- Tönkrement a Peugeot. Döbbent csend áll be a szerkesztőségben. Csikós hitetlen, fürkésző tekintettel fordul felém, Tom leveszi fülhallgatóját, Dani arcán együttérző, vespás mosoly jelenik meg, de ő sem elégszik meg ennyivel. Bizony, itt tartunk, hogy váratlan esemény, sőt, képtelenségnek tűnik, hogy a Rozi letérdeljen. Ráteszek még egy lapáttal: - Eltörött, szétszakadt. Mondd már, sugárzik az arcokról. - Az ablaktörlő.
Régóta tartozom ezzel a poszttal azoknak, akik őszinte kíváncsisággal jöttek oda hozzám a Traktormajálison, a pályanapon, meg még ki tudja, hol. Mentségemre csak annyit tudok felhozni, hogy nem történt semmi érdemleges, ami beindította volna bennem a posztírási kényszert. Tényleg, amióta nagyjából összeállt, alig nyúltam hozzá. De most hosszú és fájdalmas szenvedés után végleg eltörött az ablaktörlő kar az orrom előtt, ami gyors beavatkozást követel. És közben majdnem vettem egy másik 504-est.
Közel egy éve használom, többé-kevésbé napi rendszerességgel. Persze, van még mellette egy vén Audim, ami végképp melósautóvá degradálódott, és néha tesztautóba ültet a sors, de így is kábé ötezer kilométert tettem bele. Pontosan nem tudom, mert nem működik a kilométeróra. Egy elszánt ingázónak ez egy hónap alatt összejön, nyilván nem egetrengető, pofaleszakító teljesítmény, hogy ezalatt nem hullott atomjaira az 504-es, én mégis örülök neki. Volt már néhány autóm, aminél pezsgővel kellett ünnepelni, ha két tankolás között nem igényelt törődést.
Miután legalább négy év csipkerozika-álom (bocs) után felébresztettem, nyilván voltak fájdalmai itt-ott. Természetesen foglalkozni kellett a fékkel, de a legmélyebbre ható beavatkozás a főfékhenger átkarmantyúzása volt. A rémisztő, kendácsolt kábelezés ellenére a Dacia-gyújtáskapcsoló beépítése óta nem volt nagy baj az elektromos rendszerrel. Leginkább az üzemanyagrendszer tette próbára a türelmemet. A sorozatos fellevegősödéseknek végül egy 305-ösből bontott üzemanyagszűrő-fejjel tettem pontot a végére.
Kisebb kalandok természetesen akadnak egy negyven körüli autónál, anélkül unalmas lenne az élet. Miután elkezdtem rendszeresen járni vele, feltűnt, hogy abnormális méretű olajfoltot hagy maga után minden leállításnál. Mivel nem teljesen porszáraz a motortér, khm, kellett egy kis vizsgálódás, amíg felfedeztem, hogy a légszűrőház szívócsövéből csöpög ki a dzsuva. Ez feladta a leckét.
Első körben természetesen az olajtükrös légszűrőt mostam ki vagy háromszor, utána mindig gondosan jelig töltöttem, de néhány hét kísérletezés után egyértelműen kiderült, hogy folyamatos jelleggel lötyög ki belőle az olaj. Vagyis valahonnan túltengés keletkezik. Márpedig ha a szomszéd Pistike csintalankodásból nem löttyint bele a szűrőházamba éjjelente egy fél deci olajat, akkor az a motorból jön. Mert én abba viszont rendszeresen löttyintek vagy fél litert.
A kartergáz-visszavezető! - kiáltottam fel egyik este az ágyban, miután kikapcsoltam a lámpát. Jogos lett volna a pofon, de szerencsére kimaradt. Másnap reggel viszont azonnal lekötöttem a csövet, és meg is szűnt a csöpögés. Permetezés váltotta fel. Első körben az olajtöltő sapkába gyártottam miniatűr olajleválasztót súrolószivacsból és alulemezből, de mivel ez kevésnek bizonyult, egy fémpalackot alakítottam át hasonló technikával. Azóta Rozi boldogan pöfékel a motorháztető jobb szélén, én pedig rendszeresen ürítem a kartergáz-tájfun által kihordott olajat.
A következő műsorszám a dízelhajcsárok számára bizonyára ismerős tél eleji izzítógyertya-mizéria volt. A gondos gazda észreveszi, ha három hengerrel indul a szekér, de a beindulás okozta eufória azonnal kioltja a fejben kigyulladó check engine lámpát. Így aztán én is elodáztam a problémát, míg egy második gyertya is kiégett, és csak ordenáré krehácsolással lehetett életre kelteni az XD2-es motort. Irtózom az utcai szereléstől, de a két elfáradt izzító rudacskát muszáj volt munka után kicserélni. A másik kettő azóta is ott szánkózik a bokszban. Eleinte rendes némethez méltóan vágytam a teljes új garnitúrára, de megváltoztattam az álláspontom: ami nem ment tönkre, ahhoz nem nyúlunk. Ez az alapszabály, minek felülírni?
Úgy szaladtam bele a télbe, hogy elfelejtettem téli gumit venni rá, illetve nem is volt kedvem. Ezért fagyos, csapadékos napokon átültem az Audiba, amin rendes lamellásokat koptatok. Ilyen napok után, amikor megint kisütött a nap, jöttem rá, mennyivel jobban szeretek Rozival járni. A süppedős ülése, a nyammogós kamrás dízelessége, a franciás lezsersége bearanyozza még a munkába járás monoton öt kilométerét is.
Bevallom, eleinte azt is élveztem, mennyire ufó a budapesti forgatagban, kicsit jól esett a hiúságomnak, pedig alapvetően sosem azért tartottam különleges autókat, hogy megnézzenek. Sőt, kifejezetten zavar. Mára hozzászoktam, hogy egy 504-essel járok, és már nem büszkén feszítve, belül ujjongva fordítom el a slusszkulcsot ballal, mégis megmaradt a Peugeot varázsa. Kezdem azt hinni, hogy az 504-es Rozi lovagregénye nélkül is egy különleges autó, és önmagáért is imádni lehet.
Sajnos a megszokással együtt csökkent a késztetés is, hogy visszaépítsem a belsejét régi műszerfalasra, régi ülésesre, és főleg kékre. Ráállt a szemem, nem látom már olyan ocsmánynak, mint amikor megvettem, bár a racionális énem tudja, mások, akik először megpillantják, ugyanazt az undort érezhetik, mint én az első találkozáskor. Átmenetileg mindenképpen el kell fogadnom, mert elhatároztam, a kínosan húzódó 02-es felújításom kizárólagos prioritást élvez. Kár, hogy túl jól ismerem az ilyen átmenetileg elfogadott kompromisszumokat. Elképesztő túlélő képességgel rendelkeznek.
Karácsony előtt letörték a tükrömet. A Margit híd melletti parkolóban. Szerencsére az üveg megúszta, csak egy fém pöcök törött el, amit némi reszelgetéssel sikerült pótolni. Keletkezett két horpadás is a tetején, megmagyarázhatatlan, rejtélyes okból. Egyszer csak ott lett, amikor visszaértem a téli nyaralásból. A ventilátor mágneskuplungjának a biztosítéka kontaktos lett, meg kellett pucolni. Ja, és kicseréltem az egyre gyakrabban ütemet váltó indexrelét. Más rendkívüli eseményre nem emlékszem.
Most, hogy így szépen számba vettem, úgy tűnik, mégis történt ez-az. Akárhogy is nézzük, nyilvánvalóan engem is utolért a kór, amely fejben jelentéktelen percekké sorvasztja az imádott járművel töltött órákat. Ha objektívek vagyunk, ennyi idő alatt egy normális autónál legfeljebb azért nyitja ki az ember a motorháztetőt, hogy feltöltse az ablakmosótartályt.
Nálam meg eltörött az ablaktörlő. Igaz, már régóta lötyögött a kar tövében a spiáterbe ágyazott tengely, nem csoda, hogy végleg elfáradt. A második bontóban találtam egy hasonlót, csak hosszabb karral - ez nem lehet akadály. Amíg ki nem jutottam a garázsba, áttettem az utasoldalit magam elé, ha esetleg elkapna egy zimankó.
Mint minden átalakítás, ez is kétszer annyi időbe tellett, mint amire számítottam, de egy órába azért belefért. Csak ki kellett fúrni a rögzítő szegecset, méretre vágni a kart, elkészíteni a szükséges lyukakat, és már kész is volt, hogy ráköhintsek egy kis matt feketét. De ha már bekéredzkedett a műhelybe, gondoltam, meghúzom a néhány napja indításkor visító generátorékszíjat is.
Amint lebontottam az útban levő légszűrőházat, egyértelmű jelét láttam annak, hogy Rozi bizony nagyon hálás autó. Konkrétan eltörött a generátortartó lemez, amit annak idején magam faragtam be, a jelek szerint elégtelen körültekintéssel. Ott repedt ketté, ahol a szívóöntvényhez csavaroztam egy távtartó csővel. Elfáradt az anyag a rezgésektől, majd elengedte magát. De nem ez a csoda, hanem hogy még csak le sem ugrott az ékszíj, sőt, annyira a helyén maradt a generátor, hogy töltésem is volt. Ezért mondom, hogy hálás a Rozi. Megérdemelte azt a két pálcát, amivel meghegesztettem és megerősítettem a lemezt, hiszen nem is az ő hibája volt a törés, én hebrákoltam oda azt a tartót.
Ennél sokkal nagyobb lelki válságot okozott egy hirdetés. Egy ártatlan hirdetés. Vasárnap este küldte át nem más, mint 504Laci, aki megtalálná az egyetlen kambodzsai Hódgép Pulit is, ha meghirdetnék egy Phnom Penh-i faliújságon. Ez viszont egy osztrák hirdetés volt. Egy 504-esről.
Az első képeket látva azonnal legyűrhetetlen birtoklási vágy kerített hatalmába. Piros belső! Úristen. A fotók alapján hibátlan állapotban. 85-ben járt le róla az utolsó vizsga, azóta áll. És dízel, ami külön ritkaság Európában, amióta elhordták őket az afrikaiak. Hétfőn reggel azonnal tárcsáztam a hirdető számát, aki rendkívül jó hangulatban vette fel a telefont, mivel 9-kor már a második érdeklődő voltam. Hegyi tájszólását nehezen lehetett érteni, de komótos modorában elmagyarázta az izgatott magyar érdeklődőnek, hogy este feltesz még képeket, ne menjek már oda fölöslegesen olyan messziről.
Se kulcsa, se papírjai. De az első fotók alapján egy mesésen eredeti, tákolatlan 504-es. Egész nap szívdobogásom volt, pedig ott van Rozi, aki jár-kel, még ha kicsit sittes is. Fejben már szerveztem a fuvart: tréler kell, 18 év állás után nem jön ez haza lábon. Hely is kell, talán bekéredzkedek Winkler megüresedett beállóhelyére. Talán elő lehet keríteni a papírokat, vagy pótolni az osztrák hivatalból. A kulcs nem gond. Lehetne egy pazar, eredeti, és főleg piros belsős 504-esem. Te jó ég. Jó, van rajta egy kis rozsda, de ezt érdemes lenne kilakatolni. Még a külső kilincses, régi kasztni. És az a bordélyvörös kárpit. A legszebb.
Éppen a Nissan Note pozsonyi bemutatóján voltam hétfőn, amely kedden, Bécsben ért véget. Hétfőn este meg is érkeztek a beígért fotók. Információtartalmukat feldolgozni képtelen voltam az izgalomtól, azonnal a telefonhoz nyúltam. Másnap délután mehetek? Rendben, akkor foglalom a bérautót. Késlekedni nem szabad, hiszen akkor más fog lecsapni rá.
Úgy gondolkodtam, hogy hülye lennék, ha nem nézném meg. Annyit, amibe az út kerül Grazig, rá kell szánni, aztán ha tényleg használhatatlan, vagy csak alkatrésznek jó, inkább ott hagyom. Az alku nem tűnt reális lehetőségnek, mert a figura többször mondogatta, hogy nem érti, miért hívogatják ennyien.
Elővettem az új fotókat. Rommá rohadt az ajtó alja. A küszöb popszegecses módszerrel javítva. Az ékszíjtárcsa szőrösen rozsdás - ez a motor tíz éve nem ment, nem valószínű, hogy jobb lenne Roziénál. Jöttek az első kétségek. Kezdhetném elölről a fékfelújítást. Még egyszer végigcsinálhatnám ugyanazt, mint Rozinál, lehet, még rosszabb állapotról indulva. Azért, hogy legyen egy piros belsős 504-esem.
Elkezdtem összeadogatni a számokat. Nem sok érte a hétszáz euró, eddig oké. De el kell menni megnézni. Haza kell szállítani. Tárolni. Felújítani. Lakatolás, fényezés, motor, fék, kétmillió. De minimum egy, és akkor rámegy több mint egy évem. Alkatrésznek? Műszakilag nem sok mindent lehetne átemelni. Marad a piros belső. Azért hétszáz eurót plusz szállítást kifizetni? Hát.
Bécsben kiderült, hogy a lefoglalt bérautóm mégsincs meg, túl későn adtam le az igénylést. Ezt már jelnek éreztem, de meg kellett futnom az utolsó kört, hogy ne okolhassam magamat. Lementem a reptéri autókölcsönzőkhöz, végigkérdeztem őket. Már amikor sorban álltam, a nyaralók között, hülyének éreztem magam, kicsit távolabbról szemlélve a helyzetemet. Szerencsére nem volt szabad bérautó, olyan ajánlatot kaptam, amit őrültség lett volna elfogadni. Hazajöttem.
A második ráalvás után még jobban letisztult a helyzet. Visszaemlékeztem, hogyan kezdődött az 504-es sztorim, és rájöttem: sosem akartam pöpec 504-est. Napi használatra szeretem ezt az autót. A fehérből viszont muszáj lenne féltős veteránt csinálni. Roziba piros kárpitot? Jó lenne, de nem ennyiért. Jobb ez így, legalább több időm jut a BMW-re. Nem is hívtam fel azóta, pedig ott a hirdetés, és nagyon bizserget. De nem szabad.
Rozinak majd nekifutok, amikor kész a 02-es. Be van készítve egy csomó minden: ötgangos váltó, hosszú diffi, hogy tempósabban lehessen utazni vele. A régi műszerfalhoz is majdnem minden megvan, a süllyesztett támlás ülésekre szintén van remény. Ha lesz időm, megcsinálom a belsejét, hogy igazán hangulatos legyen. Lehet, hogy egyszer még egy motorfelújításba is belecsúszok. De addig is itt van, jön, megy, élvezem, amikor mehetek vele. Kell ennél több?
