Pista és Bandi fejből nyomja, de egy hozzám hasonló, memória nélküli ember elveszett lenne Frankfurtban puska nélkül, amit hébe-hóba előhúz a zsebéből, megnézni, hogy a stand, ami mellett épp elhalad kissé kómásan, tartalmaz-e újdonságot. Én már otthon, vasárnap megírtam a saját, háromoldalas jegyzetemet, de sem a standon, első ránézésre nem találtam újdonságot a 3-ason kívül, amit hónapokkal korábban már vezettem is, sem a jegyzeteimben nem volt bejegyzés a márka neve mellett. Azért bementem hátra.
Nem bántam meg, megtaláltam az egyik 3-ast, ami átszelte egész Oroszországot. Ez az egyik azok közül, amelyikben a Winkler is autózott jó pár napot, méghozzá az a példány, amelyiket az út elejétől a végéig nem mostak le. Most, itt Frankfurtban is rajta van a dicsőség-por, no meg nem kevés, tétova ujjacskákkal rárajzolt üzenet, név és ábra is. Jól néz ki, így kéne lelakkozni, aztán csá. Még valamit mutat egy ilyen, hosszú úton összekoszolt autó: a Mazda 3 aerodinamikája eléggé rendben van, szépen koszolódik, úgymond, a szakadtság kiemeli az alakját.
Egy olyan pici, meglehetősen hősies küzdelmet folytató autógyártól, mint a Mazda, az ember nem is vár minden szalonon valami újdonságot (gondolom, a november végi Tokyo Motor Showra azért tartogatnak valamit), de a szomszédos Fordnál azért lehetett volna több, ropogós cucc. Ezt talán ők is érezték, ezért beállítottak három csocsót. Ha már odatéved a nézelődő, legalább érezze kiszolgálva magát...
Ha pedig a csocsóban kellően leizzadt valaki, nincs is jobb módja a tüdőgyuszi begyűjtésének, mint azon melegében visszagyalogolni a Mazda-standra, ahol néha fagyit mérnek. Hogy milyet, nem tudom, annak a sornak a végigállására csak nyomtatott sajtós kollégáknak van ideje.
Nekem sokkal égetőbb dolgom van egy ilyen szalonon – találni egy olyan helyet, ahol van rendesen működő wifi (közel sem általános), egy szék, amire leülhetek és relatív tuctucmentesség, hogy ne repedjen szét a fejem, miközben próbálom összeterelni a gondolatokat a fejemben. Idén piszok mázlim volt, egy alkalommal véletlenül nem ugyanazon a folyosón mentem át a 8-asból a 9-es pavilonba, mint szoktam, hanem egy eldugottabb, mellette futón, és csodás szigetet találtam. Internet-szoba, székekkel, asztalokkal, konnektorokkal, bár, teszem hozzá, az ötéves Asus Eee még mindig simán végigbír egynapnyi szalont, akár wifizve és képszerkesztve is, ami újabb tanulság, milyen eszközt érdemes ilyenkor hozni.
Tizenkilenc évnyi erőltetés után idén lemondtam a tükörreflexes gép áldásairól is, mert csodás megoldást találtam helyette, vettem egy nagy fényérzékelő lapkás zseb-Sonyt. Miközben mások görnyednek, bedurran a válluk és lila zúzódásokkal lesz tele a válluk a szörnyű ágyúk miatt, én alkalmas pillanatban csak benyúlok a zsebembe, megmarkolom a pehelysúlyú kicsikét, kezemmel lyukat fúrok a tömegbe, mint kukac a körtébe, és amikor előretolt szemem kiszabadul, kattintok. Szuper az élmény, de a normál kompakt azért nem elég, annak a képét nem lehet eléggé fotosoppolni utólag, ha bármi gebasz van, mert szétesik. Tudom, mert másodmegoldásként próbálkoztam sokszor olyannal is.
Persze a konnektorok java része nem működik itt se, a wifi is néha percekre elakad, amikor valamelyik kolléga egy emészthetetlen adatmócsinggal eltömi a rendszert, de pár perc múlva pont én magam teszek ugyanígy, ezért a kölcsönös megértés jegyében türelemmel kell lenni, ez a dolgok velejárója. Mindenesetre szuper dolgom van, soha ilyen könnyen nem tudtam még dolgozni szalonon.
Csak a vécék vannak kilométeres távolságban, ami nem előny, ha az ember folyamatosan siet. Az egyik véletlenül talált klóban fedeztem fel ezt a megoldást, és a piszoárt használó férfitársaim most a fejükhöz kapnak – micsoda ősi probléma ez, és milyen egyszerűen orvosolható! Polc a fajansz mellett, hát ilyen szimpla ügy. Aztán még egy csomó más vécében is hasonló megoldásra leltem, Frankfurtban ismerik ezt.
Ja, a könyv? Tíz euróért vettem a Verlag apró standján, el se hiszem, olyan fantasztikus Ponton-történet, -fotók, -prototípusok vannak benne, hogy remeg a térdem. Persze Pistától kellett pénzt nyúlnom, mert kártyát nem fogadtak el.
Szívem szerint megvettem volna az egész boltot, még magyar viszonylatban is jó áraik vannak, nézzék, ott az állólámpás könyv is, amit régóta vígyolok, de akadnak karbiszerelős, németautó-összefoglalós könyvek is, á, nem szabad.
Aztán mégse bírok magammal, mert amikor kiderül, hogy a szomszédos Heelnél lehet kártyával fizetni, csak megveszem a másik nagy állólámpás könyvet, mindössze 15 euróért. Az állólámpás biblia a Joachim Hack-féle, a címlapján egy fél piros kupét mutató, az összes apró változást hónapra lebontva taglaló kiadvány (ezért nem fog engem meg senki W114/115-ből), de az már évekkel ezelőtt kifogyott a boltokból, s mostanában 100-140 euró körül vesztegetik az ebayen. Szerencsére az nekem megvan, megkaptam tíz évvel ezelőtt a drága kis feleségemtől. Ennek viszont baromira örülök, ennyiért, ilyen jó könyvet beszerezni csoda.
Na de, tényleg letépem magam a dohos papírokról, igaz, egy pillanatra megszédülök még a szomszédban működő autókarikatúra-árusnál – szerencsére számomra nincs telitalálata, mert ott, helyben elkölteném a havi kosztpénzt. Amúgy is menni kell, várnak a standok, amíg én itt a hülye könyveimmel és öreg szaraimmal primadonnáskodok, Pista és Bandi húzzák az igát, verejtékezve.
Nem, még szuperragasztót se veszek, pedig ilyen standból is van néhány, első (de legalábbis második) a munka.
