Kétféle nap létezik egy férfi életében. Amikor autót vesz, meg amikor nem.
Az autóvevős: ünnepnap. Hetekig, hónapokig szokás készülni rá, mint egy rendes esküvőre. Tétova keresgéléssel kezdődik, gondolatban ízlelgetjük a szóba jövő típusokat, teszteket olvasgatunk, fórumokban veszünk el, de leginkább csak a használtautós oldalakat túrjuk. Krónikus esetekben figyelőket állítunk be a hahun, a mobilén, a scouton. Ha azon kapjuk magunkat, hogy hajnali kettőkor még a leboncoint lapozgatjuk, vagy a szerb használtautós szájtokat, már érdemes szakemberhez fordulni.
De amíg vissza tudjuk szorítani a kórt napi egy-két percre, amíg aznapi primadonnánk homályos fotóin elmélázunk - nevezzük légzésgyakorlatnak - nincs ok az aggodalomra. Évekig stabilan lehet tartani ezt az állapotot, a mellékhatások minimálisak. Hetente egy-két link a haveroknak, gyakorlatozzanak ők is a monitor előtt, néha egy kis szorítás a mellkasban, ha nagyon jónak tűnik az ajánlat, ennyi.
Ha megérik az elhatározás, hogy venni kell, általában kezd letisztulni a kép. Néhány típusra fókuszálunk, faggatjuk a haverokat, majd következik a telefonálós, megnézős fázis. A sok hulladékra pazarolt idő után aztán - ha elég türelmesek vagyunk - előkerül a gyöngyszem, amelyről, már amikor meglátjuk a kert végében, tudjuk, kell. Alig bírjuk palástolni lelkesedésünket az eladó előtt, a formaság kedvéért alkudunk csak, és a biztonság kedvéért alszunk rá még egyet, hogy egészen biztosak legyünk a döntés helyességében. Majd megvirrad a nagy nap, és izgatottan kivonulunk, zsebben a zsével.
Pénteken szó sem volt erről. Az ébredés utáni, felkelés előtti félkómában talán épp azon meditáltam, hogyan szabadulhatnék meg a fölösleges ballaszttól, hogy tartani tudjam magam a két autó aranyozott keretbe foglalt ideáljához. Egy használós, meg egy hobbizni. Több nem fér bele az életembe, nem tudom rendben tartani őket, elkallódnak, lepusztulnak, szétmállanak. És akkor még nem is beszéltünk a pénzről. Bárcsak talpra állna már a Rozi, akkor kiegyelhetném az autóparkomat, és beállna egy boldog metastabil pillanat, amikor egy sóhajtás erejéig úgy tűnik, minden rendben.
Erre ezt köpi reggel a figyelő. Értékes darab, mint aznap később megtudom Csikóstól, mármint a figyelő, mert most már nem lehet beállítani olyat, hogy minden 85 előtti autót megkapjunk reggel a postaládánkba. De ezt még egy meggondolatlan, bohém pillanatban kattintottam be, olyan régen, hogy már nem is emlékszem, mikor. Azóta keseríti az életem.
Volt már ilyen, nem egyszer. Szinte minden héten akad érdekes autó, végigkattintgatom a galériát, két-három másodpercig ábrándozom, vajon mennyivel szarabb a valóságban, mint fotókon, aztán piros kereszt, lecsapom a laptop fedelét, mire beérek a szerkesztőségbe, el is felejtem. Az XR2-es ennél mélyebben beégett, elég ritka darab. Itthon még nem is láttam ilyet. Pláne nem ennyiért. Amikor leülök bent a gép elé, még mindig ott motoszkál a fejemben. De kizárt, hogy felhívjam, nem vehetek még egy autót.
Göbi igazi bajtárs, és igen bölcs ember. Nem tartja bent, ami a szívét nyomja, nehogy elgennyesedjen. Péntek délelőtt egy kétliteres 124-es Fiat hirdetését küldi körbe a brigád érintett tagjainak, ezzel könnyít a rá nehezedő terhen. Nem rossz a Zsiguli-ős, egy kontrázáshoz épp elég indok. Beböffentem az XR2-t a kollektív köztudatba. Fukusimán átbukik a cunami.
Fejetlenség, kapkodás, keressük a leállító gombot. Csikós két másodperccel a hirdetés megtekintése után lengeti a bibliát: gyerekek, ez 1900 eurót ér hármas állapotban, és az árfolyam meredeken emelkedik. Jó, legyen csak négyes, akkor sem százezer magyar forint az értéke. Hirtelen csődület alakul ki a monitor körül. Nem látjuk a hibákat. A kasztnin nem látszik súlyos korrózió, eredeti a matricázás, minden kellék megvan. Kerek fényszóró, pepperpot-felnik, gyári ülés, piros keretes óracsoport, szpojlerek, egyszerűen minden. Hihetetlen.
Turkálok a fiestás emlékeim között, eszembe jut angol csoporttársam ezres Mk1-ese. Az is kerek fényszórós volt, kanárisárga, nagy kipufogóval. Amikor az első vidám kör után megkérdeztem, milyen erős a gép, azt mondta, pszt, erről nem beszélünk. Lehetett vagy negyven lóerős, de az is nagyon akart menni, élmény volt vele minden kilométer. Mit tudhat egy 97 lóerős XR2? Mert akkor még azt hisszük, 97 lóerős.
Elhangzik a hot hatch-ek ősatyja szókapcsolat, és Zách Dani már pukkad a röhögéstől. Hányszor sütöttük már el ezt a kifejezést? Igaza van. De fogalma sincs, mi ez az autó. Pistából viszont ömlik a lelkesedés, nekik is volt Fiestájuk. Hej, de megvenné, ha lenne rá egy nem felcímkézett százasa. Göbi a tettek embere, rövid e-mailben közli, amint le tudja pattintani a rábízott gyereket, elmegy megnézni. Úrrá lettünk a krízishelyzeten, megfékeztük a láncreakciót. Pillanatnyi nyugalom áll be, hiszen világosnak tűnik, ha jó az autó, Göbi ráröppen. Ha meg nem jó, fölösleges is foglalkozni vele.
Korai volt az öröm. Érzem a sajgó fájdalmat Motordoktorunk izgatott hangján a telefonban. Sokat állt, két hengerrel indult be, csurog a benzin a fojtószelep mellett. De egészséges hangja van, nem füstöl, csak szürkén, a túladagolástól. A kaszni meg - teljesen ép. Jó, van két folt a doblemezen, de kábé ennyi. Az ülések kemények, a belseje egy alapos pucolás után elfogadható lenne, nincs szétfaragva, lefingva. Eredeti a fényezés, érted, egy XR2, amit nem törtek össze. Hol találsz ma ilyet?
Mondjuk, kissé zűrösek a figurák, akik a XVIII. kerület kevésbé előkelő negyedében árulják. Egy nyolcvannégy éves nénitől vették, nem titkoltan haszonszerzés céljából, de úgy tűnik, a papírok rendben vannak. Az apuka maga küldte be a purdékat a lakásba, mondván, sose veszik meg a gépet, ha ennyien ellepik az udvart. Készüljünk fel egy elmaradottabb szociális környezetre, ha netán elmegyünk megnézni.
Miért, te nem veszed meg? Nem azt mondtad, hogy az autó rendben van? De, de, csak tudod, ott az a rakás Bogár az udvaron. Nem mehetek haza még egy autóval. Döbbent csend. Nem jutok szóhoz. Figyelj, egy pillanatig nem kételkedek a szakértelmedben. Márpedig ha ez az autó jó, akkor ennyiért meg kell venni, nincs mese.
Göbi hajthatatlan. Ismét kezelhetetlenné válik a helyzet, nő a nyomás a reaktortérben. Csikós összeroppan, nem tudja feldolgozni. Utolsó reménységünk Sipos úr, a megrögzött fordos, hátha ő megveszi. Ezt nem lehet ott hagyni. Hívom, foglalt. Már Csíkkal beszél, de nem tudja átérezni a helyzet komolyságát. Ilyenkor márpedig áldozatokat kell hozni. Na jó, felhívja Miki barátját, ő éppen autót keres.
Nagyjából ekkor szakadt el bennem valami, egyszerűen nem bírtam elviselni a feszültséget. A nem veszek autót nap átváltozott autót veszek nappá. Felhívtam Sipos urat: ha nem szánja rá magát a Miki, ne hagyja ott, átveszem. Menjek inkább én - így kedvenc kibicünk - annyira nem érdekli a Mikit.
Már az eladó van a vonal végén: mikor érek oda, mert más is jelentkezett. Aki előbb jön, az viszi. Fél óra, saccolom be a távot Óbuda és Pestlőrinc között, és ebben már benne van az a tíz másodperc, amíg Pistát megdumálom, kísérjen el. Adásvételit nyomtatunk, pénzt vételezek az automatából, Winkler felteszi a lemezjátszóra az XR2-himnuszt, és már kormolunk is át a városon.
Hoppá, miért is nem vette meg Göbi? Hívom a barátnőmet. - Figyelj, meg kell vennem egy autót. Kicsi, piros, és nagyon ritka. Imádni fogod. Valószínűleg nekem is kellett volna pár másodperc, hogy ezt feldolgozzam így késő délután, derült égből. Miután ez megtörtént, a drága leány már jönne is velünk. De nem lehet, nem veszíthetünk időt, aki előbb jön, az viszi. Még gyorsan elmondom a paramétereket, amelyek alapján megtalálja az autót. Két perc múlva jön az sms: adj gázt! Hadd utaljak itt az Égéstér 11. adására, ahol a frusztrált férfi versus későn hazaérkező férfi témát gyönyörűen kibontják nálam tapasztaltabb munkatársaim.
Kínzó negyedórát dekkolunk a megadott címen, mert az eladónak el kellett mennie otthonról. Próbaúton van egy másik vevővel? Már eladta, és hiába várunk? Találgatásunknak egy közeledő kombi Astra vet véget, megjöttek.
Csak az autót látom. Pont olyan, amilyennek Göbi mondta. Imádom ezt az állapotot. Lemattult piros fény, de minden eredeti, nincs szétrohadva, nagyon közel van a hibátlanhoz. Az áhított kaliforniai autók szoktak ilyenek lenni, ez viszont Kőbányáról jött. A műszerfalat szétszívta a nap, vannak kopottas részei, de egy harminc éves, soha fel nem újított autót nem így képzel el az ember. Faarc, faarc!
Nekünk már négy hengerrel indul, ordítva hörög alapjáraton, de egészséges hangja van. Az udvar melletti zsákutcában kettesig tudok felváltani, kapar a Fiesta a csepegő esőben. A váltóból csúnya hang jön, kicsit kopog a futómű, de alapvetően működőképes. Kis törődéssel veszett jó autó lehet belőle, sokat nem kell rákölteni. Gyors papírellenőrzés: az alvázszám stimmel, a motorszámból egy karakter nem. Mókolásnak nincs nyoma, csak egy hármas helyett nyolcas van a blokkban. Biztos elírás.
A motortér két oldalára sorakozunk fel, velünk szemben az eladó. Azzal vezetném fel az alkut, hogy ezt az üzletet én ma délután megütném, ha meg tudunk egyezni. Olyat abban a helyzetben mégsem akartam mondani, hogy itt a pénz a zsebemben... Emberünk ránk sandít, és tiszta vizet önt a pohárba: srácok, annyit tudnotok kell, hogy egy forintot nem engedek. Amennyiért meghirdettem, annyi az ára: kilencven. Szomorúan egymásra nézünk Pistával, majd szavakba öntöm vételi szándékomat.
Halvány gőzöm sem volt, hogy valójában hol vagyunk, de valamiképpen minden ilyen hely egyforma. Ahol én felnőttem, ott is volt ezekből elég, Amerikában gettónak hívják ezt és milliárdos rappereket-filmszínészeket termel ki magából. Vagy emberi roncsokat, lecsúszott egzisztenciákat. Mifelénk maradt az utóbbi, bármennyire is szeretnék a jólfésült, nagyszájú budapesti fehér fekák, talán csak a BAZ megyeiek tudják, milyen nyomasztó tud lenni egy ilyen hely.
Zsákutca. Egyik oldalról pusztuló gyártelep, mellette – éles kontrasztként – felújított csarnok, mint virág a szeméttelep mocskában, valaki lát még fantáziát ebben vagy csak olcsó a bérleti díj? Utóbbin nem csodálkoznék. A vasúti munkások takaros, emeletes-kisablakos házainak (vagy talán finánc-laktanya volt?) csipkézett ablakpárkányairól, a falakról folyik a szennyes esővíz. Budapest fölött mindig kék az ég? Lófaszt, tetves szmog van mindenfelé.
(Bandi, parkolj orral az utca kijárata felé. Miért? Mert ha sietni kell, nem kell forgolódni.) Nem vagyok ijedős fajta, de jobb az elővigyázatosság, pénz van nálunk, még ha nem is sok, valakinek sokat jelenthet. Bár – tapasztalataim szerint – az úri, kereskedő cigányban van tartás, lehet velük egyezkedni, kicsit olyanok, mint az arabok: ha látják, hogy alkudsz és komolyan gondolod, örülnek neked, mert elviszed a portékát.
Nem kellett alkudni. A százra meghirdetett autót lealkudta magának a kereskedő (Most szólok fiúk, hogy a kilencvenből nem engedek!) Kezelhető ember, nem a mellébeszélős fajta, hagyott minket, nézzük át. Tudtuk, hogy el akarjuk vinni az autót, ez ma velünk jön haza, mindenképpen. Bandi kigurul a kapun, utánanézek: egy nyomon fut, nem lóg róla semmi, kicsit füstöl, le van szarva, az csak a karbi.
Ott maradok egyedül, a kis XR2 még száraz helyére éppen csak csepereg az eső a diófáról, purdék kiabálnak-sikítoznak, az egyik emeleti ablakból kinéz egy 15 éves forma lány, ilyen hosszú, göndör hajjal és arccal Hollywood sztárt csinálna belőle.
Jön a jól fésült, frissen borotvált testvér egy bukólámpás Celicával. Egy rövid próbaút után 120 ezer forintért viszi el a szemre hibátlan, kétliteres, benzines, első generációs Mondeót, működőképes klímával, négy villanyablakkal. Ki tudja, melyik telephelyen köt ki egy háromkilós cédulával?
- Látom, azért megy a bolt. – töröm meg a kínos csendet, cigarettát adok, rágyújtanak (egy fiatal srác az ügyintéző, a tömzsi a kereskedő, időközben Bandi is visszaért, rángatózik a szája széle, mert vigyoroghatnékja van, de nem mer.) Tizenkilenc autót adott el a héten, jobb lesz, mint a múlt hónapban, akkor összesen elment negyven.
- Dolgozom. Sokat dolgozom. Lopni nem fogok, mert így is megvan a pénzem. Csak sokat kell menni, cédulázni, autót elhozni. Öt gyerekem van 1,2,3,4,5 évesek, mind éhes. Egész nap kinn vagyok inkább, de rám ne mondják, hogy naplopó cigány vagyok.
- De nem zavarjátok ti ezzel a környékbeli kereskedők köreit? Hiszen az orruk előtt áruljátok az autókat, olcsóbban…
- Ugyan, ők viszik el a legtöbbet. Ha mink befejezzük, ők is bezárhatnak. Aztán ide úgysem jön senki befenyíteni, ugye, Lacika?
- Tudod, nekünk csak egy telefon és nagyon komoly emberek jönnek, nagy a család. Mi elvagyunk itt magunknak, ők megveszik és mindenki elégedett. Régen csinálom már ezt, engem nehéz átverni, meg értek is az autókhoz, de hogy erre a pirosra miért hívnak ennyien? (Mert negyedáron adod a piacihoz képest, azért.)
Vinnénk már az autót, lassan átfagyunk Bandival mindketten, nehezen leplezzük lelkesedésünket, mert ilyen tényleg nincs. Emberünk látja, hogy sietős, ezért magyarázni kezd.
- Fiúk, látom, ti amolyan szerelőfélék vagytok?
- Ö, mondjuk, ja.
- Én nektek akarom adni az autót, ez biztos, de már úton van egy vidéki vevő, mindjárt itt lesz, nem mondhatom neki azt, hogy meggondoltam magam. Valamit ki kéne találni.
(Spekuláció alert, legyünk észnél, mert a legrosszabb az lenne, ha alkudozásba és licitálásba fajulna a dolog az érkező érdeklődővel. Százezer pénz van nálunk, nem mehetünk tovább. Szaván kell fognunk.)
- Figyelj, a telefonba azt mondtad, hogy aki korábban érkezik, az viszi, mi itt vagyunk már lassan másfél órája, itt a pénz, vinnénk az autót. (Hatott.)
- Igazad van, de valamit mondanunk kell annak, aki jön. Cseréljük meg a gyertyakábelt vagy valami, hogy ne induljon, húzzuk le a testkábelt vagy mondjuk azt, hogy rossz.
Bandi nem értette, látszott rajta, hogy nincs ínyére az ilyesmi, nem kéne hazudni, ráadásul nem egészen erről volt szó. Nyugalom, megoldjuk, csak jöjjenek már, lassan szürkülni kezd és nem ez az a környék, ahol szeretném megvárni az estét.
Két rosszarcú jön. Kézfogások, ők azok. Az egyik szerelőféle, a másik a vevő, olcsón fenntartható melósautót keres. A kis Fiesta lámpáin végigfolynak az esőcseppek: ne adjatok oda nekik, ne adjatok oda nekik.
Persze, hogy nem. Egyrészt mi visszük, mi érkeztünk korábban és kész. Akkor is, ha neki is kell. A megegyezés az megegyezés.
- Nézze, mi megvettük volna az autót, de nem stimmel a motorszám, kár érte, egész szép a bódé, alig pár helyen rohad. – mondom neki, és nem is hazudok sokat, ha van olyan hülye, hogy nem nézi meg a hibátlan bódét, akkor az ő baja. A motorszám pedig tényleg nem stimmel, igaz, csak egy karakter, 3 helyett 8 van beütve (vagy csak rosszul olvasták le anno).
Hümmög egy kicsit és elmegy. Kár belé ezt az autót, ennek ezres Swift kell, az remek melósautó lesz. Ez a kis kincs maradjon meg nekünk.
Mindenki fellélegzik, az üzlet megköttetik, a papírok stimmelnek, ki van töltve az adásvételi. Nem volt gond, nem rikácsolta körbe az autót, látta, hogy fölösleges beszélnie. Mindenki elégedetten távozott, a másodlagos autópiac igazi hiénáit sokan megvetik, pedig szerepük legalább annyira hasznos, mint az állatvilágban. Bedolgozzák, elbontják a szemetet, forgásban tartják a jót.
És néha hibáznak, futni hagyják a zsíros, nagyseggű antilopot. Mi pedig megvesszük.
Pista
A visszafelé úton a szerkesztőségbe persze elkezd melegedni, oltári benzinszaga van, de csíp, mint a lódarázs. Már nem kell lepleznem ujjongásomat, folyamatosan vigyorgok. Reggel még nem is sejtettem, hogy estére XR2-tulaj leszek. És milyen pazar XR2-es tulajdonosa.
Csikós és Zách Dani még a parkolóházban vannak, amikor megérkezem, éppen henkölik Dani BMW-jét. Csík nem bírja ki, elviszi a Fiestát egy körre. Megerősít benne, hogy ezt nem lehetett otthagyni.
Ahogy ott állunk a kis piros mellett, az eufóriából némileg magamhoz térve tudatosodik bennem, hogy ilyen jó autót még sose vettem. Nem ár-érték arányról beszélek, hanem állapotról. Rozi? Sajnos nem szabadna egy posztban említeni vele. A 02-esem is éppen csak vonszolta magát, amikor hozzám került. Hétköznapi nyúzós autóim pedig lényegében roncsok voltak ehhez képest.
Bocs, srácok, önző voltam. Abban a néhány tiszta pillanatban, amikor ezen a válságos napon képes voltam gondolkodni, rájöttem, csak nyerhetek, ha megveszem. Most ne is menjünk bele, hogy egy fél ájfón vagy egy közepes bicikli árát költöttem el, világos, hogy ennél többe lesz a végén. De még sosem volt XR2-esem, és csak egyszer élünk. Meg kellett lépni.
Hogy mi lesz vele, még nem tudom. Lehet, hogy használom, amíg jól esik, aztán elpattintom – annyit kapni fogok érte, amennyit ráköltök, ha itthon nem is, kicsit nyugatabbra biztosan. De attól tartok, máris túlságosan megszerettem. Érezhető életminőség-javító hatása van, állandóan mosolyít, csak ha rá gondolok.
Pedig még volna mit csiszolni rajta. Naponta beletankolok egy ötezrest, amivel úgy harminc-negyven kilométert el is megy. Miután pótoltam a hiányzó hűtőfolyadékot, már kevésbé melegszik, viszont szemérmetlenül pisil a hűtőrácson keresztül, ha éppen melege van. Hogy ettől függetlenül mennyire észveszejtően hangulatos kisautó, inkább mondják el helyettem mások.
Az utolsó 100 komment: