2006-ban készült A mások élete című német film, főszereplője egy keletnémet Stasi-ügynök, aki egy ellenzékivé váló írót figyel meg. (Zirig Árpi egy rövid interjút is készített az írót játszó, motorimádó Sebastian Koch-hal.) Nem spojlereznék, aki nem látta még, és teheti, nézze meg a filmet, érdemes. Természetesen sok emléket felébreszt az emberben (nem kell hozzá keletnémetnek lenni, hogy ismerősnek tűnjenek helyzetek, karakterek), de azt is megerősíti, nosztalgiázni azzal a korszakkal kapcsolatban mindig egy kis távolságtartással kell.
Erőltetett párhuzam, de kicsit olyan volt most hétvégén lemennem a Trabant-Wartburg Klub éves találkozójára, mint ha ügynökként figyelnék meg másokat. Barkasom volt (igazából most is van), de se Trabantra, se Wartburgra nem vágytam igazán, ezért nem is váltak életem meghatározó részévé. De másoknak igen, van akinek tényleg a keletnémet népautók körül forog az élete. Sokan évek óta járnak ezekre a találkozókra, ismerik egymást nagyon régóta. Én meg teljesen kívülállóként néztem őket, ráadásul most jelentést is írok a tapasztaltakról.
Előző hétvégén minden tökéletes volt a napsütéses múltidézéshez, kánikula, fagyi, pancsolás - kit érdekel ilyenkor a dolgok árnyékos oldala, a szocializmus kellemetlen momentumai. Augusztus tizedike viszont egyáltalán nem az a nap volt,amikor az ember szörnyen le tud lazulni. Az ég beborult, viharos szél fújt. Még csak Budapesten igyekeztem átverekedni magam, mikor a Keleti környékén pofán vágott a depresszió. A rádióból valami francia hiphop-banda gengszterkedős száma szólt. A Marseille-i gettók hangulatát nem csak a reppelő bevándorlók, de a Keleti környékének túlzás nélkül gusztustalannak nevezhető kinézete, az évek óta kavargó por, toldozott-foldozott úttest is erősítette. A Rákóczi út úgy nézett ki, hogy az embernek hányingere támadt, a viharos szél kukákat borított fel, és a járdákat szemét borította el. Ennél vidámabb napkezdést is el tudtam volna képzelni
Sajnos a rossz idő mások kedvét is elronthatta, mert az alsóörsi kempingbe leérve nyilvánvalóvá vált, sokan inkább otthon maradtak. Pedig délutánra jobb időt ígértek, vasárnapra meg kimondottan napsütéses, strandolásra is alkalmas meleget. Prokee már felállította a sátrát, a gyerekeket (alkoholmentes) sörrel itatta, alapvetően jó volt a hangulat, kezdtem én is mosolygósabbá válni. Csak éhes voltam.
Ha az ember enni akar, irány a büfé, nem? Kértem egy sült kolbászt, sült krumplit, meg egy alkoholmentes citromos sört. Pultos néni nekiáll ceruzával felfirkálni egy füzetbe a számokat, összead kivon, sokszor nyolc az nyolcvannyolc, majd közli: kétezer-kilencszáz lesz. Felszakadt belőlem, hogy sok lesz az kicsit, nem? Újraszámolja, mondja, hogy a citromos sör nagyon drága (550-ért tényleg az, a boltban kétszáz, de úr vagyok, nem foglalkozom vele), biztos azért. Erősködök kicsit, erre a konyhából flegmán kivakkant valaki: ki vannak írva az árak a táblára. Ahha. Akkor jó. Majdnem válaszoltam az embernek, de inkább mégse.
Szóval, ha jól értem háromezer forint lesz. Néni fejéhez kap, hoppáhoppá, elszámolta, tévedett: ezerkilenc a vége. Az se kevés egy faházas büféből vett kolbász-krumpli-sör kombóért, de mindegy, kellett nekem rongyrázni. A kolbász persze ízetlen, a pad vizes, átázik a nadrágom, hirtelen megint minden bajom lett. Inkább megyek vissza a trabisokhoz, ahol Prokee a gyerekekkel kiabál, mert szappanbuborék fújás közben kiöntötték a sörüket. Pár perc múlva el is felejtem a büfés affért, csak a zsíros kolbász fekszi a gyomromat megfelé.
Végre elhúznak a felhők a fejünk fölül, elkezdődnek a programok. Mivel sokkal kevesebben vannak, mint máskor, csak a legöregebb, legeredetibb, legnemeredetibb és legmesszebbről jött autókat mustrálgatják az emberek, bőven van mit nézni. Kicsivel később, libasorban elindulnak a kocsik Balatonfüred irányába, hogy megmutassák magukat a móló népének. Igazából mindenki jól jár egy ilyen felvonulással, mivel a kocsimennyiség kezelhető, nem tartjuk fel a forgalmat, és amerre csak elgurulnak az öreg keletnémetek, mindenki mosolyog, integet.
Este mindent megtettem, hogy ne a kemping büféjében kelljen kaját vennem, de nem vitt rá a lélek, hogy a kisboltban vásároljak párizsit, meg szikkadt zsömlét. A többi vendéglátóegység inkább étterem volt, mint büfé, nem akartam üldögélni, csak gyorsan valami meleget enni. Mondjuk egy adag sült krumplit. Tehát maradt a büfé, ahol először nem sikerült észrevenni a pultnál álló kuncsaftot (engem), majd a fülembe ordító szimpatizátoros-énekes embertől nem értettem, mit mond a néni (estére élő zene is lett, juhhé!).
Nagy nehezen kihozták az adag krumplit, de velem csak a baj van, kértem, tegyék már egy papírtányérra, mert elvinném (oké, hogy kemping, meg Balaton, de nekem akkor se húzza a fülembe senki a hatvanhetesutat, a labambát, meg az eztegyéletenátkelljáccanit, különösen ne egymás után). Emberünk fintorgott kicsit, majd az ötszáz forintos krumplimat megpróbálta a tányérról egy műanyag dobozba ügyeskedni. Aztán mikor látta, ehhez nincs meg minden képessége, fogta, puszta kézzel belemarkolt, és átrakosgatta a halmot. Nem vagyok én finnyás, de legközelebb asszem, inkább éhen maradok, de itt én egy forintot nem fogok többet költeni.
Pedig maga a kemping kellemes helynek tűnik, a vendégek nyitvatartási időn belül korlátlan mennyiségben vízicsúszdázhatnak, szerveznek saját programokat a lakóknak, és nem utolsósorban van strandja, ahonnan a pancsolók a tihanyi apátságra látnak rá. Meg aztán nincs is ideálisabb hely egy Trabant-Wartburg találkozó számára egy balatoni kempingnél, ahová huszonöt-harminc éve tömegével érkeztek a keletnémet turisták, hogy a nyugatnémet rokonokkal, barátokkal találkozhassanak. Akkoriban tele volt a Balaton-part DDR rendszámos kocsikkal, gazdáik esténként a nyugatiakkal együtt rázták Nena, Scorpions és Falco számaira.
Este a Quek Junior lakókocsik tövében sztorizgatott a trabantos kemény mag, páran fel-alá krúzoltak az üres terület betonútjain. Állítólag éjfél körül valaki nekiállt részegen tálcázgatni (elsőkerekes autó befékezett hátsó kerekei alá műanyag tálcát téve "driftelni") a sátrak között, de erről gyorsan lebeszélték a többiek. Este bitang hideg volt, én a Dacia Dokker tesztautó rakterében aludtam (erről bővebben hamarosan).
Reggelre kisütött a nap, kezdett rendes strandidő kerekedni. Nekem sajnos kimaradt a pancsolás, indulnom kellett. Hová is mehetne az ember egy Trabant-Wartburg találkozóról, ha nem a komáromi amerikai-autós dzsemborira?
