Pista már hetek óta ismételgette: Zolikäm, olyän nincs, hogy nem jössz el a Sloväkiaringre! Persze feleslegesen oltogatott, naná, hogy ott leszek. Nem csak azért, mert egy pályanap (ahogy mostanában emlegetik: track day) zseniális szórakozás, akár csinálni, akár nézni megy az ember. A pályán nagyon sokat lehet tanulni, de a szünetekben a parkolóban, boxokban is rengeteg hasznosat láthat, hallhat az ember.
Nekem már-már kötelességem volt a pályát ismét meglátogatni, mert legutóbb, mikor a TC tévéadásához készültek a felvételek, én is ott lábatlankodtam a pályán (igyekeztem nem zavarni, de ez nem minden pillanatban sikerült). Ilyenkor a többiek, akik az adást forgatják (most már tudom) fokozottan stresszesek, a hátuk közepére sem hiányzik valaki, aki a saját és autója határait próbálgatja, lehetőleg kilinccsel előre. És a próbálkozás néha sikertelenséggel jár –ilyenkor beesik az ember a kavicságyba, jöhetnek a műszaki mentők. Illetve, mivel az eligazítás alatt én éppen a hátsó kerekeimet cseréltem, nem tudtam, merre kell a pályára hajtani, és természetesen sikerült menetiránnyal szembe felgurulni.
No, a kavicságy, és a szembe gurulás miatt egész nap kaptam az ívet, folyamatosan cseszegettek a többiek, bizonygathattam, hogy a célegyenes előtt a nagy ívben milyen szépen kiadta, a Stump Bandi a tanúm rá, mellettem ült, látta. Minden hiába, Winkler meg is jegyezte, érti ő, meg el is hiszi, de olyan ez, mint szerencsétlen Napóleon –sok ügyes húzása volt, de azért mégis csak Waterloot szokták emlegetni vele kapcsolatban. Innen már csak egy lépés volt, hogy mintegy eposzi jelzőként megkapjam a Slovakiaring Napóleonja megtisztelő nevet. Ezek után senkiben nem merülhetett fel komolyan a gondolat, hogy nem megyek.
A sivatagi patkány mintájú Sierra kombi tökéletes játszóautó, tavaly több drift edzésen és egy pályanapon is megmutatta, amire nekem kell, tökéletesen megfelel. Nem kell (nagyon) sajnálnom, és a kezdő szintű próbálkozásokhoz a 2.9-es V6-nak elegendő az ereje. A futómű azért okozott némi fejtörést. Szerkesztőségi futómű-gurunk, Stump Bandi az, akit ilyen esetekben mind nyaggatunk. Szerencsére nem csak a lengéscsillapítók lelkivilágát érti, de tökéletesen érzi azt is, mire akarom a Sierrát használni. Tanácsára már tavaly felkerestem a Kárászyékat, ahol Bandi cimborája segítségével kitaláltuk, milyen lengéscsillapítókat tegyünk az alacsony költségvetésű játszós-autóba.
A gyári telókat keményítették fel (nem is kicsit), amitől rögtön azt hittem, most aztán de frankó lett. Gyorsan kiderült, a gyári rugók a rövidítés ellenére sem felelnek meg. Bandi erre csak annyit mondott, mikor mellettem ült tavaly a Slovakiaringen: Merci rugók. Mivel jött a tél, meg a hókocsikázás ígérete, nem akartam még foglalkozni a dologgal, utcára bőven jó volt így is. Most azonban lépni kellett. Irány az ürömi Mercedes-bontó, de előbb még kifaggattam Bandit: miért is épp Merci rugó? Nem úgy ismerem, mint aki Mercedes fetisiszta, kell lennie valami racionális magyarázatnak. Mégpedig az, hogy míg nagyon sok autónak MacPherson rendszerű legalább az első futóműve, a régebbi Merciknek viszont lengőkaros, ezért más erejű rugók kellenek még azonos súlyú kasztnik alá is -az erők is máshogy hatnak a rugókra. Röviden: sokkal keményebbek mint ami a többi autóban van.
Minden egyéb várakozásommal szemben nem néztek teljesen hülyének, mikor nagyvonalakban vázoltam, mit is szeretnék. Egyszerűen az egyik mérhetetlenül segítőkész kolléga hátrakísért a füstölt kolbászok módjára felkötözött rugópárokhoz, és néhány perc tanakodás után két pár W123 Merci hátsó, és egy pár első rugóval baktattam is a pénztár felé – mivel attól féltem, hogy a hátsó rugók túl kemények lesznek az első futóműbe, gondoltam viszek próbából elsőket is. Hátul a Sierra is lengőkaros, oda biztosan nem lesz túl erős a zőccséges-Merga hátsó rugó, de elöl akár sok is lehet. A srácok mondták, nyugodtan visszavihetem a fel nem használt darabokat, ezért nagy örömmel fizettem ki a három pár rugó igen kedvező árát.
Otthon már villámtempóban ment a rugócsere, igaz az első kettőnél kicsit bizonytalankodtam, hány menettel kurtítsam (mert persze eredeti méretükben valószerűtlenül magasra emelték volna szegény Sierra kasztniját). Nem akartam hirtelen túl sokat vágni, tavaly a hátsóknál béna voltam, többet flexeltem le a kelleténél. A nagy óvatoskodásnak aztán az lett a vége, hogy a hátulja nagyjából jó lett, de az elején még lehetne kicsit ültetni. A segge, bár keményebb lett, mint korábban, de sehol nincs az orrához képest, ami rajta ugrálva is alig rugózik be.
Miután kipumpáltuk Kéry Dzsoni barátommal az öreg, sárga lét a rendszerből, hogy helyébe a friss kék folyhasson, az Istennek nem sikerült a hátsó kört rendesen lelégteleníteni. Péntek dél volt ekkor, kettőkor a futóművesnél volt jelenésem. Kezdtem ideges lenni, pedig eddig minden olajozottan ment. Háromszor próbáltam meg hol a jobb, hol a bal oldalt légteleníteni, de mindig felböfögött a rendszer pár légbuborékot. Dögölj meg, biztos én csináltam valamit rosszul, majd a futóműveseknél valami vákuumos szerkezettel jól kifogunk a rohadékon.
Kettőkor a műhely előtt toporogtam: itt vagyok, megjöttem, tessék szíves beállítani a futóművet, meg aztán van itt ez a kis légtelenítési gond is, ha nem baj. "-Háát, őő, izé, az van… "Elég volt a futóműves álláson parkoló, szétbombázott Renault kisteherre nézni, hogy magamtól is kitaláljam: gebasz van. „–Sajnos kicsit megcsúsztunk, egy picivel később vissza tudnék jönni? Nem baj?” Bajnak ugyan nem baj, de ha a kolléga kezében egy még bontatlan kuplungtárcsa van, az innentől ez egy kábé 2-3 órás mutatvány. Jajj. Sszameg. Oké, addig hazamegyek, foglalkozom a kocsival, csörögjetek, ha mehetek.
Fél hat-hat körül szóltak, hogy szabad a pálya. Addigra kitakarítottam, lemostam az autót, átnéztem pár dolgot. A futómű beállítás nem tartott sokáig, ez is egy olyan autó, amilyenre Sabc mester hivatkozott legutóbbi Cougar-szerelős posztjánál: kerékösszetartást lehet rajta állítani, aztán ha más a baj, az tényleg csak pingvinezést tud kiváltani a szakikból. Mármint hogy apró lépéseket téve, karokat a test mellett kicsiket emelgetve ismételgetni: Nemtokmicsináni. Komolyan, a műszerek felszerelése és a kalibrálás tovább tartott, mint a két összekötő helyre tekergetése.
A fékre viszont gyorsan kimondták a diagnózist: főfékhenger kaputt. Én meg néztem magam elé üveges szemmel, mert reggel még hibátlan volt, csak fékfolyadékot cseréltem. Na ja. Ha valami elromlik, az így szokta csinálni: az előbb még jó volt, most meg már nem. Fékezett a kocsi, fékezett, de ahogy Arkagyij Rajkin mondta anno: Njém ázz igázji.
Lázas telefonálgatás ismerősöknek, kinek van egy bontott főfékhengere. Az egyiknek nincs, a másik nem veszi fel. Azonnali Prokee riasztás, perceken belül mondja a gyári és szállítói cikkszámokat, de persze neki sincs otthon a polcon, bent a dolgozóban lehet, hogy van, de az csak szombaton délelőtt derül ki. Csak nekem akkor már a Slovakiaringen kellene köröznöm… Gyorsan felhívom Torjay Lacit, nincs-e ötlete. Hümmög, majd bizonytalanul annyit mond: mint ha a raktárban lenne egy. De a gyerekekre kell vigyáznia, a felesége meg csak tíz után ér haza. Természetesen utána elmegy, és megnézi. Mondtam neki, igazán ne törje magát emiatt, az egész esti programját ne szervezze át miattam. Én elmegyek még beteglátogatni, aztán meglátjuk, mi legyen.
Mondanom sem kell, Laci addig szervezkedett, míg a lányait lepasszolta, elviharzott a raktárba, és kitúrt egy vadiúj főfékhengert. A kórházból egyenesen hozzá mentem. Csak két baja volt a leletnek: eggyel több furata volt, mint az eredetinek, és az egyik furat M10x1-es helyett M12x1-es. Otthon a kocsi mellett állva forgattam, nézegettem, de a saját lehetőségeim kevésnek tűntek, hogy be tudjam szerelni. Kellene egy átalakító közdarab, ami M12x1-ból csinál M10x1-et, hogy a Sierra fékcsöve passzoljon a valószínűleg Escort főfékhengerhez (ami egyébként minden külső és belső méretében megegyezett a gyári Sierra darabbal). Mindegy, innen már nincs visszaút, csak előre. Reggel elindulunk Csikóssal és Rockóval, kint pedig valahogy megoldjuk. Még nem tudom hogy, de megoldjuk. Utcára ez a fék bőven elég volt, pályára viszont már necces. De Bonaparte nem adhatja fel ilyen könnyen, várnak a csatamezők.
A megmentő angyalaim mind nálam alacsonyabbak, borostásak vagy szakállasok voltak. Sőt, szerintem a szárnyuk enyhén bagószagú és olajos, de ezt csak tippelem. Mert a drága Szabó Gyurka, a dunaszerdahelyi őrült, aki egy Volvo P1800, egy Triton versenymotor, egy Gilera, és most már egy Ford Taunus Transit tulajdonosa, azonnal elvitt Gyuribaához. Gyuribaá az az aranykezű ember, aki a Zirig motorjait és autóját is életben tartja, meg mint kiderült, Gyurkának is nagy spanja, ráadásul fékspecialista. Szombat délelőtt révén kimért, komótos mozdulatokkal vette magára a szerelő ruhát, turkált csavarok meg egyéb vasak közt, valamit mormogott a bajsza alatt az esztergapad mellet álló Kicsigyurinak (aki a fia), és mire kiszereltem a megkotlott darabot, meg helyére csavaroztam a csillogó újat, kezembe nyomták a frissen esztergált közdarabot. Gyors légtelenítés, és irány a pálya. Az én csoportom még csak egyszer volt, szinte semmiről nem maradtam le.
A pályán a fék tökéletesen üzemelt (kivéve, amikor úgy elmelegedett az első betétem, hogy ha a nyitott tenyeremet kitartom az ablakon, az többet lassított volna a kocsin), a kemény futómű zseniálisan viselkedett a Sierra alatt. Ha elvettem a gázt, tolta az orrát, ha finoman odaléptem neki, a kanyarba feszült, de ha provokáltam, elkezdte tenni a farát. Bandi, te egy zseni vagy!
Ráadásul a többi pajtásom is jó játszótárs volt. Senki nem viselkedett állat módon, akit utolértem, elengedett, aki engem utolért, elengedtem, a parkolóban jóízűen húztuk egymást. Göbiéknek FBS pasztát kölcsönöztem, a saját iPhone-tartómat addig faragtam, amíg kameraállványként is lehetett használni (na, ilyen az igazi multifunkciós eszköz: kihangosít, MP3-at játszik, internetrádióként funkcionál, a telefon GPS-ét kihangosítja, és még kameratartó is). Ha semmi mást nem csináltam volna kint, csak szereltem volna egy jóízűt Gyuribaáéknál, bandáztunk volna egy jót a parkolóban, már érdemes volt elindulni. Az, hogy a pályán mennyire jót játszottam, Tóth Zoli milyen sokat segített az ívek megtalálásában, már csak hab volt a tortán. Az, hogy a mi drága Becsületesnepperünk (Pistával a jobb egyben) az orrom előtt pördült keresztbe, és én nem vertem telibe őket a dombtető utáni kanyarnál, már csak a meggy volt a hab tetején. Így legalább voltam egy kicsit a sóderágyban is, igaz, volt annyi lendületem, hogy simán ki is jöttem belőle, nem kellett külső segítség. Azért később a fotó kedvéért még egyszer belehajtottam. Lassan tényleg egész otthonosan kezdem magam érezni a gömbölyű folyami kavicsok között.
Ezek után talán nem kell bizonygatnom: irtózatosan jól éreztem magam. Ha valamit sajnálok, akkor azt, hogy nincs minden hétvégén ilyen TC-s program. Szerencsére ez a mostani Totalcar Track Day csak az első volt, de messze nem az utolsó!
