszott. Megcsinálta az első féket. Beállította jól a kormányművet. Kicserélte az első kerékcsapágyakat és felújította a függőcsapszegeket. Feltette a hővédő burkolatot alulra, amit addig egy ottmaradt, kósza lemez miatt nem lehetett. Tett bele egy csomó gumicsövet, hogy legyen fűtés, mert a 2000-ben még újként megvett utángyártottak azóta elmállottak. Még tovább újítgatta a karbit, megjavította a betegeskedő gyújtást. Kiderült, hogy én csak ott takarítottam, ahol a papok táncoltak, ő viszont még az eldugott sarkokban is felmosott helyettem.

Benzin domborúra töltve a tankban. Egyébként kvázi üresen vittem oda

Nos, a drága Tóth Gabi barátom felhívott engem a múlt héten, hogy kész az autó, vihetem. Gondolhatják, hogy a piros kombi Merga megvásárlása után, a biztosításkötés-átírás kellős közepén nem nagyon voltam pénzemnél, hogy kifizessem. Három liter, az három liter a forgalmiban, az állami szervek és a biztosítók nagyon éhesek, mint tudják. De azért ment, Gabi nem dolgozik drágán. Nemcsak nekem nem.

A jégtömb alatt valahol ott a Bianchi

Bende Tibi vitt ki a kocsiért péntek este. Gabi lemosta az autót, persze a jég ráfagyott a mínusz nyolcban, hiába, a víz már csak ilyen télen. Csurig tankolta, de tényleg csurig, azóta is telin áll a mutató, pedig harminc kilométert jöttem vele haza, a hegyen át. Az ülésen nejlon, gumik felfújva. Mint a szalonban, pedig ő csak egy kis biatorbágyi öregautó-szerelő. Meg voltam hatva. Ha csupa ilyen ember lenne a világon, mindenki kétszáz évig élne, rózsaszínű felhőben. Vagy háromszázig kékben, kinek mi tetszik.

Életemben először vezettem végre a Bianchit, pontosabban a Jó Bianchit. Persze, előtte is mentem már vele, de az nem ez az autó volt, csak valami szörnyű, kínai hasonmás. Végre olyan lett, mint egy túlsúlyos 500-as Fiat. Hogy tudjanak mihez viszonyítani: az 500-as olyan, mint egy túlsúlyos kispolák, csak a váltójában sincs szinkron. Gyárilag. A motor bejáratós, ne nyomd nagyon, mondta Gabi, amikor befagyott szélvédőkkel, a letekert oldalablakon át kihajolásos, orrvörösödős módszerrel tájékozódva elhajtottam tőle. Hű de könnyű lesz betartani…

Egy eleve szerény végsebességű (90), még szerényebb utazótempójú (75) kocsinál az óvatosság halálos csigalassúságot (55) jelent. Hogy milyen ez egy ilyen apró, kéthengeres lélekvesztőben, télen, lakott településről kiérve? Vágtázó babettás bácsik húznak el az ember mellett a sötétben. Rémisztő kerékpárosok terrorizálnak hátulról azokkal a szörnyű ledes lámpáikkal. Az IFA nem akadály – mi vagyunk neki azok, és nagyon is jól érezzük, ahogy a sofőr ráteszi hátul az autó tetejére az NDK vaslökhárítót. Egy jó napon a fű növekedése is szemmel követhető egy ilyen autóból, akár padlógázon tovasuhanva is. De ezen a januári, péntek éjjelen sötét van, csak David Lynch szelleme huhog odakint. Meghitt, mondaná a Bianchira ilyenkor Watson, felettébb meghitt.

Száguldás negyvenöttel a Margit-hídon

De a fűtés Biatorbágy határára érve leolvaszotta az ablakokat. Igazából kifejezetten jó meleget csinál a léghűtéses motor, sokkal jobbat, mint a Pandám vizese. És a kormányzás… Végre arra ment az eleje, amerre akartam. Precízen, kóválygás nélkül. A fékek… Lenyomtam a középső pedált, azonnali lassulást éreztem, erős taposásra simán blokkolt a kerék, és semerre nem húzott, ez szenzációs. És hiába volt bejáratós a motor, nem kellett folyamatosan visszagangolgatni a váltóval, mert jött az emelkedő, és egyszerűen nekiindult. Persze Budakeszi tetejét már csak harmadikban vitte, de az egy szörnyű meredek falu, a régi 500-as Fiatom másodikban is küszködött ott. És már az Ikarusnak is útban volt, pedig az nem semmi, a Bianchi ellépett a 22-es busz elől.

Jó lesz ez, 12 év leírhatatlan szopás után végre élvezni mertem az autót. Kimondhatatlan öröm áradt szét bennem, kicsit úgy éreztem magam, mint amikor a fiaim járni, beszélni kezdtek. Vigyorogtam, mint a tejbetök, a kezem remegett az izgalomtól, a szívemet szorította a meghatottság. Úgy látszik, végül mégis megérte.

A gyerekek aznap a nagyszülőknél voltak, ezért a Budakeszi útról felhívtam a Katit, egy perc múlva indultak haza a Budenz útról, ahol nagyiék laknak. A fiaim megvesznek a Bianchiért, nem tudnék akkora doboz Legót mondani, aminek jobban örülnének egy kis bianchis utazásnál. Imádják, játékautó ez, az ő méretük. A kisvakond is hasonlóval jár, látták ezerszer. És még alig ültek benne eddig. Muszáj volt odasietnem.

Elkaptam a családot, a Bálintnak jutott a kitüntetés, hogy beülhessen hátra, mert egyedül nem lettem volna elég a duplakuplungolásos váltás és a Norbi helyben tartásának együtteséhez. A biztonságmániások most hunyják be a szemüket, és úgy olvassanak tovább: eben a kocsiban nincs egy darab öv sem (legálisan), nem kell, nem is szabad (és nem is lehet) bele gyerekülést tenni. Emiatt azt tettem, ami saját számolásaim szerint a Budapesten gyereket szállító családapák és családanyák 50 százaléka tesz - öv nélkül utaztattam a Bálintot. Igaz, nem engedtem, hogy a két ülés közé beálljon előrebámulni, akkora hülye nem vagyok, mint az említett 50 százalék, és rizikós helyzetként kezelem az efféle utazást. A többi autónkban egyébként nálunk drákói a gyerekülés- és övszigor, de a forgalomban úgy tűnik, a többség azt se tudja, hol az övcsat, ezért minden, a biztonság hiánya miatt anyázó kommentet megelőlegezett szkepticizmussal fogadok, kérem, vegyék ezt figyelembe. Mellesleg az évi 15-20 ezer kilométernyi autózásból rémisztő 500-800 megtételét tervezem a kicsi autóval. Ennyi kockázatot vállalunk, viszont nem visszük síelni e gyerekeket. És a Bianchin még téli gumi is van, úgy bizony. Csak hogy a kifogásolók érezzék az arányokat. Rendben van, szemeket lehet kinyitni.

Szinte elegáns az autó. A jelenet simán elférne valami régi olasz filmben

Az esti dugóhullám utáni, szépen kivilágított fővárosban csodás volt a korzózás. Bianchi tette a dolgát, egész ügyesen lépést tartott a forgalommal – vajon micsoda őserő tör majd elő belőle, ha padlóra lehet tenni a gázt, kihúzatni a motort? Sokan ránk nyomultak hátulról, de mihelyt megelőztek, többnyire lelassítottak, integettek, vigyorogtak, mobillal fényképeztek, volt, aki barátkozásiból dudált is. A Bálint szája be nem állt – „Apa, miért néz mindenki bennünket? Miért mosolyognak? Ilyen autó tényleg nincs is? Miért nincs? Miért nem volt régen? Ja, csak nálunk nem volt? És most már mindig lehet majd vele menni?” És ő is vigyorgott, mint a tejbetök. Apa-fia, egyforma bárgyúság, de eléggé jól éreztük magunkat.

Los tejbetöx

Aztán egész hétvégén a bianchizást emlegette, érezte, hogy valami különlegeset élt át. Hát még én, ha tudná milyet.... Istenem, kész lett a picike. Ilyen az, amikor igazi csoda történik. Majd írok is róla egyszer valami tesztfélét, hadd legyen nagy mulatság, dínomdánom. Meg persze anyázás is lesz, gondolom, kevéssé kifinomult civilizációkban, mint például a miénk is, a méret a lényeg, az ekkora autókat csak a japánok, az olaszok és a franciák szeretik. XXI. század van, Balkán, aggódás, bizonyítaniakarás. Sebaj, nekünk néha, kicsit jó.