Sokan félre szokták érteni a félig blogposzt, félig cikk Autonániát. Pedig ez valójában csak egy álmodozós rovat, valahol ki kell ereszteni néha a gőzt, amikor már túl sokat néztük a hasznaltauto.hu-t, a mobile.de-t, az ebay.akármit, és fejben megvettünk már negyven ócskaságot kisebb vagyonokért. Aztán mindig puhapöcsök vagyunk, nem veszünk semmit, vagy valami unalmas szarba ruházunk, mert győz a Mindenki Lelkében Dirigáló Kispolgár. Persze azért olykor az Autonánia is hoz hajtást: nézzék csak meg, egy régebbi posztom után végül tényleg megvettem a Fiat Pandát. Mert ha már egyszer írásba került, az ember csak rágódik azon az autón…

Ez itt, most, kivételesen egy véresen komoly Autonánia. Járművet kell vennem, azaz fogok is, méghozzá rövidesen. És tényleg nem tudom, melyiket válasszam a lehetőségek közül, ebben szeretném a Totalbike- és Totalcar-olvasók segítségét kérni. Ugyanis az a bibi ezzel a mostani Autonániával, amit itten olvasnak, hogy valójában Motonánia, hiszen újabb kétkerekűt szeretnék beterelni a garázsba.

Az 1976-os Kawasakival megélt dolomitos túra után rabja lettem az Alpoknak, most azonnal visszamennék egy újabb kanyarra, de jövőre, ha el tudjuk adni a gyerekeket, biztosan megismételjük. A GPS már megvan hozzá.

És a motor? Kétezer-egyszáz kilométer egy tömbben ledarált kilométer után vérző szívvel ki kell jelentenem: jövőre biztosan nem a Kawával megyünk. Ha kétszer ennyi szabadságom lenne (és hajlandó lennék két-három hétre elszakadni a gyerekeimtől, de nem), ha nem meszesedne a nyakam, ha nem szeretnék külföldön egy jót sétálni, várost nézni, kajálni a párommal, ott, ahová épp odaérünk, akkor meggondolnám. Ha kizárólag egyedül, a kihívásért mennék, az esti programom nem lenne több egy ájultan végződő sörözésnél, nem zavarna, hogy szétesnek a porcikáim és fél métert nyúlik naponta a karom, tökéletes lenne a Kawasaki. De ketten, némi beiktatott kultúrprogram reményében, a magam részéről ráadásul már lemerevedésre hajlamos nyakkal: köszönöm, nem kérem.

A Dolomitokról készült beszámolóm végén megpendítettem, amit azóta is egyre tisztábban sikerül megfogalmaznom: marad ugyan veteránmotor a garázsban, de kell melléjük egy újabbacska túragép. Olyan, ami nem vibrál, vagy csak kicsit. Olyan, aminek tisztességes szélvédelme van. Olyan, amivel a százharmincas utazósebesség és az onnan való menekülési képesség valami kétszázzal ránk eső fekete terepjáró elől, két személlyel, csomagokkal nem a szétszaggatás kategóriájába esik, hanem magától értetődő, természetes rutin.

Egy csomó barátom régóta utalgatott rá, hogy érdemes lenne eladnom a garázsban alvó, 1973-as Honda CB350 Fouromat. Azért tartottam évek óta, mert gyönyörű (szerintem a legszebb motorok egyike), mert észveszejtő hangja van, mert egy ipartörténeti emlék (az első kicsi négyhengeres), mert minden alkatrésze művészien finom, olyan, amilyen már egy 1976-os japán motoron sincs. És keveset kért enni, ha pedig nagyon muszáj volt, használni is tudtam – például egész áprilisban ezzel jártam, amíg a Kawasaki a szezon előtti felkészítésen regenerálódott.

A másik feleslegessé vált motorom a Suzuki GAG, hivatalosan GSX-R 50. Ezt tavaly vettem, amikor nem voltak nagy céljaim, és valami kreténséggel szerettem volna járkálni. Nem pocket bike, azoknál vagy fél méterrel hosszabb. Delta box váz, négyütemű, egyhengeres, külön olajhűtős blokk, négyfokozatú váltó, elöl tárcsafék, hátul egyrugós felfüggesztés, fényszóró, féklámpás hátsó lámpa, eredetileg indexek is voltak rajta, de azok már elkallódtak. Teljesen forgalomra tervezték tehát, nem is gyerekmotor, ahhoz túl nagy. Japánban már rég kultuszcikk, nálunk senki se tudja micsoda. De amerre jártam, mindenhol nevettek rajta (meg rajtam pláne, de az nem zavar, hiszen éppen ezért vettem). Ötvenet megy, csodásan finom a hangja, és meglepő módon egész jó rajta ülni.

Nyáron azonban sem az öreg Hondát, sem a kis GAG-et nem használtam, jó, ha két-két alkalommal elővettem őket. Most viszont nagy terveim születtek. Mivel a nyaralás leapasztotta a kasszát, pénzzé kellett hát tennem a két redundáns motort.

A Hondára rögtön elég sok érdeklődő lett, például felajánlottak érte egy brutális, fantasztikusan erős, szép állapotú Kawasaki GPz 1000RX-et. Kimentem Nagymarosra, tettem egy kört a GPz-vel. Hát… Ha a srác ott, azonnal azt mondja, hogy cseréljünk, talán bele is mentem volna. De ő is gondolkozni akart még az ügyön, én meg nem erőltettem, mert nem voltam benne biztos, hogy ilyet szeretnék. Utána emésztettem egy kicsit ezt a rakétaerősségű motorhegyet, ami az 1000RX. Az élmény hatására sikerült tovább finomítanom az igénylistát. Ha nagy is lesz az a motor, kicsit azért legyen kezes, és semmiképpen ne kelljen hasalni rajta - döntöttem.

Végül Szekszárdról jöttek, elvitték a CB-t részletre. Annak a srácnak több régi Hondája is van, ez nagyon tetszett neki, egy csomót leveleztünk előtte, úgy éreztem: inkább ilyen tulajhoz kerüljön, mint aki azt se tudja mi is az a hondacébé. A Suzuki GAG-et lényegében árában visszavette a tulajdonosa, a foglalót elküldte ótépén át, egy-két hónapon belül jön érte, fizeti a többit. Nem tudtam nemet mondani neki, nagyon-nagyon vissza akarta venni.

Aztán fentieket követően a Kawasaki jól leégett. Motor nélkül maradtam, hiszen babonából sose vezetem már azokat a nálam lévő járműveimet, amiket meghirdettem, vagy eladtam. Ezeknek a régi vasaknak lelke van, megérzik, hogy válni szeretnék tőlük, sztrájkba lépnek.

Most itt vagyok a szezon közepén, és még egy budai dombságos kanyarra se tudok elmenni a Katival, mert nincs motorunk. Akad otthon valami bő kétszázötvenezer az eddig befolyt motorpénzekből, két helyen is tartoznak cikkhonorral, volt még egy kis eltett lóvém is, talán ha négyszázötven-ötszázezret össze tudok vakarni pár héten belül. Bár nem tudom, miből fizetem majd az átíratást.

Persze hetek óta a hirdetési oldalakat bújom. Régebben, a férfias és valódi Kawasaki nyergéből átnézve utáltam a porszívóhangú szappantartókat – olvasatomban ezek a modernebb motorok (lényegében az elmúlt huszonöt év termése). Vallásom volt, hogy egy motor legyen léghűtéses, acélküllős, és hordjon berúgókart. Hát kérem, ezekben a pillanatokban térek ki a hitemből, higgyék el, már ezerszer leköptem magam emiatt. De egy zsibbadó kezű, menetszél szaggatta dolomiti túrával a hátam mögött a következő motorra vágyom:

- négyhengeres
- nagy idomos
- erős, nyomatékos, tehát minimum 750-es, de inkább 1000 köbcenti feletti
- a nagysága ellenére elfogadhatóan kezes
- két kényelmes üléses
- jó fékes
- nem hasalós pozíciójú
- nem túl zajos
- megbízható
- max. 500 ezer forintos

Elsőre úgy tűnt, van ilyen, fejből is tudtam egyet, amivel réges-rég szemezek: Yamaha FJ1200. Nem az 1100-es, mert annak kevésbé megbízható a blokkja, hangsúlyozom: csakis 1200-es. Van ilyen a neten, 380 és 580 ezer közötti áron (utóbbi példánynál az ár fix, de az állítólag csodás állapotú. Igaz viszont, hogy az az ominózus fix ár volt már korában 617 ezer, majd 598 ezer, most 580. Akkor talán mégis lehet alkudni rá? Ehhez pofa kéne, inkább hagyom.) A maga nyolcvanas évekbeli Brünhilda-stílusában az FJ még szép is. Több ismerősömnek volt ilyen, imádták, mindannyiuknál 100 ezer feletti futással kezdte az FJ, aztán gépköhintés nélkül túráztak végig sok-sok szezont, csodás kényelemben. És az utánuk következő tulaj is boldog volt még azokkal az FJ-kkel.

Más ismerőseimtől aztán jöttek rá a kritikák – persze főleg hondásoktól. A Honda – mint tudni illik – a legjobb motor a világon. Van drágább, van gyorsabb, de jobb nincs. Olyan mint Toyota az autók között, csak a Hondák érdekesebbek. Az FJ nagy, nehéz, utálni fogod, a fogyasztása meg epikus - mondták az FJ-intrikusok. Sajnos sosem ültem FJ-n, nem tudtam vitázni velük. Vegyél kisebbet, takarékosabbat, sokkal kezesebbet, majdnem olyan erőset, majdnem olyan kényelmeset. A létező legelpusztíthatatlanabb motort, mindenki kedvencét, a Honda VFR 750-est. Imádni fogod - állították.

Keresni kezdtem, de elindultam mellékvágányokon is. Jó-e VFR helyett VF750F is? Isten őrizz, annak szétesik a blokkja, csak a VFR a tartós, ne add alább – kaptam az intést.

Igen ám, de milyen VFR-t? Hiszen ebből a V4-es, fogaskerekes vezérlésű csodából is akadt egy csomó széria. Csakis 1990 utánit, az egy hátsó lengőkarosat, mert az jó is, szép is. Igen, de olyat nem adnak az én pénzemért – érveltem – nekem meg tetszik a hagyományos hátsó villás is, sőt, talán még motorabbnak is tartom, mint a félkarút. Akkor csakis 1988-89 közöttit vehetsz, azoknak már a jó első villája van, ami nagyon fontos – szólt az instrukció.

Fájó szívvel elvetettem hát azt a szép, ráadásul a hirdetés szerint igen jó, sárga, 1986-os VFR-t, amit 430 ezerért találtam. Mindegy, így legalább nem kell elutaznom Békéscsabára azért, hogy esetleg üres kézzel jöjjek haza. Találtam viszont egy szintén korrekt fehér VFR-t kerek 500-ért, az 1988-as. Meg egy másikat, feketét, az 1989-es, és 520 ezer. Csak lehet abból alkudni… De valahogy fázom a VFR üléspozíciójától. Nem túl hasalós? Sajnos VFR-t sem vezettem soha, és sem nekem, sem pedig (szerintem) az eladóknak nincs arra idejük, hogy tucatjával próbálgassam a motorokat. Holott a tuti vásárláshoz ez a legjobb tipp, én is leírtam már vagy ötvenszer. De a prédikálás már csak ilyen, tudják, bor meg víz.

A fájó csuklóktól, valamint a márkafanatikusok bosszújától való rettegésemben tapogatózni kezdtem, hogy van-e ennyiért túrásabb kivitelű Honda is. Hát persze! CBR1000 – az tökéletes lesz neked – jött a tipp. Örökéletű, szuper vele motorozni, csak arra vigyázz, hogy ha valamikor az életben akár egyszer is meghajtották hidegen, zabálni fogja az olajat. Jó, jó, de ebből mikorit? – kérdeztem, lassanként tanulva a VFR-nél korábban megismert évjáratosdiból. Hát csakis 1990 utánit – jött ismét a válasz. Úgy tűnik, 1990 előtt nem gyártot motort a Honda - lol. A korábbiak is örökéletűek, és jó motorok, egy hibától eltekintve: gyakran eltörik a láncfeszítőt. Olyan alkatrész meg égen-földön nincs, puszira se - tudtam meg az okot is.

Elkezdtem nézegetni a CBR1000-eket. Találtam is egy pirosat, 430 ezer, nem is olyan borzalmas, ha alkudnék, még az átíratásra is maradna valami pénzem. Meg egy kék-fehéret is 450 ezerért. Meg egy feketét, meg egy piros-fehéret, mindet ötszázezer alatt. Nocsak, nocsak, talán mégsem olyan jó motor ez, hogy ennyien szabadulni akarnak tőle? VFR-ből sokkal kevesebb volt ennyiért, pedig az évjárat stimmel, és ráadásul kisebb is. Aztán jobban szemügyre vettem a képeket.

Ajjaj, ez szappantartó két keréken, anyukámék fürdőszobájában vannak ilyen dolgok a kisszekrényben. A CBR nem olyan fenségesen, pazarlóan, túlburjánzóan, műszakian nyolcvanas évekbeli, mint a Yamaha FJ, hanem inkább olyan, mint a Fa zöldalma-sampon flakonja. Lehet, hogy csodás motor, de minden alkalommal elájulnék, amikor megpillantanám. Egy fekete-pirosat azért találtam 380 ezerért, az tetszett, viszont tiltott évjáratból származott, 1986-as. Kár. A többi CBR bálnát viszont még emésztenem kell. Szerencsére választék, nos, az van belőle bőven.

Nem jó-e helyette a VF1000F, vagy a VF1000R? Ilyeneket is találtam, és sokkal szebbek, ráadásul olcsóbbak is a CBR1000-nél. A póz tökéletesnek tűnik, megvan a négy henger, a lóerő, az idom mindegyiken jelentős méretű. Isten őrizz – döngöltek azonnal földbe a fanatikusok. Ha nem akarsz mindenhol lerohadni, majd legatyásodni a javítások miatt, bele ne szállj egy ilyenbe! Mindnek olajozási problémája van, csak a CBR-nek, a VFR-nek nincs!

Aztán Zirig kolléga elkezdett győzködni, hogy kardános Suzuki GSX1100-est kellene vennem. Persze, ő most vett egy szintén Suzuki GS1200-ast, hazabeszél… Mások a Suzu GSX750-re akartak rábeszélni. Előjött a Kawasaki GPz750 ötlete is. Aztán kaptam tippet harmincöt éves Moto Guzzira, amivel tízszer bejárták Európát, meg a Világ Legszebb és Leghitelesebb Retrómotorjára (egyébként régesrégi vágyam egy ilyen), a Kawasaki W650-re attól a sráctól, aki megvette a Honda CB350 Fouromat. Itt levegőt kell vennem.

Vagy perceken belül meghülyülök, vagy egyáltalán nem veszek motort. Ami jó, az csúnya, vagy kényelmetlen, ami jól néz ki, az ólomtömb, ami tetszik és lenne rá pénzem, az zabálja a vezérlánc-feszítőket, beteg az olajzása, nincs futóműve, stb. Nekem viszont idén még jólesne néhány kicsi, és egy nagyobb motoros túra. Tényleg ennyire összetett a dolog? Legszívesebben most odamennék az 580 ezres FJ tulajához, lecsapnám az asztalra a közel ötszázezer forintomat, és megmondanám: ennyi van, a motor nagyon kéne, vagy ideadod, vagy... Vagy... Vagy nem is tudom mi lesz. Hát ez nem valami hatásos, én is érzem.

És tudják mit? A fenti motorok, talán még kicsit szebb állapotban, jobban karbantartva, túradobozokkal (mert a nyugati nem veri foghoz a garast, hogy leszedegesse a motorhoz húsz éven át odanőtt dobozokat) megkaphatók Németországban 1200-1500 euróért, de még Ausztriában sem sokkal drágábbak. Akkor menjek ki? Mennyi lesz a regadó, meg az utazás? Elméletileg nem horror, olyan százhúsz-százötvenezerből ki kellene jönnie az egésznek. Csak az a két-három nap szabadság ne hiányozna annyira…