Egy hét eltelt, amióta Mekler Laciék elindultak Mongólia felé. Elébe megyek az eseményeknek – elakadás eddig nem volt, csúszás, fura dolog viszont mind több. Mekiék lassan egyre jobban alámerülnek az ex-szoci Ázsia kreténségeiben, merev szabályok közé szorított ad hoc szabályaiban. Alább posztolom a leveleket, amiket kapok tőlük esténként. Képek pedig gazdagon vannak a galériában, érdemes kattingatni. Nagyobbakat ne kérjetek, szerintem Meki örül, hogy legalább ekkorákat át tud tolni a helyi hálózatokon.

1. nap:

Érd (HU) – Borsafüred (RO), kb. 550 km. Megtettük 12 óra alatt, felhők közt mentünk, mindenütt rossz utak, és végig esett. Csúnya volt látni a belvízzel elárasztott területeket otthon, de itt Romániában sem sokkal különb a helyzet. A tegnapi (múlt hét kedd – a szerk.) hozzászólók biztatására vettünk ma 60 db feles páleszt egy italdiszkontban – úgy, hogy akár osztogathatunk is. Nekünk meg marad literes üvegekben a jó kis házi. A határ sima ügy, de az út nem igen Európai Unió-like. Láttunk sok kabriót, ilyen egylóerőseket, néha meg kétökrösöket.

 

Ja, és átmentünk egy Apa nevű falun is. A hegyek szépek, az erdők gyönyörűek, viszont a falvak igen szegények és borzasztó sok a sár. Estére szuper szálloda vár: Hotel Victoria, Borsa. A tulaj jó fej, a hely olcsó, a minőség király. Ez itt egy síparadicsom, és nagyon barátságos mindenki.

Holnap megyünk tovább, jön Moldávia, Transznisztria, Ukrajna, Ogyessza, a táv kábé 660 km lesz.

 

Ja, és köszönjük szépen az első adományt a Christina Nobel Alapítványnak!

2. nap:

Borsafüred (RO) - Transznisztria – Ogyessza (UA). 690 km. 8-23 óráig utaztunk.

Suceava, azaz „szutyeva” - a házak teraszai buszüvegekkel beépítve, olyan, mintha buszok álltak volna egymás tetejére, felszállókra várva. Botostani után láttunk egy temetési menetet. Az autó visszapillantó tükrére egy konyharuha nagyságú - gondolom zsebkendő - volt erősítve.

Itt megállt az idő, mindenfelé hatalmas mezőgazdasági területek, de még kézzel kapálnak, permeteznek. Egy tízhektáros területet, mondjuk úgy, ketten.

 

Transznisztriába sarló és kalapács alatt keltünk át. Úttalan utakon beértünk az országba, de valami hibából kifolyólag a helyiek határellenőrző pontjához keveredtünk, ahol 20 euróért az ottani fiki kolléga (Mekler-duma – a szerk.) átkísért minket a nemzetközi átkelőhelyre. De könyörgöm, akkor mi már bent voltunk az országban!

 

Na, itt aztán regisztráltunk, harminc perc eltelt, mire határőrhöz jutottunk, aki közölte, hogy az autót regisztrálni kell, fent az irodában, az első emeleten. Ezt követően harmincöt euróért Tranzitban átmehettünk volna ötven kilométert a gyönyörű országon. Erre mi úgy döntöttünk, hogy inkább szarunk a korrupcióra, és visszafordultunk száz kilométernyi kerülővel az ukrán határra. Ezt a sokkot persze csak sörrel tudtuk elviselni. Alaposan szidtuk az utolsó még fennálló európai kommunista államot.

18.35-kor fordultunk Ogyessza felé, ami onnan még 180 kilométerre esett. Addig aznap csak a kocsiban kentük a hazai szenyákat, azaz bocs, egy kávé volt a benzinkúton. De nem nyavalygunk, jó ez.

 

És, végre elérkeztünk Ukrajnába! Persze nagy rábeszélés kellett (4 pálesz és 2 sör ugrott a határon, de a machetét nem is látták, mondták, na ezért még egy extra pálesz lesz) és figyelmeztettek, hogy vigyázzunk a banditákkal. Határ után rögtön láttunk egy balesetet, ott állt egy frissen kiégett kamion. Majd két kilométer után következett egy ellenőrző pont, ahol elhangzott a kérdés: hány ember utazik? Egy cetlit kaptunk, tovább haladhattunk, amit körülbelül három kilométerre, egy másik ellenőrzőponton le is adtunk. Elmebaj.

 

10.15 Ogyessza – nagy köröket tettünk a belvárosban, kerestük a hotelt.

10.45 még mindig Ogyessza – végül nem a kijelölt hotelben, de lett szobánk.

11.00 végleg Ogyessza, a hotel étterme, Elvis Presley-vel vacsorázunk. Tehát végre eszünk. Most.

 

3. nap:

Előzetes levél:
A mai napról csak annyit szeretnék mondani, úgy előre, hogy Ukrajnába többé nemigen szeretnék menni, mert nem a mi országunk. Egy nulla, undorító minden, és az embereket sem tudom igazán hova tenni. Ogyessza, Opara körül az egész maffiózok gyülekezete, tegnap rohantunk is fel a hotelba, küldeni nektek a cumót, mert elegünk lett mindenből Most előbb a merlot-t lecsurgatom a torkomon. Egyébként Edit is készen van, azt mondta, ő már nem bírja ezeket... Pedig csak most kezdődik - szegény még nem tudja pontosan, hova megyünk.

 

Nnnna, most már ma este van, egy országgal odébb. Már nagyon nem működik az agyunk, de durván elmeséljük, mi történt.

A km 760, Ogyessza (UA) - Taganrog (RU) volt a cél, 719 km-t terveztünk eredetileg.

 

Végre itt vagyunk a ruszkiknál. Azt hiszem, elég, ha azt mondom: az orosz határ volt a legbarátságosabb az úton… Ez mindent elmond. Úgy kezdődött a nap, hogy reggeli nuku, mert haladni akartunk végre. Ogyessza után megálltunk pénzt váltani, és egyből ettünk egy kis friss buktát (káposztásat és túróst). Még forró volt, jólesett a tea mellé.

Onnan 10 kilométerre útépítés kezdődött, rendőrök persze figyeltek, azonnal 100 dollárt kértek, amit 20-ra lealkudtunk. Az ember mutogatott egy ilyen radarkardot, amin csak röhögtem, és megkérdeztem, hány gyereke van, és hogy mennyivel támogassam a családot…

 

Továbbhajtottunk a kátyúk között, majd a 25. vám-, rendőr-, vagy tudja mifene-kontroll után már nagyon tele volt a tökünk, Úgyhogy előkerült a sörike a hűtőböl, mert ezt csak így lehetett bírni. Egész Ukrajna egy nagy semmi volt, lementünk ugyan a tengerpartra, valami csücsökbe még a ruszki határ előtt, de ott se volt semmi. Mindenhol semmi.

 

Gyerekek, ezt a nyaralóhelyet látnotok kellett volna – itt 1962-t írnak. Az öltözék, meg a felhozatal…, egyszerűen ijesztő volt. Igénytelenség a köbön mindenhol. Képzeljétek el, hogy pont olyan volt, mint Tihany, csak minden, ami szép, hiányzott, és egyetlen turista nem láthatta a vizet. Hacsak nem ment be valami undorító, lebuj helyre, mert csak úgy juthatott a partra. Minden más lukat eltakart valami fa- vagy betonkerítés. Az ukrán határon gyorsan átestünk, de még kiutazáskor is lejmolni akartak. Utoljára azért kemények voltunk!

 

A ruszkik viszont tök barátságosan segítettek mindenben, aranyos volt mindenki. Végre eljutottunk Taganrogba, ahol minden hotel fullon volt, de leállítottam két fiatal srácot, akik azonnal kocsiba ültek, és elvittek bennünket egy nagyon klassz szállásra. Most itt eszünk, iszunk, majd alvás.

Holnap meg várnunk kell a regisztrációs fikire (izé – a szerk.), ami csak 10-11-re érkezik. Tököm kivan, fél nap elcseszve.

4. nap

Taganrog (RU) - Eliszta (RU), 560 km.

Taganrogból 11 után indultunk, mert meg kellett várni azt az idióta emigrációs jelentést. Az pedig a hotel intézte. Tényleg azt hiszik, hogy én itt le akarok telepedni?

 

Az előző napi mélypont után a reggeli várakozás nagyon jólesett, tegnap igazán elfáradtunk. Este 11-kor ugyanis még nem ettünk, viszont hotelt kerestünk. Két napja csak szántóföldet látjuk, faljuk a kilométereket, a Toyota darálja a távot.

 

Oroszországban eddig mindenki nagyon barátságos volt. Kiderült, miért nem kaptunk elsőre szállást tegnap - az egész város tömve volt egy háromnapos regatta miatt. Taganrogban éjfélkor még pezsgett az élet. Egykor kerültünk ágyba, remek vacsit ettünk (heringsali, palacsintába tekert lazac kapros tejszínmártással, az elmaradhatatlan szoljanka, és egy üveg finom merlot).

A fejedelmi vacsi kárpótolt az ukrán szenvedésért.

 

Ma reggel végre sétáltam egy órát a tengerparton (ezt itt Edit írja – a szerk.) aztán reggeli után volt idő a képek feltöltésére.

Útközben akadt néhány idegesítő ellenőrzés, de az aszfalt itt legalább jó. Kétszer megálltunk megnézni a helyi életet: az első alkalommal egy étteremben, de onnan kijöttünk a félig megivott nescafé mellől, amikor megláttuk a ház mögötti illemhelyet. Mekinek azóta is hasmenése van.

Viszont volt ott egy icipici, de tip-top közért (olyan három négyzetméteres), ahol mindent lehetett kapni, még pilményit is, ami a kedvencem. Csak sajnos fagyasztva árulták. Fényképet is készítettünk a kedves, beszélgetős, aranyfogú közértes nénivel. Aztán újabb kontroll, kontroll, majd még kontroll kontroll hátán.

 

Délután hatkor már 31 fokot mutatott a hőmérő, és este negyed kilenc lett, mire Elisztába értünk. Ez már Kalmükia, tehát mindenki buddhista és mandulaszemű.

 

Egy órán keresztül kerestük a hotelt, de közben legalább bejártuk a várost, láttuk a buddhista nevezetességeket kívülről. Sokszori útbaigazítás után eljutottunk a sakk városába is (ami igazából egy városrész), ami arról nevezetes, hogy ’98-ban itt tartották a sakkolimpiát. Erre egy teljes, új városrészt hoztak létre, ami ma kvázi egy szellemváros. A hely láttán ezt a Sakk-Matt hotelt elvetettük.

 

Vissza a centrumba, ahol Öcsi barátunk az egyik menő hely biztonsági őre. Önkéntesen eljött velünk hotelt keresni, majd visszavitt minket egy étterembe, mindezt vendégszeretetből. Az étel ma is ócseny fkuszná volt – kivétel a száraz bor, ami majdnem ütötte a magyart.

5. nap:

Eliszta (RU)- Asztrahán (RU) volt erre a napra az útiterv. 380 km könnyed menetelés.

Csupán nyolc ellenőrzőpontot kellett ma túlélnünk – egészen hamar ideértünk Asztrahánba. Itt most du. 5 óra van, megnéztük már a helyi Kremlt és a többi nevezetességet. Korrekt látvány egy ekkora város belső negyedében olyan összedőlő félben levő faházakat látni, amikben még laknak.

 

A Volga partján lakunk egy új hotelben. Itt is helyi fiataloktól kaptunk segítséget, ők mutatták meg, hol találunk hotelt internettel. Ez az Asztrahán egy jó hely, tök szimpi itt mindenki. Nemsokára megyünk enni valamit, kivételesen talán még este 11 előtt.

 

Az út ma is síkságon át vezetett, kiszáradt sós tavak, állattartás és dögunalom. Ennyi sót nem láttunk még sehol - még Salt Lake City sem ilyen. Holnap sajnos ugyanez vár ránk, mert átmegyünk Kazahsztánba. Egyre jobban beszélek oroszul, és a control-control-control fikiket már kiröhögöm. Egy büdös vasat nem adok senkinek, a képükbe vihogok, megkérdezem tőlük pár nyelven, hogy beszélnek-e úgy, amire aztán ők nemigen tudnak válaszolni. Editnek konkrétan megtiltottam, hogy kinyissa a száját oroszul - így sokkal, de sokkal gördülékenyebben megy minden.

 

Szegény, erre mindig azt mondja, hogy minek tanult akkor most három hónapig – na, itt jön az, hogy az éttermekben, tájékozódásnál az orosz szó nélkülözhetetlen.

 

Ja, ha nézitek a képeket, azért hever a matrac a földön, mert csak az egyik szobában volt klíma. Az iszonyatos hőségre való tekintettel – megint költöztünk. Az a fura oldtimer-szerűség pedig egy esküvői autó volt. Ebben a templomban tartja az esküvőjét mindenki, aki számít Asztrahánban. A sznobság és a giccsparádé nem ismer errefelé határokat.

 

6. nap:

Asztrahán (RU) – Atyrau (KZ), 351 km.

Asztrahánból indultunk 9-kor, estére Atyrau volt a cél. Este 8.30-ra érkeztünk meg, tehát már három órával előbbre járunk, mint ti otthon. Két óra volt csak a ruszki határ, de másik kettő a kazah, ez így már sok. Teljes volt a fejetlenség, kamionok ki és be, por, füst, legyek – úgy terelték az embereket, mint a marhákat. A tökünk tele volt, ilyet még tényleg nem láttunk.

 

Azért mindenhol szerettek bennünket, mert valamit mindig bedobunk, hogy megkenjük az átkelést. A menet: amikor kész vagyunk egy vámossal, mindig megkérdezi: present? Hát persze, és előkerül a feles körte...

A kazah határon egész busznyi emberek álldogálnak a prérin. Se ki, se be, pisilni sem tudnak, nincs hol. Szóval nagyon gáz, nem embernek való. Át a határon, kezdődnek az olajkutak, megjelennek a tevék, ez már nagyon Ázsia.

 

Síkság, rossz utak, megint hotelkeresés, de ma is találtunk szállást. Atyrau a semmiből épült, és az új negyed konkrétan valami amerikai külvárosra hasonlít. Itt minden van, de ez már igazán más világ, mint a miénk.

1. Köszönjük mindenkinek a hozzászólásokat és jótanácsokat.
2. Megértjük, hogy mindenki más szemlélettel utazik és más a véleménye mindenféle dolgokról. Abban is egyetértünk, hogy nincs időnk elmélyülten megismerni egy-egy országot, bár az eddig bejárt helyeken korábban is jártunk. Mi csak az utunk során kialakult benyomásainkat próbáljuk megosztani veletek, de ezek egyébként hely- és időszűke miatt hiányosan kerülnek a blogba. Úgy gondolom, hogy egy két tőmondatból nem lehet visszaadni mindazt, amit tapasztalunk, sem a negatív sem a pozitív dolgokat. Többször kerül szóba az út minősége – amit valójában mi pontosan tudtunk, milyen lesz –, igazából nem is vettük észre, hogy ennyire kihangsúlyoztuk ezt a témát, de ez egy autós magazin és nem a világjáró. Úgy gondoltam, másoknak, tervezéshez jól jön esetleg az ilyen információ, nem panaszkodásból írtuk.
3. Az út eleje számunkra egyértelmű rohanást jelentett, hisz' arrafelé már többször jártunk. Útitervünk alapján hosszabb időt töltünk azokban az országokban, ahol még nem jártunk és igazán az ázsiai részre tettük a hangsúlyt. Nem ócsárolni jöttünk, hanem tájat és embereket megismerni, de ahhoz, hogy részletesen leírjuk a helybeliekkel való találkozásokat, több idő kéne az írásra, ami egyenlőre nincs és még soha nem blogolástunk. Életünk első és utolsó blogolása lesz ez, mert nem hittük volna hogy ez ilyen önmutogatásos balhé lesz. Igazából ti nem ismertek minket, de elhihetitek, hogy ilyen „népszerűség” távol áll tőlünk, és ha nem kezdtük volna el, és nem ígértük volna meg, hogy jön a folytatás, itt most abba is hagynánk. Lehet, hogy a megoldás az, hogy csak képeket küldünk, és a személyes benyomásokat megtartjuk magunknak.

Köszi és üdv Nukusbol.

Edit, Laci