A minap ültem az úton készült képek előtt (csak fotóból 8 GB készült plusz még videók), rendezgettem őket, fésültem egybe a különböző fotómasinákkal készült fájlokat a napokra lebontott könyvtárakba, ahogy szoktam minden nagyobb kirándulás után, és bosszankodtam rajta, hogy a feleségem Canonján elfelejtettük beállítani a nyári időszámítást, ezért az ő fotói nem illeszkednek pontosan az én sonys képeim közé.
Szeretek fotókat rendezni a számítógépen, a szerkesztés, válogatás alatt újra meg újra átélem az utat, néha még jobban el is kap az hangulat, mint amikor ott voltam, idegesen, számolgatva az időt, pereskedve az egymást állandóan ölő fiaimmal, kis félsszel tekintve a járműre, amivel még bármi megeshet az út során.
Tehát épp nyakig Perugiában jártam az íróasztal mögött, szinte hallottam a kabócákat és éreztem a számban a zuppa inglese-gombóc ízét, amikor bevillant – hiszen Zuglóban ücsörgök, túl vagyunk már rég az egészen. Hopp, csak így elmúlt. Látják, ezért kell sokat fotózni, ha nem lennének a képeim, rosszabb pillanatokban el se hinném, ott jártunk a kicsi családommal, a még kisebb Bianchinkkal. Még úgy is, hogy bloggerként előnyt élvezek másokhoz képest, mert a sztori most már ott lesz fenn a neten mindörökre, amíg el nem pusztulnak a szerverek, le nem kapcsolják az áramot, örökre.
Pedig nem volt eseménytelen a hazaút. Ó, dehogy volt az.
Valahol Gubbiónál varrtam el az utolsó híradást, annak a posztnak a címe „1650 km a kisautóval... még büszkén” volt. Nos, mint tudják, akkor már jó ideje nem ment a sebességmérő (így a kilométerszámláló sem), csak a navi adatait összeadva tudtuk, hol járunk. Rosszul. Utólag kiszámolva addigra már bőven túl voltunk a 2000-en, még talán a 2200-on is. És volt még előttünk egy ezres.
Gubbióból, a Fiat 500-zal fiatalkorában Damaszkuszt is megjárt tanárember szállásadónktól meghatódva búcsúztunk, tényleg a lelkét kitette, hogy jól érezzük magunkat és a kétnapos özönvíz ellenére ez a várnál még jobban is sikerült nekünk, nem csekély mértékben a repülőgépszerű kilátással kecsegtető, ódon házban levő, szuper szállás miatt - a legjobb volt az út során. Gubbio tehát nagy piros ötössel vonult be a jegyzetfüzetünk lapjaira. Igen ám, de a környéken nagyon sok volt a földút, s amikor először odaértünk, és a szállást kerestük, rendesen terepeztünk is a Bianchival, mert a navi teljesen összezavarodott (az olasz digitális térképek meglehetősen slendriánok). Aztán másnap vonultunk pár órát küszöbig érő vízben is, borzalmas dolgokat éltünk meg, és ahogy gondolják, lett is ezeknek következménye.
A városnézésből visszatérve, a házhoz vezető húsz kilométeren furcsa zajra lettem figyelmes elölről, aminek a nyomait már Perugiában is észrevettem, de ekkor már határozottan be tudtam azonosítani. Enyhe kattogás, mormogás, ahogy a kormányt tekerem jobbra, balra, erősödik, gyengül. Basszus, kerékcsapágy. Első.
A háznál még próbáltam igazítani a dolgon, de kiderült, hogy az emelő nem megy be a lukba a küszöbön. Sajnos otthon, Budapesten mindig olajemelővel, azaz krokodillal dolgozom, azt bárhová betehetem a kocsi alá, ezért majdnem el is felejtettem normál emelőt pakolni, hiszen defektet utoljára 1995-ben kaptam, a Salgó Raliról hazafelé. Amikor Tóth Gabinál voltam, még ő adott sebtében egy Polskihoz valót, én ugyanis nem is emlékeztem, hol lehet a Bianchi sajátja. Utólag tudom – hiába kvázi azonos autó a Fiat 500 és a 126, azért össze kellett volna mérni még helyben, Biatorbágyon. A Fiaté ugyanis kisebb lyukú, mint a Polskié. Ezzel a másoknak feleslegesnek tűnő, ám nekem, ott, az erdei házban eléggé lényegesnek látszó információval lettem gazdagabb. A rossebbe.
Szerezz nekem Gubbiótól húsz kilométerre az erdőben egy Fiat 500-szabványú emelőt. Ugye? Hülye vagyok, egyszerűen túl sok volt már a teendő elinduláskor, Budapesten, ez kiesett.
Jobb híján terhelten állítottam csapágyat, ahogy nem szabad. Betettem másodikba a váltót, előre-hátra gurigattam az autót, közben tekertem az anyát és rángattam a kereket. Amikor hangyányi kottyanást éreztem, parányit ráhúztam, leütöttem az anyát. Talán jó lesz. Útnak indultunk.
Gubbio után viharos hirtelenséggel lekopott a táj képéről az olasz romantika. Hegyek még voltak, de jött a beton, a nagy, elhagyott áruházak, gazzal felvert benzinkutak, panelcsoportok. Nem kis utakon mentünk ekkor, hanem toronyiránt, a kétszer kétsávoson, ami amúgy elég néptelen volt. Mint már korábban is írtam, addigra rájöttünk, hogy az olasz gyorsforgalmú utakon meglepően toleránsak a lassan hajtókkal szemben.
Az egyetlen probléma az érdeklődőkkel volt, a fotózás, üdvdudálás, feltartott hüvelykujjazás, videózás, mellettünk támolyogva vezető átvigyorgás Gubbio után brutális dimenziókat öltött. Valahol jó száz kilométerre, már a tengerhez közeledve megálltunk egy kútnál a reggeli kávéra, ott is elkapott egy vadiúj A6-os Audit hajtó, elegáns csávó. Ó, egy Bianchina! – lelkendezett, aztán megtudtuk, hogy az egész gyerekkorát egy ilyen kombiban töltötte, ráadásul rég látott hasonlót az utcán, gyorsforgalmi úton végképp nem, külföldi rendszámosat pedig még talán sosem. Vagy öt percig videózott, fotózott bennünket a tabletjével, zavarba ejtő volt, rettenetesen, de átéltem a lelkesedését, az ilyet mosolyogva fogadja az ember, bár mennünk kellett volna. Legalább a gyerekek nem türelmetlenkedtek, épp gyíkokat fogtak a kút kávézója melletti virágládákban.
Ravennát kora délután értük el, egy órával később pedig már Marina Romeán, a tengerparton ettük a sonkás-sajtos paninit, épp azon a strandon, ahol 2010-ben, még az Erával jártunk, amikor a szomszédos kempingben töltöttünk egy hetet. Megvoltak még az ismerős játékok, a gyerekek le is csaptak a hintahalra és -csacsira, vannak azért stabil pontok az életben a változó arcú kapitalizmusban is. Még egy óra és már San Giuseppében kerestük a szállást, ami egy szuper ház felső emeletén lett meg – csakhogy az a ház benne állt a kukoricatáblában, nahát. Kipakoltunk, gyorsan átautóztunk a szomszédos Porto Garibaldiba helyet foglalni a kedvenc éttermünkben, amit még egy régebbi olasz úton fedeztünk fel.
Még kaptunk helyet, felírtak, este visszatértünk, és persze bezabáltunk rogyásig. Megjegyzem – az olasz naplementében, a halászhajókkal a háttérben a Bianchina volt a leghitelesebb tereptárgy a parton. Másnap fürdés a Lido di Pomposa strandon, a parton megint mindenki elkapott egy kis kérdezz-felelekre, amikor a Bianchi közelében voltunk, de ez a napi rutin része lett.
Délután Lido Degli Estensin fagyiztunk, a közeli Bennet áruházban bevásároltunk (képzelhetik, milyen volt betömni a cuccokat a kisautóba, mikor már a csomagoknak se nagyon volt benne hely), aztán még fürdés, tarisznyarák-gyűjtés, ismét vacsora a Rosa dei Ventiben, s lényegében lezártuk az olasz utat. Itt kapcsolt be a mágnes, tudják, a hazaúté. Másnapra a San Giuseppe-Monfalcone táv volt a terv, végső pontként ugyanazzal a szállással, ahol először is laktunk. Úgy véltük, ha odaérünk időben, ismét kiruccanunk Gradóba, ahol tengerpart van.
Velence előtt kezdődött a kínlódás. Itt már erős volt a teherautó-forgalom, és annak a pokolnak a legmélyebb bugyraiban találtuk magunkat, amitől egész úton rettegtem: 86 km/h-val verető kamionok nyakunkban lihegő sora üldözött, bennünket, akiknek a 82 km/h már fájt. Végezzék el a kivonást, képzeljék el, milyen hosszú egy kamion, és talán érzik. Aztán ezek a kamionok, miután sorra megelőztek, a falukban kénytelenek voltak megállni, onnan pedig nem bírtak elindulni, mert gyorsulásban a Bianchi hozzájuk képest rakéta.
Miközben a kamionok keltette stresszel viaskodtam, a kocsi eleje is táncolni, morogni kezdett. Tudják, van az a hosszú, egyenes, nagyjából észak-déli irányú út, SS47 vagy mi is a száma, ami Velence felé vezet a tengerparttól odébb, nagyjából párhuzamosan azzal. Mindkét oldalán két-két csatorna folyik, végeláthatatlan a szalagkorlát, sehová nem lehet letérni, s mindig óriási a tömeg. Nem az a hely, ahol megáll az ember nézelődni, autót piszkálni. Az autó orrából viszont egyre erősödő morgás, egyre bizonytalanabb támolygás jött – éreztem, nem húzunk már ki 750 kilométert hazáig, de talán 40-et sem a kissé nyugisabb útszakaszig.
Valahol találtam egy lehajtót, elrántottam a kormányt, lementünk egy földúton, kis kikötőben találtuk magunkat, zsebkendőnyi betonfolttal. A nyugis helyen megint nekiláttam a rángatós, tologatós, meghúzogatós receptúrának, jellemző, hogy a gyerekek észre se vették az egészet, filmet néztek. Dögletes hőség volt, ez alkalommal kissé feszesebbre állítottam a csapágyat, mint Gubbióban, mondván, most már nem igaz, hogy nem lesz jó. Nem lett. Röviddel később a Bianchi már hangosabban ordított elöl, mint hátul, ami ennél az autónál higgyék el, óriási teljesítmény.
Velence mellett nem áll meg az ember, pont. Ott megint óriási a forgalom, hatalmas a zűrzavar, brutális a nyomás, tucatjával a sávok, ezer letérő, mindenki siet, a szalagkorláton túl mindenütt gyanús, elhagyott gyártelepek szegélyezik az utat, tiszta Cosa Nostra, nem, nem és nem. Inkább kinyomtam a Bianchi szemét, navi szerint folyamatosan 90 fölött autóztunk, a csapágy versenyt ordított a motorral, te jó ég. Kati ezalatt békésen olvasta az e-bookot, a gyerekek a Mr. Peabody és Sherman kalandjaiba temetkeztek bele az út során immár harmadszor, én meg egyedül maradtam a verejtékes hónaljammal, a fogaim közül lassan, de biztosan pergő zománccal.
Volt időm, végiggondoltam, mi történhet. Például bedarálja a görgőket a kenetlenség és a hő, a kosár nem ad megvezetést a csapágynak, kiesik a kerék, fékdobostól. Hm, kicsit erősebben kezdtem szorítani a kormányt. Vagy épp ellenkezőleg, elakad valamelyik törmelék-görgő, beleváj a belső futógyűrűbe és az egész csapágy megfordul a tengelycsonkon, vékonyabbra esztergálva azt. Akkor már hiába szerzek új csapágyat, sokkal nagyobb lesz a baj annál, amit bolti alkatrésszel orvosolni lehet. Ekkor már a görcs is beleállt a hasamba. Kati előhúzta a grissinis zacskót, majd az e-bookból fel se nézve, körbekínálta. A gyerekek ezt sem vették észre, miként azt sem, hogy a Bose feladta a harcot, már semmi nem hallatszott abból, amit az utastér üvöltő kakofóniájába beleordított. Kikapcsoltam.
Mestrénél nem bírtam tovább idegekkel, megláttam egy bevásárlóközpontot, betereltem a Bianchit a parkolójába. Megkerestük a helyi Auchantescót az épületben, az autós részlegen zsír és emelő után kutattam. Nos, akármekkora is a választék egy ilyen olasz áruházban, a magyar áruházak jobbak, azokban mindig van emelő, talán olyan zsír is, amit nem ötkilós kiszerelésben adnak. Itt nem volt. Viszont a magyar áruházakkal ellentétben itt sikerült szóra bírható eladóra akadnom viszonylag rövid idő alatt, aki elmagyarázta, hogy a közelben találunk egy hatalmas, autókellékes áruházat, a helyi nefelejtshomasitát. Odavergődtünk a lesérült, már húsznál is üvöltő kerékcsapágyú Bianchival. És ekkor lesújtott ránk az olaszok bosszúja. A szieszta.
Az egész istenverte telep zárva volt, délután fél kettőkor, pénteken. Egymást követték a nagyáruházak, outletek, óriási kajáldák a félkerületnyi placcon – de autók és emberek nélkül olyan volt az egész, mint Balatonföldvár januárban. Megtaláltuk az áruházat, alibiből készítettem előtte egy fotót, de valami fél négyes nyitást prognosztizáltak. Addig mindenki szundi, pihi, csak mi szívunk. És ha bejutok, még mindig csak zsírom és emelőm lett volna, nem hittem, hogy találnék Fiat 500-ba való elsőkerék-csapágyat.
Egy helyen láttunk csak mozgást, egy öböllel odébb. Autószerviz volt a’. Besántikáltunk, leparkoltunk az udvaron. Odabent megfeszítetten, egyszerre vagy nyolc autón dolgozott négy szaki – rendes kizsákmányolásnak lettem hát a tetten érője. Az egyikhez odamentem, magyaráztam mindenfélét az ungheresékről, akik az ótóbiankival jöttek és leveráddzsót szeretnének kölcsönkérni. Kaptam egy krokodilt. Megemeltem. Levettem. Alapvetően a fémtörmelékes csapágyzsír is szép látvány – bizonyos helyzetekben. De én nem voltam éppen ilyen befogadó állapotban. Cementálásukat és derékban vastagságukat vesztett görgők, kissé megcsócsált külső futógyűrű a bal első keréknél, én csak ezt láttam. Bementem, ujjamon pörgetve a zörgő szart.
Kvesztó rúló (vagy miarosseb a csapágy, valami ilyennek szokták emlegetni az ebayen) kaputt, eszta fiát csinkvecsentó, hebegtem. Nos, Giancarlo, aki felnézett a Ford Mondeo motorjából, erre megjegyezte, látja ő, neki is van 500-asa, otthon épül. De hát az otthon van, itt meg a munka...
Naja, íme megint a kizsákmányoló kapitalizmus, amiatt mi majd nem érünk oda ma Monfalconéba, majd Gradóba, fürödni, ó, mi lesz a gyermeki lelkekkel.
„Capo, capo...”, mondogatta tovább, amiről először a latinból a fej, majd a maffiózós filmekből a gengsztervezér jutott eszembe, zavartan meredtem rá. Aztán nagy nehezen leesett, kápó, hát persze, a főnök! Na, őt meg kellett kérdeznie. Aki kisvártatva be is futott – egy fiatal, Woody Allen-jellegű figura, vastag keretes szemüvegben, 160 centis magasság, hófehér ing, s csak nevet rajtunk, hogy ezzel a kis szerencsétlenséggel Magyarországról érkeztünk. Persze, menjen csak a szerelő, adta meg az engedélyt, én meg Giancarlo poros Focus dízelének jobb egyén találtam magam, kisvártatva pedig Mestre kertvárosában, egy fenyőből készült garázs előtt álltam.
Feltárult az ajtó, én meg a legcsodásabb dolgot láttam a pályára épített Steyr-Puch 650 TR innenső oldalán. Egy Fiat 500 volt az, de nem akármilyen. Hófehér, gyönyörű rozsdamentes. Nemcsak elöl, de hátul is tárcsafékes – láttam, mert még nem rakta össze, emiatt bakon állt és nem voltak fenn a hátsó felnik.
Ilyenkor az ember rögtön kicsit jobban beszél idegen nyelvet, csakúgy, mint amikor iszik. Gyors eszmecsere kezdődött. Mutatja az elejét – a keresztlaprugót sutba vágta, helyette tuning keresztgerendát épített be, két végén állítható, alsó háromszög-lengőkarokkal. A fenti lengőkarokon állítható coiloverek, hogy legyen rugózás. A fékrendszer kétkörös, a szervót az utasoldali lábtérbe építette be, keresztben. Istenem, milyen gyönyörű.
Remegett a térdem, mesevilágba csöppentem. Kiderült, a váltó ötgangos, a motort pedig beszerelés előtt 57 lóerőre mérték fékpadon. Nézem, 40-es iker-Dell'Orto a karbi, elektronikus a gyújtás, a hűtőcsiga teteje nem lemez, hanem bordázott alumínium és Abarth-feliratos, miként a kábé kétszeres méretű olajteknő is. Oldalt olajhűtő, generátoros az áram, a vezérműdekniből patronos olajszűrő meredezik. Emberem mutatja a gyújtáselosztó helyét – ott áll ki a Ford Galaxy-blokkból kivett kartergáz-elszívó csonkja, mert azon a fordulaton, ahol ez a motor dolgozik, már nagy gond a nyomás.
Alul hengerenként egy kipufogódob, minden polírozott, új, többnyire Abarth-feliratos. Te jó ég, ez az autó baromira kéne, megkockáztatom, odaadnám érte a Puchomat, akár elkészülve is. Magyarázott valamit kovácsolt főtengelyről és a dugattyúkról is, de azt az egész hablatyot sajnos nem értettem pontosan. Na, annak az autónak a levetett csapágyát kaptam meg.
Mestrében tíz perc alatt összeraktam és beállítottam a csapágyat, kaptam gyönyörű, zöld Agip-zsírt bentről, a régi kenőanyagot kipucoltam az újat belekentem. Ez a csapágy sem volt persze tökéletes, de fényévekkel jobbnak ígérkezett, mint ami kidobtam. Amikor fizetni akartam a szerelő idejéért, az emelőhasználatért, a zsírért, a törlőpapírokért, a családom másfél órás elszállásolásáért a légkondicionált váróteremben, összenéztek a munkafelvételen – nem, nem kell semmi, ilyen tételek nincsenek a számítógépben. Ha gondolom, hagyjak ott annyi aprót, amit gondolok, bedobják a közös költőpénzbe, nevettek. Ismét egy pozitív megnyilvánulás, nagyon sokadik az út során, az olaszok tényleg jó fejek. Még Giancarlo se fogadott el semmit, mondta, úgyis kidobta volna, hiszen már a szemétben volt a csapágy, menjünk biztonsággal.
Monfalconéig két óriási dugót és a tízeurós autópályadíjat leszámítva (ez volt messze a legdrágább az utunk során) nem történt már más. A szálláson kifejezetten örültek nekünk, a szállásadó fia megmutatta, hogy a bedandbreakfast blogjukon a kommentelők azóta már megtalálták a Belsőség-posztokat, amiket írtam, volt is rájuk komment ott helyben. Kicsi a világ.
Rövid pauza után autóba vágtuk magunkat, fenn volt még a nap, irány Grado. Ismét volt még egy jó másfél óránk a parton, itt nem tarisznyarákokat, hanem remeterákokat lehetett gyűjteni, amik nagyjából a legaranyosabb lények a tengerben, a gyerekeim még óvodát is készítettek nekik az iszapban, amíg a dagály el nem mosta az egészet. A vacsorázásra kiszemelt pizzeriában éppen egy Fantozzi-film ment, jelezve, hogy Olaszország rajtunk tartja a szemét és drukkol.
Hát, drukkolhatott volna jobban. Már délután, Mestrét elhagyva is éreztem, hogy elkezdett húzni a fék, de azt hittem, csak a zsír jutott oda. Megfújkáltam féktisztítóval, gondoltam, reggel kap egy újabb adagot. Most, este, Gradóból kihajtva azonban alig volt már fékhatás, a pedál is lement a padlóra. Tehát nem a zsír a baj a betéten. Hidraulikus probléma lesz. Modellezni kezdtem fejben a javítás lehetőségeit – a szálláson csodás, hibátlan, porózus műkő az udvar, ott nem légteleníthetek, tehát az utcán kell elvégeznem a dolgot, mintha lenne ott valami lámpa is.
Így történt, hogy este fél tizenegykor, a szállás előtt, az aszfalton fekve, szemembe fröccsenő fékfolyadékkal légtelenítgettem, miközben odabent Kati pumpált és nyugtatta a gyerekeket, hogy mindjárt készen vagyunk. Ha nem is lett százszázalékos, de visszajött a fék – vajon a csapágy melegedése miatt ment el? Hiszen a fékbetéteket meg se mozdítottam a szerelésnél.
Szombaton búcsút intettünk a montfalcone-iaknak, nekivágtunk Szlovéniának. Dögletes hőségben verekedtük végig magunkat az országokon, de minden nagyobb dráma nélkül. Eredetileg úgy volt, hogy a földvári házban alszunk hazafelé, úgy csak 480 kilométer lett volna az út, de végül csupán beugrottunk az anyóspajtáshoz és a sógoromhoz Döméért, a nyulunkért, a gyerekek maguk közé vették hátul, s este fél tízre otthon is voltunk. 600 kilométert tudtunk le aznap, 3200-at összesen. Tény, hogy az az utolsó előtti nap kissé stresszesre sikerült, de még akkor is végigcsináltuk a tervezett programot, nagy vacsorával, fürdéssel, tarisznyarákokkal, olvasással. Soha rosszabbat.
A hazaérés utáni hét a félig üres Totalcarban, elég sok melóval telt, ilyenkor mindenkin, aki bent van, kicsit nagyobb a teher. Csak csütörtök estére jutottam oda, hogy elmenjek Torjay Lacihoz a megrendelt kerékcsapágyért és fékkarmantyúkért. Éjjel fejeztük be a légtelenítést Katival, aki másnap még dolgozni ment.
Aha. Én meg péntek reggel vittem volna a gyerekeket táborba, persze próbaképpen a Bianchival, de a pedál beesett. Akkor tehát más a baj, nem a karmantyú. Mivel szóban forgó eset a Belsőség-találkozó első napján történt, ezért a kollégáim is javarészt elcseszték a napot – vagy már elindultak korán Hegyhátszentjakabra, vagy máshogy készültek az estére. Én is otthon ragadtam. Szerelni. Áthívtam a sógoromat (szerencsére addigra ő is feljött Balatonról) légteleníteni. Vagy három órát buheráltuk a féket, de csak egyre rosszabb lett. Megköszöntem a segítséget, elengedtem, a szerkesztőségi levlistára beírtam – „nem sikerül megcsinálni a féket, feladom, szégyenszemre az állólámpással megyek.”
Azért egyszer még ránéztem a netre, pláne, hogy a Torjay Laci is azt mondta – ha majdnem pont jó méretű a dob és új a betét, nem lehet, hogy kibukjon a dugattyú mellett a folyadék. Márpedig kibukik. Nézem a kombi 500-ashoz való munkahengereket a fiat500ricambi.com-on, hát látom, a Giardinierához egészen mást mutat, mint amik most benne vannak. Pedig a felszerelteket még 1999-ben táraztam be egy müncheni szakboltban, úgy látszik, nem voltak azzal tisztában, hogy a kombi fékrendszere más, mint a szedáné. Küldöm azért Lacinak a képet, kapom prompt a választ, hé, ez a Zsigulié, ide a rozsdás bökőt.
Így történt, hogy elviharzottam a XVI. kerületi Lada-boltba, vettem egy pár nem utánállítóshoz való hátsó munkahengert. Betettem őket, Kati végszóra hazaért, még egy utolsót légtelenítettünk, gyorsan összepakoltam, és valamikor kilencre oda is értem a Vadása-tóhoz a Belsőség-találkozóra. A Bianchival. Mindenki legnagyobb meglepetésére, leginkább a sajátoméra.
Sose volt ilyen jó a fékem, eddig mindig a határon működött, most viszont már ott, ahol kell neki. A motor istenien teszi a dolgát, a váltó is, minden elektromosság működik, a kicsi Autobianchi tehát kiállta a próbát, 3700 kilométert lenyomott egy hónap alatt és jobb, mint valaha volt. A Belsőség-talin jó pár embert még joyride-ra is vittem vele – Füzi Pista, Yeti úr, többiek, ugye még emlékeztek a rettegésre? Hazafelé, szakadó esőben, még szombat éjjel biztonsággal elvitt bennünket Katival Földvárra a gyerekekhez, másnap megint Zuglóba. Azóta lepucoltam az évek óta bevált, kedvenc, víz nélküli takarítószeremmel, kiporszívóztam, meg se látszik rajta az út.
Csodás nyári program volt, sokkal jobban sikerült, mint amire a legmerészebb álmaimban számítani mertem volna. Amikor a gyerekeimet megkérdeztem a minap, csak két rossz autós mozzanatra emlékeztek, egyik volt, amikor a pisai szálláson felgyújtottam a tűzhelyen az úszót (és majdnem a konyhát), majd amikor Mestrében bolyongtunk, autóalkatrész-áruházat keresve, és ők már fürödni akartak volna a tengerben. Minden más rózsaszín habokban lubickolás volt nekik, Katinak is – akik eljöttek a Belsőség-találkozóra és megkérdezték a feleségemet erről, maguk is megkaphatták a válaszokat.
És ott a Bianchi, ez a 49 éves, már új korában is silány és megbízhatatlan, az élete nagy részét a mostoha szocializmusban leélt, nyolc éven át a sárba süppedő, tető nélkül rohadó, a pusztulás széléről megmentett kisautó, amivel három lakatos rugdalt körbe, hogy nincs értelme megjavítani, kár volt megvenni, dobjam ki.
Amit aztán Karesz barátom a hóna alá vett, kilakatolt, ahogy tudott (ő autószerelő, ne feledjék), sok-sok kínlódás után Tóth Gabi barátom a motorját is pöpecül rendbe tette, a maradék finomítással én küzdöttem évekig.
Az az autónk, amiről még négy évvel ezelőtt is azt írtam, büszkeséggel tölt el, ha pár száz kilométert kibír elromlás, nagyobb szerelés nélkül. És most megjárta Olaszországot, igazából piszlicsáré problémákkal, boldogan, sok-sok ezer (nem túlzok) ember arcára mosolyt csalva, amerre járt, gyomrában egy nyaraló családdal, akiknek segített beváltani a nagy olasz utazásba vetett reményeiket. Utána meg még elment Magyarország másik felére, Belsőség-talira is, további bő 500-zal, tehát közel 3800-ra gyarapítva az egy hónap alatt megtett kilométerei számát. Egy új autónak nyilván nem tét, de a kocsi korát és minőségét tekintve, legalábbis nekem, szenzációs. Minden megbecsülésem. És hogy mennék-e megint?
Két évvel ezelőtt, a Zách Danival lenyomott, háromnapos trieszti robogós-megfagyós-szarráázós kaland után másnap újraindultam volna a távnak, annyira élveztem. Az Ennstal Classic után ugyanúgy nekivágtam volna a kétszer bő 500 kilométeres útnak, postafordultával. Most viszont jólesik a pihenés, pláne, hogy lenyomtam a Bp-Hegyhátszentjakab-Bp. utat is a hétvégén. És egyszer már nagyon kipróbálnám mondjuk, Skóciát, Szicíliát egy öreg Mercivel. Ami késik, nem múlik.
Az utolsó 100 komment: