„Odi et amo quare id faciam fortasse requiris, nescio sed fieri, sentio et excrucior.” Catullus
Ez hosszú lesz, ezért szerintem csak az kezdjen bele, akinek bírják az idegei, az ideje, és szereti a nehezen emészthető szellemi nyűglődést három felvonásban. Jobb-e a fekvőlámpás, mint az álló-, autós mélypontok és magaslatok, egy kis szerelmi szál és rettenet unalom a poszt teljes hosszán át. Végiggondoltam - borzalmasan hosszú lesz. Én szóltam. Akkor kezdjük.
Lerohadt a sógorom az 57-es kilométerkőnél hazafelé a Balatonról. Tizenkilenc éves a Favorit, első tulajos autó, apósom vette még 1991-ben (oké, ő a második gazda, mert nyereményautó volt, de akkor is nullkilométeresen jutott hozzá, mert addig egy garázsban állt, és tréleren vitette haza), pár évvel ezelőtt megkapta a feleségem bátyja, azóta havi négyszáz kilométert tesz hozzá a kilométerszámláló karrierjéhez, nem sok ez talán. Most sincs meg még benne a százezer.
A motorja sosem volt megbontva, kasznija lakatolva sem, eredeti a fényezés, két éve még casco is volt rajta, mind a mai napig hivatalos Skoda-szervizbe jár évente. Egy időutazás az egész a maga csörgő-zörgő, barna kárpitjaival, Videoton-rádiójával, de sógornál valahogy egészen normálisnak tűnik. Ám az idő azért egy Favorit felett elég rohamosan röpköd, valami például most történt a vizével az autónak. Az M7-esen, előzés közben a vízhőmérséklet-mutató hirtelen felugrott a pirosba, s mire Ari kiállt a szélsőbe, valami nagyobb baj történt. Bár még volt alapjárat, inkább leállította a motort. Nem tudta többé beindítani. Megszorult, gyűrű tört, esetleg víz került a hengerbe. Lett egy lerohadt Skodánk vasárnap délelőtt, hatvan kilométerre a mentőövtől, azaz a számításba vehető vontatóautótól.
Pedig hétvégére meglett az Autobianchihoz az önindító szabadonfutója, azt szerettem volna összerakni (majd esetleg leírom, mert az is szétment a múltkor), kicsit motort szerelni, akadt volna egy médiaajánlatom, amit meg kellett volna írnom (ez pénz), Corába szerettünk volna menni családostul, mert üres a hűtő, meg persze a gyerekek apázni akartak, satöbbi. Kuka az egész. Vasárnapra sárgaangyalosdit dobott nekem a randomgenerátor, ami kutyának öltözve minden napra szarik egyet.
Ilyenkor nyáron keveset ülök autóba, mindenhová motorral megyek inkább, ameddig csak feszíteni tudom a húrt. Ha óriási tárgyat kell szállítani, szakad az eső, családdal mozgunk, persze nem. De ha már autóval, akkor is inkább a Bianchival, mert azzal úgyse indulunk sehová rossz időben, ki kell használni a júliust, augusztust. De vontatni tényleg a Merci-kombival a legjobb, még ha dobál is a kuplungja megint. Legalább nehéz, nem rángatja a másik autó, az öthengeres dízelmotor meg szépen elvisel mindenféle erőltetést, nincs szelepcsörgés, túlmelegedés, kis fordulaton, csak a komótos rötyögés. Ja, és jól ki lehet látni belőle hátra, nem utolsó szempont ilyen helyzetben. Tehát nem a Kati 190D-jével, hanem Erával indultam útnak.
Bevágtam Bálint fiamat a hátsó ülésre, hogy legalább együtt is legyünk, ha már vasárnap van, és elindultunk a Skodáért. Az agárdi lehajtónál hevert szegény Favorit, csekkoltam, tényleg meg se moccan a motor, hát akkor indulás Kareszhoz, Visz onnan alig kilencven kilométer.
Szépen leértünk, a kötél csak kétszer szakadt el (sógor még életében nem volt vontatva, a rövid eligazítás, hogy lassításnál és lejtőn MINDIG ő fékezi a szerelvényt, máskülönben hurkot vet, majd a kerék alá kerülve szakad a kötél, egészen bevált, a hosszú út nagy része eseménytelenül telt; két filmszakadás belefért, két csomóval még lehetett vontatni). Kareszéknál rögtön terülj asztalkám, elmélkedés, lehet, hogy motorsülés, de ő inkább a vízre gyanakszik, ami, ugye, összenyomhatatlan, ha két henger közt szakad a tömítés, akkor folyik befele, és mivel a víz nyomás alatt van, el is önti alaposan a két hengert, s utána mozdíthatatlan a motor. Igaza lett, azóta egy hengerfejtömítéssel és néhány liter fagyállóval gazdagabban már ismét zizeg a Skoda-motor, Ari megy is az autóért mindjárt.
Vissza a vasárnaphoz, búcsúztunk, aztán hazaverettünk a pályán. Bálint hátul aludni próbált, Ari a gondolataiba mélyedt, és meg zenét hallgattam. És ekkor, mint ilyen helyzetben mindig, a régimerci-aura ismét belém mászott. Összetettek az érzéseim ezzel az autóval kapcsolatban. Olyan, mintha lenne egy szuper csajom, tökéletes köztünk a szerelem, de az ex-faszija minduntalan felbukkan az életében, és olyankor romokban hever az életünk. Hál'istennek ilyet még nem éltem át, de barátaimnál láttam a küzdelmet, valami ilyet vívok Erával magam is.
Nem tiszta köztünk tehát a viszony, sokszor lehangoló, máskor lángoló a kapcsolat. Életben tart, ez tény, nem unatkozom. Ez a poszt igazából a kettőnk, autó és ember közötti lelki viaskodásról szól. A szokásostól eltérően nincs benne olaj, szerelés, lóerő, semmi, ami az autóbuzikat érdekli, majd legközelebb.
Volt eddig életemben talán negyven autóm röpke huszonhárom év alatt, még nem számoltam, majd egyszer talán összeállítok egy listát. Mindig azokat a kocsijaimat szerettem a legjobban, amikkel együtt rezgett a lelkem. Sose tudtam megmagyarázni, melyikkel jön majd össze a nirvána, ha tetszett, megvettem (ha tudtam), aztán vagy bejött, vagy nem. Néha a konstrukció nem fogott meg, néha az adott példány volt pocsék, ritkán voltam igazán boldog. De kristálytisztán emlékszem arra a néhányra, amit imádtam.
A negatív csúcs például a patent Seat Ibizám, amihez semmilyen érzelmi szál nem fűzött, csak egyfajta agyatlan büszkeség, hogy fősulisként, a rendszerváltás pillanataiban jobb autóm lehetett, mint a szüleimnek, vagy akár az összes ismerőseimnek. Ötéves, 120 ezret futott, fekete, motoros ablakos, spéci alufelnis, 85 lóerős, svájci gép volt. 600 frankért, azaz akkori 36 ezer forintért vettem, majdnem pont ennyit kerestem vendégmunkásként Neuchatelben egy hét szőlőszedés alatt (ahol vásároltam). 340 ezer forintért adtam el itthon, pár hónappal később, de nem fogtam rajta egy buznyákot sem. Zűrös a sztori, most inkább kihagyom. Utáltam, pocsék a konstrukció, kényelmetlen, szűk, sokat eszik, zsákutca volt - de főleg azért gyűlöltem, mert az autószeretet legkisebb szikráját nem csiholta ki belőlem.
Volt viszont ugyanakkor (azaz párhuzamosan is) egy vén Steyr-Puchom, amit egy barátom (amikor még az övé volt), korábban teljesen tönkretett, két évig rohasztotta az udvarukon, én megvettem, harmincezerért kilakatoltattam, a maradékot (motor-, fék-, futómű-, elektromosság-generál, fényezés) magam javítottam, újítottam fel egy utcai parkolóval, a Rege szállóval szemben.
Reggel nyolctól éjfélig tartott a napi műszak, heti hét napon át, három héten keresztül. Ma is megtekinthető az parkoló, talán még a kék nyomok is ott vannak, ahová a kölcsönkapott, rezgőnyelves kerítésfestő szerkezettel odafújtam. Szép, az nem lett.
Kedd este fékpróba, szerda hajnalban vizsgára jelentkezés a Camping és Caravanning Club vizsgaállomásán (ott akkoriban eléggé hunyorított szemmel nézték a Puchokat), szerda délre plecsni a szélvédőn, forgalmiban, majd rövid bevásárlás a Skála Metróban, délután Slick 50 a hengerbe, magnó a műszerfal alá, két húszliteres marmonkanna benzinnel hátra, Carol King be a zenegépbe, indulás a távoli Heidelbergbe.
Az egy hónapig kint levő, ösztöndíjas barátnő, akit meglátogatni készültem, majd hazahozni a küldetés végeztével, nem hitte el, hogy összerakom a roncsot, azt pedig pláne nem, hogy utánamegyek. Igazából akkor már javában ki akart rúgni egy hároméves, a végén elég sok viharral járó kapcsolat után, ezt viszont én nem akartam elhinni.
Mint minden hülyegyerek akkor is, ma is, én is autóval akartam bizonyítani a rátermettségemet, vagy tudja a fene, mit is, de eszközként nem lóerőket és küszöb alá szerelt kék neont választottam nagy zenével, hanem egy lehetetlenül szétmállott, elképzelhetetlenül gyenge, viszont igen kedves kisautó felmutatását egy kedvesnek tűnő, de meglehetősen rideg, távoli, német városkában. CR-04-32, ez volt a busz-kék, Volán-ponyva tetős Puch rendszáma, Pilis-valamire adtam el később, de most még a sztori elején tartunk.
1990 augusztusának elején járunk, a barátnőm 21 éves, elég érett gondolkodású, és épp elmebetegnek tart, én 23, halálosan szerelmes, és még érőfélben, ahogy azóta is. Szóval ott, Heidelberg főterén, a viszontlátás emelkedett és egyéb esetben nyilván meghatónak alakuló, de itt rossz vágányra tévedő pillanatában, három szóval kirúgta azt az egy hónap szerelés és aggódás alatt kilenc kilónyit lefogyott, csenevész emberi vázat, aki történetesen én voltam. Bár más lett volna.
Ma már én sem tennék máshogy, pláne a bővebb részletezés után kiáltó részletezés után, amit viszont nem kezdek el. De akkor kis híján belehaltam a dologba. Ott aludtam – pontosabban nem aludtam, hanem átdarvadoztam az első emeleti ablakban – egy éjszakát a lánykollégiumban, óriási szenvedésem felkiáltójelként meredező jeleként pedig megettem egy tál banánt, ami a szobában lakó három lánynak nyilván a kétheti készlete volt. Bámultam az utcát, utáltam a (nyilván egészséges lelki életű, menő, jobb világba született, gazdagabb, boldog párkapcsolatban élő) heidelbergi diákokat, akik alant szórakoztak. És arra gondoltam, legjobb lenne meghalni.
Másnap próbáltam könnyed búcsúval távozni, mint valami lecsúszott, de jó neveltetésű nemes ivadék, talán el is adtam a dolgot, bár azért nem hinném, hogy teljesen sikerült. Aztán nyakamba vettem a 23 éves, félroncs autóval az ezer kilométert hazafelé, mindezt úgy, hogy napok óta lényegében nem aludtam. Áttételesen annak az autónak köszönhetem az életemet, mert az autó mindent megtett, hogy jó legyen nekem, pedig legszívesebben nekihajtottam volna valamelyik autópálya tartópillérjének. Puki, öreg, nyekergő atomjaival, bokszermotorja megnyugtató dörmögésével, 16 lóerejétől valószerűtlennek tűnő dinamizmusával, a vénautós rigolyák legkisebb jele nélkül hazahozott, boldogan röfögve az osztrák alagutakban – ugyanis hazafelé a fáradtságtól véletlenül délnek mentem Salzburgnál, és tettem egy jó kétszáz kilométeres kitérőt. Esküszöm, még beszélgettem is vele, nézzenek csak idiótának, nem hinném, hogy ebből a sztoriból máshogy jönnék ki akárhogyan, már mindegy.
Egy hülye, későkamasz, szerelmes pöcs voltam, józan eszemmel már hányok önmagamtól, de az akkori világfájdalmam tengereket vetett ki a medréből. Egyvalamit megtanultam – 16 lóerővel is lehet egy autó szuper, csak észre kell venni benne a finomságokat, ahogy egy nőt sem a mellbősége, a magassága, vagy aszerint mérünk, hogy hány köbméter biogázt tudunk fingani a Jókai bablevese után.
Puki még másfél évet velem volt, kisegített jóban, rosszban, igazából őt kellett volna megtartanom, sajnos az Ibiza hazahozatala után fontosabbnak tűnt. De szerettem a 127-es Fiatjaim mindegyikét, a 1802-es BMW-met, az Alfa Giuliámat is, bármelyikért odaadnám bármelyik kollégám autóját, utólag is.
És e sok közül is kiemelkedik az állólámpás Mercedes, ami egész vonalat, avagy folyamot alkotott az életemben. A mai napig nem tudom eldönteni, hogy azért veszek-e meg a típusért, mert pici gyerekkoromban két ilyen autónk is volt, vagy azért, mert ennek a kocsinak különleges érzéke van ahhoz, hogy beszéljen az emberhez. Mindenesetre lett belőle több is, egy most is van.
Ha reális akarok lenni, azt mondom, egyszerű felprogramozás történt, az ember azt szereti, amiben a legfogékonyabb korában ült, én meg éppen egy szerencsés suttyó voltam. De a veteránklubom, meg az ismeretségi köröm telis-tele van olyan emberekkel, akik anyagi helyzettől, kortól, felprogramozástól függetlenül, mintegy véletlenül csöppentek bele az öreg Mercedesekbe, és minduntalan, szinte kényszeresen az állólámpáshoz térnek vissza.
Az első, egy éjjel a taxidroszton vett állólámpásom túl volt a negyedik szabványosan kihordott motorján. Ez rosszindulatú számítások szerint egy-, kicsit romantikusabban számolva kétmillió kilométer, maradjunk a másfélnél.
És első útján (öt nappal a megvétele után) egy kétszer 1600 kilométeres, majd egy évvel később 6600 kilométeres útra mentem vele (igaz, akkorra becsúszott egy motorgenerál), és igazi mercedeses kényelemben, kultúrával elvitt körbe a térképen, ma is elszédülök, ha végigjárom gondolatban. Mellesleg sokat mentem vele itthon is, 18,50 volt a HTO literje, a havi 3000 kilométer simán belement, mindenkit, de MINDENKIT én szállítottam haza mindenféle buli után.
Aztán a következő, drapp állólámpám családtaggá vált, nyolc éven át használtuk Katival, ha meglátok egy képet róla, ugyanúgy összeszorul a szívem, mint amikor az ember valami rég nem látott, már halott barátjáról előtúr egy fotót. Ne is beszéljünk róla, nincs autó, ami azt pótolhatja majd.
Meg volt egy rakás másik állólámpásom még, és mindben kivételes élmény volt Crosby, Stills, Nash & Youngot, Dionne Warwickot, ősrégi Pink Floydot (pl. The Nice Pair) hallgatni. Az állólámpa nem autó, hanem közeg, tudatmódosító, szívesebben vagy benne, mint az akármilyen szuper házad kandallós nappalijában, még ha szakadt is. Mármint az állólámpás. Mert úgy mozog, olyanok a hangjai, olyan finom érzékkel adja elő a kevés valódi attrakcióból összerakott számát (mert lóerők nincsenek, csak zaj helyette), hogy valami nagyon furcsát művel az ember tudatalattijával. Főleg egy dízel. Főleg velem.
Az állólámpa miatt nem lettem soha igazi fekvőlámpás-fan, pedig mostanában az a divat, hiszen az a most fizetőképes hallgatóság emlékeiben a rózsaszín ködből előtűnő öreg Benz. Az állólámpa túl drága, öreg, fenntarthatatlan, és elsősorban közeg nélküli lett. Aki emlékszik rá, az már légkondira vágyik, és az Assistance-kártya biztonságára. Aki még bevállalós, az túl fiatal hozzá, annak csak a fekvőlámpás kongatja a harangot.
Pedig az állólámpás hangulatosabb, koherensebb, stílusosabb autó. Dühös, büszke, halálában is bizonyítani próbáló jármű, miközben egy öreg fekvőlámpás morgós, lottyadt, szemölcsös vénemberré válik, mint Walther Matthau a "Szomszéd nője mindig zöldebb"-ben. Mindkettő működik hét számjegyig, más kérdés, melyik, hogyan adja elő. Az állólámpásé a diadalmas halál (még élek, még élek! – idézet a Monty Pythonból), a fekvőlámpáé az "azért még elvonszolom magam a sírig"-fajta vég.
De ma már nem lehet állólámpást tartani napi üzemre, vagyis nagyon sok pénzbe kerül. Körülbelül öt, de reálisabban talán tíz éve elmúlt az a korszak, amikor az évi 15-30 ezer kilométer vállalható volt egy ilyen autóval. Nagyon gazdagoknak, nagyon bizonyítani akaróknak oké, de ma a fekvőlámpás a kloákán kihulló, még napi használatra éppen, hogy alkalmas vén Merci. A többség fele aranyos veteránnak, a másik fele gyűlöletes bontószökevénynek látja.
Én meg az utolsó autónak, amely legalább nagy vonalakban képes felidézni az állólámpást.
A fekvőlámpás butább. A belseje például kopár, látszik rajta, hogy a tervezők utánamentek az E12-es BMW-nek, de nem sikerült meggyőzően. Meg a kormánya is sokkal pontatlanabb, a futóműve kenődik az állóhoz képest. A korábbi modell hozzá képest nyers, de pontos vasgép. A fekvőlámpás nem gyötri meg úgy az embert hosszú úton, de a puhasága miatt mindig petyhüdtnek érzi, aki az állólámpa felől jött. Meglepő, de mozgásban a fekvőlámpás utódja, a 124-es széria kicsit állólámpásabb. Pontosabb a futóműve, nem ring annyira. Ezt felismerve pár évvel ezelőtt úgy döntöttem: Csikós Zsolt számára van túlélési lehetőség: a 124-es kombi Merci. Hosszas kutatás, próbálgatás, az anyagi limitek végletekig húzása (1M Ft) után vettem egyet. Mekkora baklövés volt, istenem…
Idegenkedve jártuk körül egymást. Kicsit szimpatikus voltam neki, ő is nekem - akkor még -, a kapcsolat elején jártunk. Én például nem szerettem, hogy zörög a hajtáslánca és lóg az eleje. A sok korábbi öreg Mercedes után úgy éreztem – ha már ennyi pénzt kiadok egy autóért, akkor legyen jó is, ha a sokkal olcsóbb és öregebbek tudtak azok lenni. Hálából Hans minden sarkon lerohadt, igazából jobban jártam volna egy lyukas Lada Samarával. Viszonyunkban fokozatosan megjelent a rettegés, majd a gyűlölet. Ő nem tudta, mikor gyújtok alá a tankjában lévő, öt liter maradék gázolajjal, én meg azt nem, hogy mikor dobja el bosszúból a jobb első futóművét, amikor az egész család benne ül.
Nem mernék megesküdni, hogy nem utáltam jobban az Ibizánál. Pedig a 124-es minden öregmerci-rajongó szerint a márka létező legjobb autója. Köszönöm, nekem akkor sem kell többé ilyen, ültem több másikban is, azok is kísértetiesen hasonló széthullást mutattak, csak a kétmillió forintosok nem. Ja, még a zenéimet se volt jó hallgatni a 124-esemben, pedig nem a hifije volt szar (mert az az állólámpásaimban is rendre az volt), hanem a hangulata hiányzott.
Lett utána állólámpásom, de benzines, nem nőttünk össze azzal sem. Meg persze volt közben millió autóm, és rájöttem – engem sem a lóerők, sem az extrák, sem az ilyen mindenféle vevőcsalogató izék nem hatnak meg. Csak legyen jó ülni a kocsiban, hosszú távon zenét hallgatni. Legyen az autó haver, vágyjak arra, hogy a volánja mögött kuksolhassak valami hosszú úton.
Kicsit okkult ez így, nehéz elmagyarázni manapság, hogy nem érdekelnek a lóerők, a klíma, a szervokormány, a felfújható deréktámasz és a 245-ös gumik. Viszont a hangulat, a hangok, a régi szakok, az autó mozgása, a nagy üvegek, egy domborodó motorházfedél sokkal többet számít, igazából mindent. Új autóban úgyis ülök eleget, még pont sokat is, ebből az öregautósdiból, pláne Mercivel pedig bármennyit be tudnék nyelni.
Aki érti, érti, aki nem, az úgyis előveszi majd a 320 lóerőt és a dolbiprolodzsikot. Nem beszélünk egy nyelvet mi mindannyian magyarul, be kell látni, 320 lóerő ellenében nem tudok mit felhozni, csak azt, hogy nekem is lehetne, de mégsincs. Mert ezt jobban szeretem. Ez a vallomás egy Belsőség nevű blogban, ami mellesleg a miénk, talán elfér, másnak is nyilván van hasonló élménye Volvóval, Zsigulival, öreg Lanciával, tudom jól.
Szóval az állólámpás dízel Mercedes megkerülhetetlen obeliszkként hever az életem középpontjában, rajtam kívül pedig meg még sok, egészen más életutat maga mögött tudó klubtársaméban is. Erre most egy fekvőlámpással járok. Jobb híján.
Sokat futott a kocsi, de legalább kevés volt a tulaj, évtizedeket egy kézben töltött autóról van szó – ritkáság ez mifelénk. Egy csomó minden elképesztően jó benne még mindig, egy rakás dolog nem volt még megbontva, pedig 520 ezren túl jár a számláló. Azért relativizálom a dolgot: a feleségem 190D-jében 468 ezren áll az óra, és sokkal jobb autó. Annak még egész tűrhetőek a saját ülései (az enyémnek már földbe ülték őket, ezért van most benne 2 db 126-os első ülés, valamint egy bontott hátsó pad, ami szép ugyan, de nem a sajátja), a 190D gyorsvonati csendben suhan 140-nel, az enyém azért elég rendesen morog már 130-nál is. Jogosnak is érzem, hogy a 190D-kért több pénzt kérnek a hasonló korú 123-as dízeleknél. Mert újautónak jobbak, már amennyire egy negyed százados autó szimulálni tud egy újat.
A123-as a maga puha, lottyadt, örökéletet sugalló, mindenenátmegyek-módján zseniális, már volt hasonló kombim, sokkal elhasználtabban, az is ilyen volt, meg a barátaim hasonló autói is, amikor lett erő a motorjukban a Karesz tuningja után.
Ha soha nem lett volna állólámpás Mercim, azt mondanám, szenzációs vele utazni. Ugyanakkor, vagyis inkább ezzel az állapottal felváltva az én 123-asom egyes helyzetekben szánalmas, béna roncs.
Térjünk vissza a vontatáshoz. Ezt mindig imádtam csinálni az öreg Mercijeimmel. Ilyenkor úgy érzem: lám-lám, minden lerohad körülöttem, de ez a vénség itt alattam csak megy, és megy. Élveztem, amikor a szüleim kuplunghibás Nissan Sunnyját húztam le Vértesszőlősre szerelőhöz, meg amikor a Bojtár Peti barátom Minijét vontattam tréleren, aztán meg Trabantot, Fiat 500-at, 127-est, meg sok egyéb izét is láttak kötélen ezek az autóim.
A gyűlöletes Hans kivételével a többi Mercim soha nem volt a kötél másik, passzívnak nevezhető végén, csak azok a roncsok, amiket a földből húztam ki, hogy rendberakjam, vagy elbontsam. De sokszor még azok is a legvalószerűtlenebb állapotban is beindultak, és elvánszorogtak valahogy. Napi használatú állólámpásom még soha nem romlott el annyira, hogy ne vigyen haza, pedig 1992 óta ilyen autókba legalább 200 ezer kilométert beletettem, bejártam velük egész Európát, nem éppen kíméletesen. És a mostani 123-as kombim, az Era nevű sem csinált még soha ilyet, szép is lenne, nahát. Egy futóműállítás jót tenne neki lassanként, meg van ez a zörgés, aminek nem jutok a végére, és most kicsit ki is fáradtam, de igazából tök szuperül teszi a dolgát.
Nincs is jobb módszer egy autó gyengeségeinek és erősségeinek előhozására, mint egy hosszú vontatás. Mindent átéltem vele egy nap alatt. Hol gyűlöltem, hol imádtam Erát, egyes szakaszokon felnéztem rá, máskor legszívesebben kitapostam volna a belét. Ennek az öregautó-szeretetnek általában csak az egyik felét szokás megírni, a lelkesedők a rózsásabbikat, a kitértek és ellenzők pedig kizárólag a lerobbanást, környezetszennyezést, szívást. Pedig vegyes az élmény. És ha az ember ügyes, meg persze szerencsés, a hosszú, boldog, végtelenül kellemes szakaszok közé csak igen kevés kellemetlen perc szorul, mint például a Bazeg névre hallgató állólámpám esetében történt.
Bazegre, erre az eleve roncsnak mondható állapotban vett állólámpásra úgy tekintettem, mint valami reménytelen nosztalgia-izére, amivel párszor autózunk majd, aztán talán elpasszoljuk még látható pénzért. De némi matatás és törődés után a képességeihez képest hibátlan autó lett belőle. Olyan jó, hogy megszakadt a szívem, amikor valami tesztautót hozzám vágtak, és emiatt nem ülhettem bele egy-egy napsütötte délutánon. Most is hiányzik.
Era – hát… Fekvőlámpás, tehát éppen annyira emlékeztet egy állólámpásra, hogy egyfolytában fájjon a hiány. De kombi és öthengeres, amit egyik állólámpám sem tudott. Felmegy az érdi emelkedőn százharminccal. Selymesen lüktet a motorja. Lehet vele gondolkodás, és hosszas előkalkulációk nélkül előzni. Pocsék úton ringat. Szuperül kanyarodik, bár közben olyan, mintha valami hatalmas szivacsot lovagolna az ember. De tényleg meglepően jó befordul, még ha csúszni kezd, akkor is. Ám ezek csak a tesztelői szempontok. Koncentráljunk az emberiekre. Az egyéniekre. Az autó lelkének szörnyű, számomra megemészthetetlen kettősségére.
Mert még hibátlanul vontat is. Kicsit dobál még mindig a kuplung, de ügyes pedálkezeléssel úrrá lehet rajta lenni, és különben egy jó célgép. El lehet üldögélni benne fél napokat, nem visel meg, mert kényelmes. Nyílt úton, ha nem kell sietni, valami olyan csodálatos egybeolvadás-érzése van vele az embernek, ami nálam addikciót vált ki. Amikor olyan 90-110 között vonul vele valami finoman kanyargó úton, a kormánya mögött ülő egy augusztusi naplementében forgatott, hetvenes évekbeli romantikus film főszereplőjének érzi magát. A 123-as ilyenkor nem istent csinál a vezetőjéből, hanem maga a vallás. Egy perccel a bontóba gurulás előtt is minden porcikája az örökkévalóságot sugallja, nincs autó, amiben az utazás, túrázás szebb értelmet nyerne egy kabrió Ferrari innenső oldalán. Egy új autóval megtett Budapest-Zürich útból csak arra emlékszünk, hogy Innsbruckban megálltunk kávézni, Zirl táján kivettük a Queen összest és betettük a Péterfy Bori cédét, ja, és hogy Hegyeshalomnál fél fokkal lejjebb vettük a klímát, mert nagyon besütött a nap. A 123-assal ünnep és boldogság minden kilométer. Persze egyáltalán nem célszerű kiegészítője a mai életnek, mert hiába autópálya-képes, azért jobban szereti a 120-at, és sose érünk vele oda sehová.
Talán éppen ez a jó benne. Rákényszeríti az emberre a hátradőlést. Egy 123-assal megtett út előtt máshogy osztja be az ember az idejét. Kockás plédet csomagol, készít néhány szendvicset, visz egy kosár almát, mert tudja, hogy úgyis vagy négyszer megáll a pihenőben, és akkor már inkább megadja a módját. Az idegeknek jót tesz, akár a jóga, pedig az is kényelmetlen tud lenni.
A 123-as képes arra, hogy kicsiben hozza a Lancia Dilambdával való odajutás élményét, de mégse törjön annyira össze, hogy a szálláson maradjunk este Salzburgban, ahelyett, hogy meginnánk két csapolt Kaisert a bárban. A határán egyensúlyoz két világnak, az öreg állólámpás túl fárasztó, az új 124-es messze túl steril, hogy megvalósítsa ezt.
De közben szerencsétlen, mint egy földön heverő drogos a Checkpoint Charlie-nál. Dobál a kuplungja elinduláskor – kevésbé, mint régen, de még mindig, sőt, most megint egyre inkább. Morog a hajtáslánca 48-55-ig négyesben – ez jobb lett, de városban gyilkos hajlamokat vált ki az emberből. Vagy engedni kell az akaratának – legyen 55-ig hármas, utána lőhető a negyedik. Kicsit üt a fékje – amikor megvettem, észrevettem, de utána nem zavart, most megint észreveszem. És valamelyik gumija is kóvályog, meg a kormánya is ferdén áll. El kellene vinnem a gumis/futóműves műhelybe, csak sosincs rá időm. Városban, kis tempónál az én kombim egy rakás, idegesítő szemét, negyvenszer gyilkosabb bármelyik állólámpásomnál. Próbálok ügyeskedni, utasok már megjegyezték, hogy milyen szépen fut, de én tudom, hogy egy okádék, mert közben terjeng az izzadságfolt a pólómon. Sok apró dolog, egy talán nem is zavarna, de több az nagyon.
De miután végigéltem vele egy húzós pályázást vasárnap délután hazafelé az M7-esen, az új autók közé beállva, a lassúakat biztonsággal megelőzve, a forgalmat nem feltartva, büszkén, kényelmesen, nyolcliteres fogyasztással, végig nyitva tartott tetővel, eufóriába kerültem. Ilyenkor imádom. Énekelt nekünk Edith Piaf, a hangulatot szilvalekvárként lehetett szelni az utastérben. Ilyenkor jogos, ha az ember meghatottságot érez az öreg Benz iránt. Nem egy lóerőbajnok, bármilyen Suzuki legyorsulja, de használni, belelakni, az öthengeres fura mortyogását visszahallani a szalagkorlátról, elmerülni a zenében, bambulni, ringatózni a rugóin, eggyé válni vele egyszerűen csodás. Semmiféle tesztautót nem tudok elképzelni, amelyik nálam a helyébe léphetne.
Aztán hazajöttünk, bevásároltunk a fóti Corában, mi családunk, meg a sógor, a csomagtartó aljában hentergett a hetvenezer forintnyi giga-költekezés, sötét lett, este, a színházivilágítás-szerű műszerfali fények teátrálisan vöröslöttek, és mintha hangosabban és megnyugtatóbban morajlott volna az öt henger, mint korábban. Halálosan odavoltam érte. Majd a kiürített autóval utána még hazavittem a sógort, nyomtunk egy régi Kispál cédét, a nyitott tetőn át susogott befelé a gesztenyefákba kapaszkodó szél, ringatott ott, ahol más autóval gödör szok lenni. Az az ötven a Rákospatak utca hosszában elegáns száznak tűnt, ringatott az epeda, halványan szikrázott a csillag a hosszan terülő orron, dőlt befelé a frissen kaszált patakparti gyom illata – ilyet megélni ünnep, pláne a napi használatú, filléres autóval.
Ezért küzdök ilyen elszántan a sárga plakettes kitiltás, az évenkénti vizsga, az általános öregautó-gyűlölet, az egyéb szankciók ellen. És ezért szerelem akkor is Erát, amikor sokak szerint már hagyni kéne, mert jó így is. Mert nem szeretem, ha a csöpögő vécé elrontja a gyertyafényes vacsorát.
