Nem tudom, hogy olvasta-e valaki a Ford Taunus cikket még tavaly a TC-n. Amikor készült, a fotózás után elég soká' ottmaradtam dumálgatni a kocsi tulajdonosával, Borsi Mikivel. Szó esett akkor egy 170-es Mercedesről is, ami valahol a közelükben, egy garázs mélyén porosodott évtizedek óta. Időközben többször is felhívta Kati nénit, a tulajdonost, hogy elmehessünk lefotózni az autót, hiszen egy ilyesfajta lelet minden valamirevaló veteránosból kiváltja a kínai kung-fusok által csak "reszkető térd"-nek nevezett szimptómát.

Kati néni nem szereti hülyékre pazarolni az idejét, nem az a típus, akihez ha éjjel háromkor becsődül egy bandányi autóbuzi, akkor is kávéval, süteménnyel, friss motorolajjal, Tip-Top gumiragasztóval kínálja őket. Kati nénitől finoman szólva is távol áll az autóőrület, hamarább át tudja érezni egy mongol nádsípfaragó munkaügyi dilemmáit, mint bárkinek a rozsdás autók iránti érdeklődését. De Kati néninek van egy 1938-as Mercedes-Benz 170 V típusú gépkocsi a birtokában. Véletlen egybeesés, nem ő kérte.

Most február végén beadta a derekát, Borsi Miki elég sok mindent el tud érni. Mi négyen - Miki, az öccse, Sipos Zoltán (aki civilben, a Belsőségen streetsta), illetve én - azonnal ugrottunk a lehetőségre. Natalie Portman igent mondott a pattanásos kamasz rajongó vacsorameghívására – hogy azok is értsék, miért izgultunk, akiket hidegen hagynak a hetvenegy éves romok.

Minket az autó csipkerózsikasága vonzott, Kati nénit viszont a pénz. Az az egy óra, amit ott töltöttünk az omladozó garázsban, e két, kitérő egyenes mentén csordogált. Mi venni nem akartunk, őróla meg kiderült, hogy kizárólag a kocsi értékessége szemszögéből izgatja a csipkerózsikaság.

Vagy nem sokat utazott benne, vagy nem emlékszik már azokra az időkre, amikor igen, de túl sok személyes dolgot nem árult el az autóhoz fűződő érzelmi viszonyáról. Nem volt itt "de szép volt bejárni vele a Börzsönyt hatvankettőben", meg "vasárnaponként állandóan alatta feküdt az uram, hogy dőlt volna ki az emelő", illetve "a majdnem elcseréltük egy Wartburgra, amikor megszületett a gyerek"-jellegű polemizálás. "Mennyit ér?" – lényegében e körül folyt a kommunikáció.

Belépésünkkor egy gyűrött Népszabadságot dugott az orrom alá – „nézze meg, fiatalember, micsoda érték egy ilyen öreg Mercedes!”. Valóban, azon az oldalon egy körülbelül húszsoros kis táblázatban mindenféle, igen ritka, régi autó ára szerepelt, közöttük egyetlen Mercedes.

300 SL Flügeltürer, 1953-as, 290 ezer euró. Na ja, az tényleg annyi, ha makulátlan. Készült mennyi is, ha jól emlékszem, majdnem 1600 példányban? De a 170-eseket tízezerével gyártották, lehet, hogy még hat számjegynyit is. És nem 260 lóerős volt, ó nem. Csak 38. De most kezdjem ezt magyarázni ezt egy vadidegen, idős asszonynak, akit annyira érdekelnek ezek a dolgok, hogy csak annyit tud: aminek négy kereke van, és motor hajtja, az valamilyen autó?

Mindegy, ha már ott voltunk, körbejártuk. A garázs szűk, villany nincs, ennyi pókháló viszont horrorfilmekben sincs. Csak a zseblámpák fénye, a vakuink és a hajdani garázsajtó (ma már inkább fal) résein beszűrődő, február délutáni borús ég fáradt fénye próbálta oldani a fotonhiányt.

A garázs innenső felében ráadásul egy pult és polcok, a túloldalon, a sötétben mindenféle egymásra hányt bálák szűkítették a helyet. Ezt az autót évtizedek óta csak útban levő feleslegként kezelik. Olyan poros, hogy nem is látszik rajta a festés, talán fekete lehetett valaha, legalábbis az ajtónyílásban ez látszik.

Stirlitznek volt ilyen szolgálati autója „A Tavasz 17 pillanata” című orosz sorozatban, igaz, az övé tévesen egy háború utáni példány, egy 170 S, már nyitható hátsó csomagtartóval, ezt elcseszték Vjacseszlav Tyihonovék. Emez viszont hiteles, háború előtti verzió, a farába csak belülről, a támla lehajtása után lehet pakolni.

Karády Katalinnak is 170V-je volt, igaz, kabrióban. Annak az autónak az alváza Vörös Gyula monori Fiat-bontós barátomnál hevert a polcok mögött évekig, a motorját valami fűrészgépben találta meg a világ másik végén, a bódéja egy erdőből került elő, ha jól emlékszem, és 1988-ban 700 ezer forintot adott érte. Egy málló rozsdahalom volt az egész. Akkor még nem igazán veteránoztam, csak kényszerből volt öreg autóm, nem értettem a dolgot. Ma már kicsit jobban vágom ezt a mentalitást.

„A férjem építészmérnök volt, ezt az autót valamikor az ötvenes évek elején vettük, használtuk is utána a hetvenes évek végéig. Aztán megbukott a vizsgán, még teljesen működőképesen állt be ide, aztán rázárta az ajtót. Most már ki se lehet nyitni, fa nőtt ki a kapu előtt, meg egy csomó minden odakerült, bontani kéne, ha valaki el akarná innen vinni” – tudom meg a kocsiról.

Számolok. A néni olyan hetven év körüli lehet, sokkal idősebb nem. Az ötvenes évek elején tehát nemigen lehetett férje, mert még kiskorú volt. 1958-ig pedig magánember nem tarthatott autót, csak orvosok, színészek, kiemelt és kivételezett emberek. De ilyen azért nem volt túl sok. Többször körbejártam ezt a témát, elég gyakran kell írnom arról a korról, tudom, hogy nemigen voltak kiskapuk.

Erre fel is hívom Kati néni figyelmét. „Ott is volt a vörös kereszt egy ideig még a kocsi ablakában, úgy jártunk vele” – kapom a magyarázatot. Khm, khm. Névre akkor sem írathatták az autót, és a rendőr a Rákosi-rendszerben sokkal szigorúbb volt, mint ahogy ma azt el tudjuk képzelni. Nem lehetett csak úgy, hamisított adásvételivel, kölcsönadási szerződéssel flangálni évekig. 1958 lesz az a birtokbavételi idő, maradjunk ennyiben. Előtte meg állítólag két orvos tulaja volt. És a kocsi 1978 óta itt áll, mozdulatlanul. Döbbenet. Tizenegy éves koromban akár még láthattam is menni a forgalomban.

Egészen jól emlékszem arra az időre, akkor már rég tele volt az utca Zsigulival meg faros Skodával, már létezett az újfajta, 105/120 széria is. A merkuros eladásokból származó 500-as, 850-es, 127-es, 128-as Fiatok, Renault R4-esek, R16-osok épp kicsit csipásodni kezdtek már a sárvédőívek élén, az első lámpák mellett. Imitt-amott, elsősorban a Gellért szálló mellett viszont már feltűnt egy-egy E21-es BMW, Porsche 928 is, persze német rendszámmal, vendégként. Már fekvőlámpás Mercedes is létezett vagy két éve, ami a negyedik generáció volt Kati néniék 170-esétől számolva.

Akkoriban a nagyon régi, már csak nyomokban előforduló Mercedes a Ponton volt, ha olyat láttam, csak bámultam, mert afféle autót utoljára hat évvel korábban, egészen kicsi koromban, Irakban láttam sokat. Fecskéket viszont még gyűrtek napi drillben, az állólámpás Merci menő, új kocsinak számított.

Ez a 170-es már akkor egy guruló múzeumnak tűnhetett. Ilyeneket utoljára a hatvanas években lehetett nagyobb mennyiségben látni az utcán, legalábbis az autó-motor újságjaimban odáig kell visszatúrnom, hogy a forgalomban lássam ezeket. Ezt az autót egyszerűen nem tudom elhelyezni térben és időben, csak az évszámokat érzem. De beleképzelni az 1978-as Rákóczi úti forgatagba, az akkor már korántsem új Panoráma-Ikarusok közé… Nem megy, elnézést.

Igazából nincs rajta luk. Rozsda van, jórészt felületi. De szerkezeti korróziót nem látok. Nem tudom, hogy a leállítása után valaki elkezdte-e lemarni a festéket, vagy ilyen pocsék volt-e a kilencvenhatodik réteg fényezés, esetleg a garázs nedvessége bánt el ilyen rútul a lakkal, de sok helyen kilátszik a pőre acél, azaz már inkább vasoxid.

Persze ezek a favázas kocsik nagyon alattomosak, tavalyelőtt Szabó Endre barátom talált egy 1947-es Tatra 57B-t Pilisszentlászlón, csúnya, ecsetelt, de műszakilag, fémileg, utastérileg tökéletesen egyben levő állapotban.

Húsz évvel korábban még javában használták, mindene szépen megzsírozva, a belseje gyönyörű, szerintem egy jó akku bele, és elvisszük egy körre.

Azt nyolcszázezerért mérték, a barátom kis híján megvette, aztán az ajtó zárnyelvének lyukánál én láttam meg a porladó fát.

Ott átmenetileg elálltunk a vételtől, aztán mire kinyomoztam egy autóváz-készítésre képes bognárt, elszállt a barátom lelkesedése, a Tatra ott maradt.

Pedig az az autó ennél sokkal komplettebb és rozsdamentesebb volt.

Csak a festéket kellett volna alaposan levakarni róla, és újrafújni.

Ezen viszont se lámpa, se dísztárcsa, se pótgumi, se csillag. Utóbbi helyén egy lemezcsavar. Na ja, a hetvenes években egyetlen Mercedes nem akadt az utcán, aminek meglett volna a csillagja. Talán nem is a csibészek törték le róluk, hanem a szocialista öntudat ereje.

„Elnézést, a lámpák megvannak?” – kérdezem. „Vagy megvannak, vagy nem” – hajol el Kati néni láb- és testcsellel a támadás elől. Ügyes-ügyes, lehetett volna politikus is, ha korábban kezdi.

Turkálunk a pulton, előkerül négy dísztárcsa, valószínűleg a Merci eredeti, tölcséres kürtje, meg egy egészen furcsán háromdimenziós üvegű fényszóró, azaz kis mérete alapján inkább középső ködlámpa.

„Skoda-dísztárcsák” – mondja Miki a horpadt pléhkupakokra, és félreteszi őket. Meg egy hathengeres blokk hengerfejtömítése is feldereng – nem a Mercié, mert az sornégyes.

Néhány, kopottságában és rozsdásságában is döbbenetesen szép olajos, és egyéb műszaki löttyös kanna is ott virít.

Egy pókszőtte, ötforintos marhanyelv-konzerv, benne talán valami gépzsír. Meg egy hajlított plexi, rajta borzalmasan málló vászonlebernyeg maradványai.

„A Közlekedési Múzeumban van egy motorbicikli, ez az arra való oldalkocsihoz tartozik. A motort a férjem adta nekik” – tájékoztat Kati néni. „Lehet, hogy elviszem ezt is, ne hiányozzon a motorról” – folytatja. Hm, biztosan örülnek majd, az a sok, munkamániás autó- és motorrestaurátor alig várja, hogy dolgozhasson valamit, dereng fel a szomorú kép. Gyűjtöttem én már anyagot a múzeum hátteréről, úgy vettem észre, azok annak örülnek a legjobban, ha hozzájuk se szólnak.

A motorházfedelet Miki öccse, Zoli (aki viszont nem Sipos) már felnyitotta korábban, benézek. Jobban mondva, meresztem a szemem a homályba, és vakuzok szorgalmasan. Úgy tűnik, itt minden megvan. Valami újabb kürt, világoskék szigszalag és villanyszerelői sorcsatlakozó, alias csoki rondítja el a képet, máskülönben kerek a történet.

Persze ejtőtartályos a Merci, a tank a motor fölött fekszik, így meg lehetett spórolni az AC-pumpát. Tipikusan magyar megoldás a zárható tanksapkás átalakítás: egy hegesztett fül a sapkán, egy másik a tankot tartó fémhevederen, oszt' csá.

Kinyitom az ajtót. A kilincs szuperül működik, a zsanér nem lóg. Irgalmatlanul vastag ablakkeret, súlyos, nehéz vas az egész, érezni rajta, hogy Mercedes.

Benézek, szörnyű, kibelezett állapotot várva. Már megint a rosszindulat… A bőr szinte tökéletes. Az ajtókárpit is.

Megvan az eredeti váltógomb (hacsak nem az ős-Folkszié, ebben nem vagyok biztos, de még az is lehet, hogy ugyanaz az alkatrész volt mindkettőben), a műszerek is épek, bár a számlapjuk már rég nem bézs, hanem inkább nikotinsárga.

Viszont kompletten hiányzik a tetőkárpit, a műszerfalat csúful elintézték néhány korai 200-as Ikarusból származó visszajelző, gomb, és mosógép-vízhőmérő belefaragásával.

A kürtgyűrű krómja döglött, a kormány több helyen repedt.

Meg ott az a szörnyű, fautánzatú tapéta, ráragasztva a műszerfalra… Broáf.

Eredetileg festett, elegáns lemezműszerfala volt ezeknek, így viszont borzalmasan csiricsáré. Aki ismeri a Dulovits Jenő-féle, zseniális fotográfiai könyveket (a harmincastól a hetvenes évekig több generáció azokból tanult fényképezni – én is), tudja, hogy bennük fel-felbukkan egy esőben készült kép egy ilyen Mercedes utastérből kifelé nézve. Azon jól látszik, milyen szép a 170 V műszerfala, Jenő bácsinak is ilyen autója volt ugyanis.

Sajnos a kibillenthető szélvédő gyönyörű, krómozott szárnyas csavarjai hiányoznak, borzalmas, rozsdás anyák fixálják az üveget.

Az utastérben megtalálom a benzincsapot is. Majdnem ugyanolyan, mint a régi Trabié, nem véletlen, az NDK-sok évtizedekig a Harmadik Birodalom technikájából éltek. Ezt se tegnap nyitották ki utoljára.

Azért persze menthető lenne az autó, nem is nagyon nehezen, pláne ahhoz képest, mennyi idős, és hogy mennyit élt Magyar-ták-országon. De az biztos, hogy párszor ki kellene utazni cuccokért a mannheimi börzére, meg az ebayon is lubickolni kéne kicsit. Hol vannak az ablaktörlők? Legalább az ablaktörlőmotor megvan, ez pozitívum.

Előkerül a pultról egy hatvoltos akku is, szerintem még a Mercié. Alatta pedig egy fél első futómű, az is mintha ehhez lenne való. Jut eszembe, megnézem alulról az autót.

Elférni nem lehet, lefeküdni nem merek, mert a végén még felfal valami szellem, vagy piramisbetegséget kapok. Inkább aládugom a gépet, lődözök szorgalmasan. A fotókról kiderül, hogy például a hátsó, lengőtengelyes futómű ép – nagy szó volt az ilyen megoldás a kizárólagos merev hidak korában (bocs’ Tatra).

Elöl nem sikerül jól alája lőnöm, de legalább látszik, hogy a hossztartó rozsdamentes. Ha nem is hiánytalan, de egészen egyben lévő autó ez. Imádnivaló az állapot, meggondoltam magam.

Kicsit most már sajnálom, hogy egyszer majd valaki elviszi innen, megszünteti a sok tákolást. Szép veterán Mercedest farag majd belőle talán, ugyanolyat, mint amilyenből van a németeknek másik ötezer. Ha viszont így hagyná, csak műszakilag tenné rendbe, megkapná ennek az emitt nyomorúságos, amott bizakodó, de mindenképpen küzdelmes és nyomoronc kornak a lenyomatát. Sajnos Magyarországon nem lehet beadni az ilyet a Muzeális Értékelő Bizottságnak. Ezért keletkezik nálunk mindenből egyen-csitti-fitti-veterán.

Persze biztosan beteg vagyok. Nekem a régi Zsigulik is jobban tetszenek, ha kis borostyános autóka van a kisipari váltógombban, ha tíz- és húszfilléresekkel tűzdelik körbe a műszerfali szellőzőt, és hosszú, ereszbe csiptetett ostorantennát tesznek a gyári helyére. A nyolcvanas évekbeli átalakítások már nem jönnek be, de azok az apró dolgok, amitől egy VAZ 2101 1974-ben orosz autóból magyar Zsigulivá vált, nagyon kellenek a lelkemnek.

Vágyom egy ilyen régi, béna, lassú, csőrös, külső sárhányós autóra, nem tudom, hogy lesz-e még, de életem nagy túrája lenne nyolcvannal bejárni Nyugat-Európát egy ilyenben, családostul, vigyorogva, mint barom. És sokkal-sokkal jobban élvezném, ha nem egy ujjlenyomatmentesre restaurált gépben utaznék, hanem valami olajos ronggyal ötvenszer alaposan áttörölgetett, műszakilag rendbe tett, de az előző tulajok kölnijét, bagófüstjét, hetven év illatait szivárogtató autóban tehetném. Egy kocsiban, amelyik emlékszik a hitleri érára, a romokra, Sztálinra, a kommunisták elcsalt hatalomátvételére, a Rákosi-korszak rettegésére, a bizakodó hatvanas évekre, a kispolgáriasodó, szuperbiztonságos, hétvégitelek-vevős hetvenesekre. Semmiféle szobor, épület, festmény, könyv nem beszél annyit, olyan ízesen az eltelt évtizedekről, mint egy megmaradt, folyamatosan átalakult veteránautó. Imádom ezt a Mercedest, már az is életre szóló élmény volt, hogy megtapogathattam.

Sajnos az érzelgősség könnyein immár vadul szörföző, torkukat köszörülő olvasókat vissza kell rángatnom a magyar rögvalóba, mert van egy Kati nénink is a sztoriban. Aki pénzt szeretne, viszont egyáltalán nem hatja meg a Mercedes. És baromira nincs tisztában az árakkal.

Pókhálóval belepve kitántorgunk az udvarra, fülünkben penész, szemhéjunk alatt csikorog a rozsdatörmelék, fogunk beazonosíthatatlan, negyvenéves vegyszerek kiszáradt mintáin ropogtat. Fura itt, kint, 2009-ben.

Miki hamar magára talál, a kezében már valami szikvizes üveg, most lejmolta. Sipos sem rest, kis erőlködésére övé lesz a legrondább olajos kanna a sok kopott pléh közül. És máris nyomul egy szépséges, csavaros tetejűre. Kati néni azonban tudja, mi az, ami ér valamit, eltökéltségéhez képest vattacukor a vídiafúró. Nem ad többet, el sem. Sipos meghátrál, a Borsi-klán visszavonulót fúj.

Még egy pillanatra megnézzük a nyitott szérűt (asszem, annak hívják ezeket a lábakon álló, hatalmas, csak tetőnek való fatákolmányokat) az udvaron. Míves fakeréken pihen meg a szemünk. Valami kétkerekű óriástalicskához tartozik, hatvan évvel ezelőtt ilyennel vitték a karalábét a piacra a kofák. Csodás szerkezet, látszik, hogy készítője úgy gondolta, generációkon át szolgálja majd a ződcséges famíliákat. Arról már nem ő tehetett, hogy megtört a hagyomány, és a hatvanas években a káposztadílerek Volgákba, majd Csajkákba, utána pedig 123-as Mercikbe ültek át.

"Akad ott négy is belőle, darabját odaadom ötvenezerért. Strapabíró jószágok, szép munka mind" – árulja a portékáját Kati néni, mintha bármi realitása lenne annak, hogy például streetsta holnaptól otthagyja a jól szuperáló Manager Toys RC-boltot, és a hétvégére már fel is csap lábi hajtású kofának.

Távoznánk, de Kati néni csalódott. Egyikünk sem vett elő hanyag mozdulattal húszmilliót a belső zsebből, hogy némi ásatási munka kíséretében holnap ellapátolja a Mercedest. "Mégis, valójában mennyit ér?" – kérdezi megint. "Nekem nincs ilyenhez katalógusom, nem értek hozzá, maguk mondjanak valamit fiatalemberek" – kérlel.

Beugrik, amit Miki mondott korábban, erre az autóra már vagy tizenöt éve rájárnak a reményteljes veterán-nepperek, már amikor közel engedi őket Kati néni. És mind leperegnek, mint a Tikkurilára felvitt száraz vakolat, Kati néni extra nehéz eset. Itt nem lesz helyes válasz, már tudom. Csak a kötelesség dolgozik bennem, megpróbálom a tények mezejére terelni a dolgot.

"Elugrom haza, a fiúk addig még itt megpróbálnak kunyerálni dolgokat Kati nénitől, én meg hozok egy katalógust" – terjesztem fel, és már a Pandában ülök. Húzatom a gépet, hamar megjárom, senki se fagyott meg.

Felütöm a 2003-as holland árkatalógust (ez a legfrissebb, amim van, Onschatbare Klassieker, két kötet, 1310 oldal) a Mercedesnél. Fecske, Ponton, Adenauer, elfagyott kezemben peregnek visszafelé a lapok, itt a 170 S, de ez még a háború utáni. Csak 1947-től 1953-ig, a Pontonig készült belőle vagy 130 ezer darab. Vissza még egy óvatos lapot. Nieuwprijs (1939) 2250 holland forint, írja a sillabusz a 170 V-re, most megvan. Ez volt az új ár. Mellesleg a productie aantal (gondolom a teljes termelés) 1936-tól 1942-ig: 74 964 darab.

Kati nénit nem hatják meg a finom részletek. "És akkor mennyit ér?" – tekintete pedig szemvezérelt Canon EOS 1D Mk III-autofókuszként a C kategória 18 100 eurós árán landol. Még a dupla csippanást is hallani vélem - "tiri".

"Nem, az az újszerű állapot, ami Nyugat-Európában sokkal jobb, mint amit mi gondolunk, Kati néni autója legfeljebb ez az A, ami 6300 euró. De az is komplett, hiánytalan autóra vonatkozik, tehát reálisabb lenne 4000-5000. 2003 után persze biztosan felmentek az árak, de most erős recesszió van, csak a nagyon ritka oldtimereket veszik meg jó pénzért, ezért szerintem most a százhetvenest kevesebbért lehet eladni, mint öt-hat éve. Ha valaki, itt Magyarországon jön, és azt mondja, másfél mila, hát oda kell adni. Pláne, ha a kocsi kibontásának költségét is állja" – tanácsolom, és közben arra gondolok, hogy az ilyen hiányos romokat nálunk mindig a leggazdagabb, legállhatatosabb, legvastagabb fuchszos, vérszívó gyűjtő veszi meg.

Ő ott terem azonnal, és az indifferens, az örökségen marakodó rokonságnak bemondja a nyolcvanezer forintot, amire általában rábólintanak. Nem egy Ponton-Mercit, háború előtti BMW-t láttam így elkelni. Nálunk mindenki óriási csodát remél, ha valamilyen közepesen érdekes tárgya van, milliókat vizionál, ha a háttérből fűti néhány dilettáns szomszéd, vagy rokon, mellesleg meg tényleg jön egy-két pozitív visszajelzés.

A realitásérzéküket némiképp elvesztett, ám kis pénzből éldegélő idősek még inkább ilyenek. Dupla, tripla, négyszeres árakat mondanak az értékesnek tartott autókra, amit az utódok öt-tíz-tizenöt évvel később, két kiló liszt áráért röhögve elsóznak. Nem hinném, hogy ezzel a Mercivel másként lesz. Hogy miért gondolom ? Hallgassák meg a konklúziót:

"Micsoda? Másfél millió? Fiatalember, négymillió alatt ezt el nem viszik innen. Ismerem én ezeket a katalógusokat, nagyon is tisztában vagyok az árakkal, lesz ennyiért vevő, ne féltsen maga engem" – zárja az ottlétet ellentmondást nem tűrő hangon Kati néni. Úgy látszik, amíg elvoltam tizenöt percet, kikupálódott autóárügyileg, nem gondoltam volna, hogy ennyi idő alatt lehet. De azért khm-khm megint, mert ennyi zsetonért a mobile.de-n elég ígéretes darabokat találni, nézzék csak, itt van az egyik, és itt a másik.

16 500 euróért, ami alig több a Kati néni által kért négymillióért, pedig ilyen csodát árulnak, igaz, háború utánit, és dízelt, de azért minden nyál kiömlött a számból, amikor végigpergettem a képeit. Úgy kiszáradtam, hogy azóta kezelnek akut dehidratációval, most is lóg az infúzió a karomból.

Kati néni, higgye el, én lennék a legboldogabb, ha valami zsíros, újgazdag vevőről sikerülne levarrnia azt a nyamvadt négy gurigát, azt hinném, van igazság a Földön. De ennek egyáltalán nem látom esélyét. Előbb leszek én transzvesztita, természetes szőke, fiatal előadó, Waterloo-t (ABBA) énekelve egy ausztrál road movie-ban, minthogy ez megtörténjen. Mindegy, köszönjük a látogatást, egy kis pókhálót most is őrizgetek a bőrdzsekim varrásán emlékül, néha óvatosan megtapogatom. A Mercedesről való. Jó volt, remélem nem zavartunk. A 170-es pedig jól elpihenget még húsz évet, ennél sokkal nagyobb baja már nem lesz.

Apropó, ha mégis lenne valaki az olvasók közt, akinek dagadtra nyomja a sublót fiókját pár rongyos millió, mellesleg ért az ásatási munkálatokhoz, a cím a szerkesztőségben van. A pénz felmutatása ellenében átadjuk az elérhetőséget. Csak két és fél százalékot kérünk. Persze az utolsó mondat csak vicc,  voltunk gyerekkorunkban úttörők, mi ingyen segítjük az öregeket. Ha hagyják.