Az ilyen alkalmakat ki kell élvezni. Ritkán jönnek el az életben.
Először is: megérkezel, kipakolsz, lezuhanysz, nem veszed elő a számítógépet, nem keresel szállodai wifit, inkább ledőlsz egy órára, fél ötkor keltél, este nem árt frissnek lenned. Hatvan perc alvás a nap közepén csodát tesz, kétévente egyszer jólesik. Felkelsz, alaposan megborotválkozol. Még szerencse, hogy ezekben az ötcsillagos szállodákban van nagyítós tükör, kisded korod óta nem volt ilyen sima a pofád, minden megbúvó szőrszálra egyedi vérdíjat tűzhetsz ki, mert háromszoros nagyításban látod a bőrödet. Nnnna, máris jobb. Kipihented magad, tiszta vagy, képed sima, mehetsz.
Napi gúnyát húzol, le a lobbiba, összefutsz a többiekkel, jót kajálsz. Vigyázol, nehogy sok legyen a tápban a bab, a krumpli, mert este már nem engedhetsz magadnak bizonyos dolgokat, tudod előre. Alkoholt is csak módjával – a sört megérezni a leheleten fogmosás után is, ami meg töményebb, az korlátoz majd az élmény rendes beszippantásában. Vissza a szobába, van egy órád, hogy glédába vágd magad. Ady Lédába, te glédába, nahát, máris egy betűvel jobb vagy a nagy embernél, villan be.
Jöhet a körítés. Habtesteddel belibegsz a szobába, ahol vár már a bérszmoking. A Porsche rendelte neked, olyan méreteket kellett megadnod hozzá e-mailben, amilyenekről nem is tudtad, hogy neked vannak affélék. Felhúzod az inget, keresgéled a gomblyukakat, kis kínlódás után rájössz, hogy a szmoking-ingnek a gombsor felett van egy fedőrésze is. Ügyes vagy, begombolkoztál.
Nadrág csusszan, hangyányit bő, úgy látszik, otthon, méredzkedés előtt többet burkoltál, mint most, ráadásul a szárán csíkos szmokinggatyán nincs övnek hely. Jobb híján oldalt behúzod a szorítót deréknál, és reménykedsz, hogy nem úgy csinálod majd végig a Lord partiját, mint Piszkos Fred, aki állandóan a zsebében tartotta a kezét, hogy az öt mérettel nagyobb gatyáját a leesés előtti utolsó pillanatban hónaljig rántsa.
Na most a nyakkendő. Kicsit örülsz, hogy nem a megkötős fajta, hanem a csúszószorítós proli-version. Hát persze, nem gondolták rólad, hogy tudsz csokornyakkendőt kötni, és jól sejtették, mert csak előző este tanultad meg hozzávetőlegesen, hogyan kell. Egy youtube-videóból.
Skarfit húzol, köpet a fekete fényre, csisszantás a vécépapírral, már fénylik is. Fel a zsakett, voilá, máris szép vagy, illatos és tüchtig – már amennyire egy kopasz, középkorú, kissé túlsúlyos csávó egyáltalán ilyen lehet. Legalább a séróra nem kell vigyáznod, a hajnélküliségnek előnyei is vannak, vigyorintasz gúnyosan a szád sarkából. Hogy minden stimmeljen, karodra csatolod az apóstól örökölt, hetven éves Omegát, megtekered a felhúzót, kipattintod a nyakbavaló csokrait az inggallér mögül – máris kész az ál-úrember.
Hogy miért kellett ez a hacacáré? A Porsche nemcsak a goodwoodi fesztiválra vitt el, hanem azzal együtt automatikusan meghívót kaptunk mi kevesen Lord March, a goodwoodi birtok tulajdonosának, a Festival of Speed (és az őszi Revival) kitalálójának, megszervezőjének házi partijára is. Egy lordi bulihoz azonban nem megy a kockás kínai halászgatya és a kicsit félretaposott Sketchers tornacipő. Oda még az öltöny sem elég, az estélyre ott áll a kemény, vastag kartonból készített, díszes meghívón a dress code: black tie, magyarán szmoking.
Ha valaki ezt nem találja el, hát nem a kidobóemberek távolítják majd el az úriemberi szórakozás eme magas fórumáról, hanem egyszerűen lepattan arról a kultúrából, hagyományokból és évszázados szokásokból szőtt energiaburokról, ami egy ilyen fél magyar megyényi majort körülvesz party time fennforgásakor.
Megérte rendesen rákészülni. Egyrészt, most nem érzem magam ufónak, mint pár évvel ezelőtt a Goodwood Revivalen, amikor Bende Tibbyvel fittyet hánytunk rendezőség finom kérésére, hogy korhű öltözetben érkezzünk. Magyarországon az ilyesféle szerepjátékhoz való megfelelést fenyegetéssel, kemény felszólításokkal, szankciókkal sem könnyű elérni, nálunk azonnali az ellenkezés, a fúrás, a köpködés. Anglia annyival kultúrabb szélességi körön fekszik, hogy ott és akkor csak mi, káejrópaiak nem értettük a dolgot. De most feszül rajtam a szmoking, simogat az ing, csillan a cipő, csuklón ketyeg az 30T2-es werk, minden klappol.
Másrészt: a parti fergeteges volt. A kastélyba eleve a Bonhams aukcióján (és a rendezvény kötelező pezsgőmárkáján, a Veuve Clicquot-n) át vezetett a parkolóból az út. Lehet, hogy a másnapi árverés helyszíne csak egy impozáns nemesi lakhoz támasztott, óriási sátorrendszer volt, de az elképesztő autók, valamint az estélyis nők és szmokingos férfiak látványa egészen furcsa miliőt teremtett a vászonfalak ellenére is. Ilyesféle helyzetet magyar autós aukción nehezen él meg az ember, nálunk hasonló helyeken elmegy az NDK-s szandál és a kínai hamispóló, sokszor pedig nejlonszatyorból kerülnek elő a milliók, hiába kő a ház.
És milyen járművek voltak ott… A legfontosabb – ezt saját kezemmel is megtapogattam - Juan-Manuel Fangio 1955-ös, GP-nyertes Mercedes W196-os versenyautója volt. Láthatóan nem sokat szereltek rajta, amióta a nagy ember utoljára ült benne: horpadások, olajpermet, repedt kittelés a kasznin, némi rozsda, általános elhasználtság mindenütt.
Ráadásul eljátszhattam vele a goodwoodi parti fő díszléctrolljának utólag nem igazán hálásnak tűnő szerepét: amikor levették a burkolatot a sornyolcas, mechanikus befecskendezős, desmo-vezérléses, kettőfeles motorról, kiszúrtam egy hűtéscsövet, amit nem korhű szalag-, hanem modern AWAB-bilinccsel fogtak oda.
Amilyen hülye voltam, ezt a körben állóknak meg is mutattam. Furán néztek rám, pedig igazam volt, de aztán rájöttem… Máskor nem csinálok ilyet, ígérem, ha kibírom - bár tanulhattam volna a régi-régi Rolls-Royce sajtóútból is, ahol nem szerepeltem valami fényesen... Mindenesetre a Pontonom motorterében nincs ilyesmi, csak úgy mondom (ezt nem bírtam kihagyni).
Az együléses (monoposto) versenyautó elé elhozták a hajdani, a 300-asok szállítására tervezett trélert is (ez újragyártott, mert az eredetit évtizedekkel ezelőtt kidobták), ami az egyik legérdekesebb és talán legszebb teherautó a világon. A 300 SL sorhatos, 240 lóerős motorja hajtotta, és 160-at ment édes terhével a hátán – akkor, amikor a menő autók 130-at tudtak. Nem semmi.
De Fangio Mercedes-versenyautója számomra mindennél érdekesebb volt. Ennek súlyát másnap, már a verseny nézése közben éreztem meg, amikorra a Bonhams lebonyolította az árverést, és kiderült, hogy ez a kocsi lett a világ aukcióin valaha legdrágábban eladott autó – 19,6 fontmisiért ment el, azaz a járulékos költségekkel együtt hétmilliárd forintért. Döbbenet. Én meg ott tapogattam előtte pár órával, ráadásul szmokingban, és senki nem ütött a kezemre. Valamiért ilyenkor mindig a Közlekedési Múzeum agyongittelt autói köré húzott kordonok és a teremőr nénik jutnak eszembe. Igaz, ott nem lehet így megválogatni a közönséget…
Persze a Bonhams-nél volt még közel száz másik, közel hasonlóan érdekes jármű is. Például az egyik kedvenc autóm, amiről egyszer már áradoztam egy Belsőség posztban, az Austin Seven Ulster versenykocsi, a mindennél egyszerűbb, gyengébb, mégis rendkívül izgalmas kis gép. És ez itt kopottas, amilyennek egy ilyen autónak lennie illik. Ráfolyok, mint egy vödör zselatin, a Porsche PR-ese azonnal kapcsol, veszi elő az ájfónt, pózba vágom magam, kattint. Legalább lett egy szmokingos képem, bár az ájfón képstabija lehetne hatásosabb is.
Bosszúból én is lekattintom Annette-et az 1934-es, együléses MG Magnette NA versenyautó előtt. Piros ruha virít a mogorva, matt alu karosszéria előtt – nem rossz kombináció, bár ha nem mocorog annyit, még éles is lesz a fotón. Kicsivel odébb meg egy fekete Lancia Aurelia B20 GT terpeszkedik ünnepélyesen.
Ez volt minden gran turismók őse az autótudorok szerint: az 1950-től gyártott autó áramvonalas pontonkarosszériája, szűk hengerszögű V6-os motorja, transaxle elrendezése (váltó hátul), a váltó mellé tett fékdobjai, de Dion-rendszerű hátsó felfüggesztése mind-mind műszaki csemege, akár önmagában is. A hatást fokozandó, kicsit odébb ugyanennek egy spéci versenyváltozata is megtalálható, de ez már tényleg a pörölycsapás-szint.
Nem sorolom az autókat, ott vannak a galériában, tessenek csak kattintani. Maradjunk annyiban, hogy a szállodai szobában kitalált úriemberi imágót maradéktalanul levetve, roskatag gumilábakkal keringtem, s a végén úgy vonszoltak át a kollégák a lord partijára, a szomszédba.
Ha az embernek a Szépművészeti Múzeum a lakása, nyilván otthonosnak érzi azt a kéthallos étkezőcskét, ahol a következő két óra során büfimentes stílusban burkoltunk alig kétszázan, már ha a becslésem stimmel. Engem már a székfoglalás előtt a vécé meglátogatása is zavarba ejtett – nehéz úgy megszabadulni négy pohár Veuve Clicquot maradékától, hogy közben mindenféle híres brit generálisok és nemes urak bámulják az ember ékességét holmi rézkarcokról. De tényleg, az earlnél még a piszoárok körüli falak is olyanok, mint a Műcsarnok valamelyik kiállítóterme.
Nem ecsetelem a vacsorát, ötcsillagos kaják, ötcsillagos borok, még jobb lett a helyzet, amikor az asztal 90 százalékát elfoglaló virágcsokrot is letették a földre, és végre beszélgetni is tudtam a lengyel és román kollégákkal. Az utolsó lövetnyi borral aztán a lord a kertbe invitált bennünket, ahol a Porsche 911 ötvenedik évfordulójára emelt, 34 méter magas, 25 tonnás, egy nagyon korai 911-est, egy 1973-as 911 RS-t és egy mostani, legfrissebb 911 Carrera 4-et tartalmazó állványszörny (különben elég szép volt) várt bennünket – mint szinte minden évben, ezt is Gerry Judah tervezte. Tűzijáték, a sötétben, a hátunk mögött ide-oda robogó 917-es és egyéb szenzációs Porschék, majd további iszogatás.
Aztán a 917-es leparkolt, kibújt belőle egy pici, idős úr, versenyzőcipőben, egyébként szmokingban, bor került a kezébe és kiderült, hogy ő Richard Attwood bácsi személyesen, az 1970-es Le Mans-i 24 órás nyertese. Akárcsak az autó, amiből kibújt.
E drámai csúcson jelentette be nekünk Annette Tomaszkowicz, a Porsche PR-ese, hogy másnap nem csupán mászkálni fogunk a versenyen, hanem autót is vezetünk majd, bizony, ott, a 185 ezer néző előtt. Felolvasta a listát, az én nevem mellett a 953-as kód szerepelt. Hűha…
Zúgó fejjel estem ágyba.
