Eredetileg a Csepel Autógyárról akartam írni, de végül egy Légoltalmi bunker lett belőle. Nem gond, önmagában is érdekes, bár valamivel kevesebb autófílséget tartalmaz.
Nem egy szívderítő látvány
Gyerekként naponta HÉV-eztem el a gyár mellett, és bámultam eleinte a narancssárga Volvókat, aztán a járóképes buszalvázakat, és hihetetlen izgalommal töltött el, hogy egy igazi autógyár mellett lakunk. Itt nőttem fel, a barátaim szülei a gyárban dolgoztak, apám pedig helyőrségparancsnok volt Szigethalmon. Talán nem kell elmesélnem, milyen pozíció volt ez akkoriban. Elég csak annyit elmesélni, hogy tíz-tizenegy lehettem, amikor szólt, hogy ha repülni akarok, felvisznek az oroszok egy kétüléses MIG gyakorlógéppel.
Nem lett belőle semmi, engem ugyanis egyáltalán nem izgatott holmi hülye vadászgép, amikor a földön sokkal érdekesebb dolgok történtek. De hiába, az Autógyárba sosem jutottam be.
Aztán tizenhárom lettem, és elköltöztünk. Huszonöt évig szinte be sem tettem a lábam Szigethalomra, csak a még mindig ott lakó nővéremet látogattuk meg néha.
Tavalyelőtt pedig úgy alakult, hogy visszaköltöztem, három gyerekkel. Három olyan gyerekkel, akik legalább olyan érdekesnek találják a valamikori gyárat és környékét, mint amilyennek én láttam. Arra gondoltam hát, megírom a történetét. Na nem afféle bővített Wikipédia-szócikket, sokkal inkább arról írok, amiről mások nem szoktak.
tovább »
TComment blog
Nincs megjeleníthető elem