Szerdán a jó hangzású Nouakchott-Dakar szakasz volt terítéken. Reggel hat körül indultunk útnak, közel hatszáz kilométer és egy határátlépés várt ránk, ami afrikai viszonylatban nem kevés. Kikönyörögtem, hogy vezethessem a jobbik autónkat, a feketét, amiben a kuplung ugyan azóta is vacakol, félig lenyomott pedálra majdnem old, tövig benyomva viszont megint zár, de ezen kívül teljesen rendben van. Nem tudom eldönteni, az óceánparti autózás vagy ez a szerdai földutazás volt a nagyobb élvezet.
Nouakchottból még aszfalton indultunk el, de az útminőség az eddigiekhez képest jelentősen romlott, igazi alattomos jelleggel. Ugyanolyan szép sima aszfalton lehetett haladni az idő kilencvenkilenc százalékában, mint eddig, de a maradék egy akkora kátyúkkal volt tűzdelve, hogy a robogósok félig eltűntek bennük. És mivel sosem lehetett tudni, mikor jönnek a tankcsapdák, erősen vissza kellett venni a tempóból, hogy ne üssük szét a futóművet. Megkönnyebbülés volt lekanyarodni a Szenegál folyó melletti gátra.
Nem is a gát tetején vezető út volt a jó, hanem mellette, a száraz földön kijárt nyomok. Nyolcvan-kilencvennel lehetett haladni egyes helyeken - még egy-egy terepjárót is megelőztünk, annyira feküdt ez a terep a megemelt Charade-oknak. Igazi élményautózás volt, még a kicsit megfáradt gépekkel is. Lehet, hogy kicsit meg is feledkeztünk magunkról, másnap ugyanis meg kellett állapítanunk, hogy a fehérben elköszönt a két első lengéscsillapító, de akkor és ott fenékig kiélveztük a lehetőséget.
A határhoz a gáton, egy nemzeti parkon keresztül jutottunk el. Furcsállanunk kellett volna, hogy egy göröngyös földút vezetett a határállomáshoz, de annyira hozzászoktunk már Afrikához, hogy ez már senkit nem lepett meg. Ahogy a folyamatosan cadeau-t követelő koldusgyerekek sáskajárása sem, akik annyira rámenősen nyomulnak, hogy néha fel kellett húznunk az ablakot, különben nem tágítottak.
Gondolom, most mindenki kegyetlennek tart minket, miért nem adunk szegény afrikai gyerekeknek pár apróságot, de a helyzet nem ilyen egyszerű. A határon éppen elég időt töltöttünk el ahhoz, hogy közelebbről megismerhessük a markukat tartó srácokat.
Már legalább két-három órája ücsörögtünk az autók sárvédőjén, útlevelünkre várva, amikor egy tízéves forma srác jött oda a szokásos cadeau szólammal. Én már régóta nézegettem őket, volt, amelyik szakadt ruhában jött oda, majd látótávolságon kívül bringára pattant, másik hátizsákba gyűjtötte az összetarhált cuccot, ez a kissrác viszont normális gúnyában tartotta a markát. Igazából Imi kezdett el velük magyarul beszélgetni, de most én is franciául nem tudást tetettem, és viccesen mutattam neki, az én gatyám koszosabb, mint az övé, meg különben is nézze meg, mivel jöttünk, kitől kér ajándékot.
A gyerek vette a lapot, odaült mellém a sárvédőre, majd bemutatkoztunk. Rátettem még egy lapáttal, rámutattam a láncára, amit a mutatóujján pörgetett, hogy nekem olyanom sincs. Erre már röhögött, és odaadta, mondta, szuvenir. Később előkerült a telefonja is, amin valami helyi zenét kezdett el játszani, na, az is többet ért a mi autóinknál. Amikor végre elkészültek a papírjaink, persze visszaadtam neki a láncot, de onnantól nem tudtam már komolyan venni a kéregetőket.
Szenegálba belépve felüdüléssel vettük észre, hogy a megdöbbentő szegénységben élő mauritánokhoz képest itt sokkal magasabb az életszínvonal. Legalábbis az első nagyvárosban, ahová beértünk, Saint Louisban így tűnt. Szépen felöltözött emberek jártak az utcán, mosolygósan, vidáman, öltönyösök közlekedtek robogón, de még a buszon csüngők is visszakacsintottak, amikor látták, fényképezzük őket. Amíg fél órát vártam a többiekre az utcán, miközben pénzt váltottak, minden percben feltűnt egy érdekes ember vagy jármű, a puszta ottlét és semmittevés is élvezetet nyújtott. Hirtelen megszerettem Szenegált - bár ne kellett volna pár órával később átértékelnem első benyomásomat.
Dakar elővárosaihoz már sötétben érkeztünk, az egész napi hőségtől és a határátkeléstől meglehetősen nyúzott állapotban. Egyszer csak megállt a kocsioszlop, amivel haladtunk, majd pár perces dugó után egy danger feliratú tábla állta utunkat, és a rendőr leintegetett minket egy terelőútra. A legtöbb helyi rendszámú autó egyből egy párhuzamos földútra fordult, mi viszont megpróbáltuk az aszfaltutat, de annyira rázós volt, hogy inkább visszamentünk a porba. Úgy gondoltuk, biztos valami baleset miatt tereltek el, pár száz méterrel később vissza tudunk menni a főútra.
Körülbelül negyedórán keresztül követtünk egy helyi Renault-t, majd a navigáció alapján visszalavíroztunk az aszfaltra. Szokatlanul néptelen volt, se embereket, se állatokat nem láttunk, csak helyenként üvegszilánkokat az úton. Majd egy csapat állig felpajzsozott rohamrendőrt az út szélén. Berezeltem.
Gyakorlatilag egy helyi zavargás kellős közepébe csöppentünk, de a rohamrendőrök simán tovább intettek. Egészen apróra húztam magam össze, hússzal gurultunk a két pici autóval, de azt kívántuk, bár lennénk még kisebbek. Visszaút már nem nagyon volt, át kellett jutnunk a területen.
Autóroncsokat kerülgettünk, ott hagyott teherautókat és buszokat, közben bokáig jártunk a biztonsági autóüveg félreismerhetetlen szilánkaiban, félve nézegetve jobbra-balra, ahol csoportokban álltak emberek, helyenként tüzek körül. Az úton féltéglák, amikkel percekkel előtte még az autókat dobálhatták. Nem emlékszem, hogy valaha féltettem volna ennyire a rongyos életemet. Lassan gurultunk, senki nem fenyegetett, de elég lett volna csak egy eltévedt tégladarab. Elnézést, nem jutott eszünkbe fényképezni.
Amikor nagy nehezen megtaláltuk az esti szálláshelyünket a Lac Rose, vagyis rózsaszín tó partján, még mindig görcsben volt a gyomrom. Mióta elindultunk, akkor szívtam el az első cigarettát, de Rami és Imi is, akik évek óta nem dohányoznak. Kicsit megviselte az este az idegeinket.
Másnap viszont megint másik arcát mutatta Szenegál. Ellátogattunk egy közeli falu iskolájába, ahová adományokat vittünk. Óriási élmény volt látni a gyerekeket, akiknek hónapokon keresztül gyűjtöttük a tollakat, füzeteket. Énekeltek nekünk, nyolcvanan egy osztályban, és olyan őszinte érdeklődéssel néztek minket, ahogy csak gyerekek tudnak. Persze mi is őket, de azt hiszem, mi illetődtünk meg jobban.
Dakarból behúzott füllel kisurrantunk, majd elkezdtük megint darálni a kilométereket, a már említett változó minőségű aszfalton. Az afrikai országút sosem eseménytelen, keresztbefordult kamionok, útszélen reszelő autósok tarkítják az utazást. Mi csütörtökön sem szereltünk, de a fehér gépünk már egyre komolyabb jeleit mutatja a széthullásnak. Az első lengéscsillapítók teljesen hatástalanok, a jobb oldali az olajat is kifröcskölte már a doblemezre, a fék kegyetlenül rángat, a kormánymű tengelye pedig kábé fél centit lóg. Ezért fékezéskor majd szétesik az autó – előrelátóan kell vezetni. Csütörtök estére, a Tambacounda felé vezető úton még egy furcsa csicsergés is előjött, fékezéskor pedig furcsa morgások és sistergések. Az utolsó ötven kilométeren már nem álltunk meg az afrikai éjszakában, de másnap reggel szétkaptuk.
A jobb első féknyeregben a belső betét kopásjelzőig kopott, pedig a külső még félállapotos volt. Elég egyértelmű a tünet, megszorult a féknyergünk. Hamar kipucoltuk a vezetőcsapját, de a magunkkal hozott gépzsírt még a B2 Beachen kölcsönadtuk a 42-es csapatnak, dűnén síeléshez. Most jól jött volna, de nem estünk kétségbe, a szükséges mennyiséget kinyertük az egyik hátsó kerékcsapágyból.
Mali határáig így már tébolyító zörejek nélkül tehettük meg az utat. A káosz itt még nagyobb volt, mint amihez eddig szoktunk. Először a határváros rendőrségén kellett begyűjtenünk egy pecsétet, majd az autókról szerezni mauritán papírt, utána pedig egy offroad kerülővel beelőzni a kamionokat, hogy röpke kétórás várakozás után kinyissák a sorompót egy kétszer négy centis becelluxozott OK cédula varázserejére.
Péntek este Kayes-ban szálltunk meg, a hátralévő táv már alig hatszáz kilométer. Elértünk Maliba, de még nem fogtuk fel. Innen, ha kell, kézzel toljuk a két fostalicskát a célig.
