Az öregség relatív fogalom. Európa keleti felében már negyvenévesen is mindenki a korára panaszkodik, ötvenévesen pedig már tényként kezeli, hogy megvénült. Még akkor is, ha utána viszonylagos egészségben lehúz további negyven évet. Azt nem tudhatta előre, ugye.
A kontinens másik felén, Angliában viszont rendszeresen olvasok olyan hetven-hetvenöt éves öregekről, akiknek eszébe jut, mennyire szerettek motorozni fiatalon. Ilyenkor vesznek egy velük közel egykorú veteránmotort, egy-két év alatt felújítják, majd boldogan járják Nagy-Britannia számtalan oldtimeres rendezvényét, kilométerek százait utazva egy-egy alkalommal. Öregnek lenni ráérnek majd kilencven után is – ők így gondolják. Pedig az albioni klíma nem tesz valami jót az isiásznak.
Ha ennyire relatív a kor, akkor öreg autó-e egy huszonegy éves Mercedes? Nem igazán, elég körülnézni az utcán, és seregestül látni ilyen autókat napi használatban, nem egyszer úgy befogva igavonónak, ami nem egy új autót megviselne.
Öreg autó-e egy huszonegy éves Alfa Romeo? Lássuk csak, mit gyártottak Milánóban 1986-ban? Tömpe orrú 33-ast, 90-est, 6-ost, még mintha létezett volna még a GTV és a Sud Sprint is. És persze az a 75-ös is akkoriban volt új, amit pár hete vettem. Hányat látni fentiek közül az utcán, kőkemény üzemben? Nem sokat. De még hazájában, Olaszországban sem tipikus részük már a forgalomnak.
Akkor öreg autó-e egy 75-ös Alfa? Feltétlenül. Nincs belőle, ami mégis akad, az hobbiautóként fungál, fanatikusok használják. A kollégáim és klubtársaim jelentős része pedig óvodába, alsó tagozatba járt akkor, amikor az enyémhez az első tulajdonos átvette a kulcsokat. Nekem mondjuk elég újnak tűnik, de az én véleményem nem számít, köztudottan képtelen vagyok lépést tartani a korral. Nyolcvanhatban éppen katona voltam Tatán, már érettségi lapult a zsebemben, és addigra már csomó pénzt kerestem a saját fejemmel. Felnőttnek számítottam, amit az is bizonyít, hogy megvolt az első autóm, egy 500-as Fiat.
Öreg autó-e egy 1967-es Alfa Romeo Giulia 1300 TI? Ehhez érdemes talán megnézniük a képeket. A szürkészöld mosógépdoboz a mostani 75-ösöm. Mellette, az a krómozottas zsiguliszerűség a Giulia. Hetek híján húszéves volt, amikor a „vén” 75-öst legyártották. Az azért már tényleg kor, nemde? Persze a nagyanyám, akinek MÁG-taxi volt az esküvői autója, nyilván összekeverte volna egy hasonló színű Suzuki Swifttel. De ő sem számít, hiszen ő egész életében csak azzal foglalkozott, hogy egyenesre legyenek fésülve az álperzsa rojtjai, elvágólag álljanak a csipketerítők, és pormentes legyen az ablakpárkány.
A 75-ösről írtam már, a Juliskáról viszont százszor akartam, de csak most tudtam rávenni magam. Pedig az az igazán érdekes.
Egy Olaszországban dolgozó magyar agráripari fejlesztőmérnök vette 1967 elején. Előtte többször volt már kint hónapokat, nehezen összekuporgatott éppen annyi pénzt, hogy ezt a szürke autót elvigye a szalonból. Még extrákra is telt neki: spéci szőnyeg (az a sárga, fekete csíkos), sporttükrök, különleges kerékkupakok kerültek rá. A megtestesült, hűvös, sportos elegancia volt akkor ez az autó, egy pléhből készült, Armani DOHC-öltöny. És nem nálunk, ahol azt sem tudták, mi ez a jármű, hiszen az első filmet, amiben Giuliát tömegesen látni lehetett – a Piedone a zsaru címűt – csak 1973-tól, vagy 1974-től vetítették itthon. Hanem Olaszországban, Németországban, talán még Nagy-Britanniában is.
Nem tudom, hogy láttak-e negyven évvel ezelőtti képet a főváros utcáiról. Mindenütt csak gyalogosok és biciklisták, a gépjárműforgalmat buszok, teherautók, motorok képviselték. Hébe-hóba egy-egy személyautó, az is nagyrészt állami Warszawa, Volga, Moszkvics-taxi. Irgalmatlanul kevés magánkocsi futott, azok is atomokra hullott, háború előtti ócskavasak, külföldről levetett, madárlátta Opelek, DKW-k, meg a KGST ajándékai, Škoda Octaviák, Pobjedák, még további Moszkvicsok. Hiszen még a Zsiguli is a Holdban volt.
1967-et írunk. Többnyire kihalt utcák, járművek zaját csak a forgalmas helyeken hallani. Nyomórudas motorok zakatolnak, csörög a gyenge benzin, vonyítanak a rosszul illesztett diffik, reccsennek a szinkronizálatlan váltók, Csepel-teherautók üvöltik a házfalakra kakofonikus pokolzörgésüket, Dutra-dömperek morzéznak dízelhangon, s az egészhez pannóniakarattyolás és UV-villamosok sivítása adja a kísérőt. Gomolyog a motalkóval kevert dízelfüst, egy-egy pöffenetnyi rosszul karburált Otto-gázzal zamatosítva.
És ekkor felcsendül a Lenin-körúton a tiszta versenyautóhang. Hatezerig skálázgat, a félgömb-égésterekből hangsebességgel távozó, kontrollált gázfolyam a 4:2:1-es kipufogórendszerben lüktető, öblös morajjá terebélyesedik. Négyszer sikoltja végig az oktávokat a hang, ami érthetetlen, hiszen az négy kapcsolást, azaz öt fokozatot jelent. De hiszen minden autó háromgangos, vagyis az újak már négyesek. De öt? Mi lehet az? Egy kétvezértengelyes, négy tárcsafékes, 160-ra képes, 82 lóerős, sebességmérő csíkműszere szélén valódi, beépített fodulatszámmérővel villantó űrszerkezet közeleg. Egy Alfa Giulia 1300 TI. Szürke. Nem autóversenyző, csak egy magyar privát ül a volánja mögött. Trefán Lászlónak hívják. Azt az autót akkor se tudná utolérni a rendőr-Moszkvics, ha a zsaruk ismernék a nitrós feltöltést. Az Alfáéhoz hasonló sebességre 1967-ben talán csak Kádár János és Losonczi Pál hathengeres fecske-Mercije volt képes, no meg az Il-18-as repülőgép.
Egy látomás lehetett, kár, hogy nem ismertem az autót. Egyéves sem voltam.
Ezek az Alfák azonban erősen rohadtak, nem véletlen, hogy mára a java részük eltűnt, még külföldön is. Ez a szürke Giulia csak azért élte túl a Köztisztasági Vállalat és a magyar telek kombinált támadását, mert garázsban lakott, ami a hatvanas évek végén olyan kiváltság volt egy autó számára, mint Schobert Norbinak meghívást kapni a Nobel-díjkiosztóra. No meg azért, mert a tulajdonosa a száztíz forintos bérlettel igénybe vehető BKV-t preferálta munkába járáshoz.
Én 1990-ben ismertem meg a kocsit, a tulajdonos fiával, ifj. Trefán Lászlóval néhányszor együtt tankoltunk a Körszálló melletti BP-kútnál. Nem volt véletlen, ő is, én is ötliterenként vettük a benzint, mindketten nagyfogyasztású olasz autót hajtottunk (nekem egy 128-as Rally Fiatom volt), tehát gyakran nyílt szükség utántöltésre. Egy-két nap alatt elfogyott a százötven-kétszáz forintnyi adag, az egyetlen másik közeli kútnál, a budagyöngyei Shellnél pedig köztudomásúlag koszos volt a benzin, oda tehát nem jártunk. Egy ilyen közös tankolásnál kijelentettem, hogy ha eladósorba kerül, megveszem a Giuliát.
1996-ban szólt, hogy kivonta az autót a forgalomból, mert egy helyen kirohadt a padló, mellesleg tönkrement a fék, nem tudja levizsgáztatni. Cselekednem kellett. Szerencsére a már említett, szívélyesnek, illetve nagyvonalúnak távolról sem mondható nagyanyám pár hónappal később egyben (és kamatok nélkül) visszaadta azt a pénzt, amit három éven át én fizettem, hogy az önkormányzatiból öröklakássá átminősített csepeli másfél szobását megtarthassa. Azt mondta, nem tudja elviselni a gondolatot, hogy egy örökös lihegve várja a temetését. Kedves gesztus volt, buktam rajta pár százezret – akkoriban kétszámjegyű volt az infláció – viszont egy kis manipuláció után így lett háromszázharmincezer forintom megvenni az Alfát.
Akkor az öreg Trefán már nem élt, az autót pedig mindaddig nem tudtam lehozni a hegyről, amíg nem lehetett vele megállni. Régi lakhelyén, a második kerületi garázsban szereltem hetekig. Szinte meg sem mertem mozdítani. A kardánalagútban elrejtett, tehát a rendszer legalsó pontján lévő főfékhenger rohadt ki. Zsákfurat, tehát nagyobbra köszörülni nem lehetett, külföldi börzén nem találtam ilyet, végül egy klubtársam készített valami spéci célszerszámot, amivel kiszedett 3 ezredet a falából, és egy adag ATE-karmantyú beépítésével jó is lett. Azóta úgy működik. Aztán lett rajta egy kis lakatolás, vettem egy teljesen felújított karbit a motorjára, mert a szétkopott eredeti helyett Samara-item volt rajta, ami lenyelt vagy harminc lóerőt. Kis csicsamicsák jöttek, a Zsigulié helyett eredeti első indexek, kerékkupakok, kartámasz, egy szép első lökhárító, majd levizsgázott és veteránvizsgát is kapott (még a régi, autóklubos fajtát, azért nincs rajta OT-s rendszám).
Öt évig használtuk, imádtuk. Volt egy váltócsere egyszer, meg egy kontakthiba a biztosítéktáblánál, ami miatt Ausztriában fél órán át nem tudtam beindítani, különben egy köhintést nem adott. Két osztrák veteránkirándulás, számtalan Bakony-Balaton verseny, Alfa-találkozó, Gyöngyösi túra, sorolhatnám. Sok helyen voltunk vele, nagyon élveztük. Az egyetlen veteránautóm volt, amelyikkel csendben lehetett 130-at autózni. Háromszor átpolíroztam a közel teljesen eredeti, lemattult szürke fényezést, imádtam simogatni a dobozforma számtalan, elsőre fel sem tűnő hajlítását, vályúját. A vakszolása pedig esküszöm, szexuális élményszámba ment, azóta jövök izgalomba a zöld Turtle Wax illatától.
2002-ben beszálltunk egy építkezésbe, jött az első fiam, Bálint. Az Alfa ára – ennek leírása felér egy szeppukuval – hitelbírálati díjra ment el. A banknak. Nekem közel hétszázezerbe fájt addigra, volt tíz telefonszámom különféle emberektől, akik előtte könyörögtek, hogy ha eladó lesz, hívjam fel őket, azonnal megveszik. Hát senki. Végül egy újságíró kolléga vette meg, szinte véletlenül. Szécsényi Gábor, aki maga is olasz származású, mellesleg korábbról megvan még az első, újonnan, itthon vásárolt 33-asa. Tehát kellően alfistának mondható.
Juliskának azóta jobban megy a dolga. Kevesebbet fut, igaz, viszont az általam pontatlanul feltett karbi végre a helyére került, újak a fékcsövek, amik miatt mindig kicsit szorult a fék, tartósan sikerült felragasztani az elefántfül zárókallantyúját, és lett kis krómvég a kipufogóra, ami szerintem zseniálisan mutat.
Gábor a múlt csütörtökön összerántotta az ex-tulajokat egy kis Alfa-dzsemborira Budaörsön. Az én 75-ösömmel állítottunk be a Trefán Lacival, Szécsényi Gabi egy kollégájának a fiát hozta. Mindenféle kombinációban végrehajtottuk a vezetőcseréket (majdnem), ittunk volna kapucínert egy elméletileg tuti helyen, de az zárva volt, viszont jót fotóztunk. Mondjuk ez túlzás, fogalmazzunk úgy, hogy kimerítettük a blogolós Minolta Xt optikai és elektronikai képességeit. Aztán záróakkordként megálltunk Budaörsön az M7-es OMV-kútjánál, ot végre kaptunk kávét, és csatlakozott egy másik firkászkolléga az ő 75-ösével. Szebb és kevesebbet futott autó, mint az enyém, a hangja viszont kisebb, pedig az enyimé sem üvölt. Gyönyörűek voltak együtt. Persze nem volt nagy esemény, így leírva meg pláne nem, de a Giulia hármunknak ünneppé tette.
Trefán egy szolgálati BMW 1-essel jött Budaörsig, amit hátrahagytunk, ne rontsa az összképet. A katalizálatlan, olajszagú kipufogófüsttől átitatva este tízkor visszaült a józan müncheni ájerbe, és megjegyezte – nehogy vegyek már megint valami öreg Alfát.
