Nincs ma ember Magyarországon, aki ne hallott volna a Kolontár melletti vörösiszap-tározó falának leomlásáról, és ennek szörnyű következményeiről. Pár napja azt is tudom, még Hong Kongban is tisztában vannak vele, miről beszélek, ha iszap-áradást említek.
Természetesen mindenkit sokkoltak a helyszínen készült képek, filmek, de tudjuk jól: ami nem a közvetlen közelünkben történik, ha ismerősünk, barátunk nem érintett a tragédiában, az ritkán ösztönöz cselekvésre. Persze, ha nagy a baj, sokan keresnek és találnak módot arra, hogy pénzzel vagy más adománnyal igyekezzenek segíteni, még akkor is, ha tőlük távol történt a katasztrófa.
Őszintén megmondom, én szkeptikus vagyok. Nagyon ritkán szánom magam rá az adakozásra – abba a csoportba tartozom, akiknek nem elég átlátható, ellenőrizhető egy adományvonal, gyűjtőszámla működése. Egyszerűen nem akarok „nonprofitszervezetek” eltartója lenni. Nem tudom kikapcsolni a gyanakvást: a non-profit szervezet, az csak profitot nem termel, de azt senki nem állítja, hogy a gazdái nem csippentenek le maguknak az adományokból, hiszen a működési költség, az működési költség, még ha egy parkolási kft (szintén non-profit szervezet) Ferrari-lízingjéről is van szó, ugye. A bizalmatlanság sok esetben alaptalan, számosan vannak, akik valóban arra fordítják az adományokat, amire azt eredetileg szánták. Én csak egyszerűen szeretem tudni, ha teszek valamit, akkor annak valami konkrét következménye van.
Most vasárnap jelent meg itt, a Totalcaron Koncz Jani összefoglalója egy csapat emberről, akik barátjuknak és annak bajbajutott falujának saját erőforrásból, saját munkával, fáradságot nem kímélve segítenek. Aki elolvasta a cikket, tudja, hogy ennek a baráti társaságnak a kapcsolódási pontja az autóbuzéria, az amerikai autók imádata. Nem konkrétan egy klub, pusztán barátok, akik Békési Róbert kezdeményezésére a tragédia másnapján felállítottak egy sátrat, begyújtottak a bográcsok alá, és meleg ételt adnak azoknak, akik a helyszínen a kármentesítésben részt vesznek. Legyen az tűzoltó, katasztrófavédelmis, rendőr, mentő, uniós megfigyelő, vagy kolontári szomszéd, akinek esetleg a házát vitte el az áradás, mindenki szívesen látott vendég.
Ebben a kezdeményezésben a pofonegyszerűség a legszebb. Október ötödikén, tehát másnap már lent voltak, és este felállították a sátrat, berendezték a „tábort”. Ekkor, tehát a trutymó kitörésének másnapján már sokan gondolkodtak, miben, hogyan tudnának segíteni, de épkézláb ötlete senkinek nem volt az ismeretségi körben. Békési Robiék viszont azonnal tudták, mi az, ami ilyenkor biztosan kell: ennivaló. Mindegy, hogy falubeliek, vagy odavezényelt állami szervek tagjai, esetleg önkéntesek – az elégetett kalóriákat pótolni kell.
Sokan, akik vasárnap elolvasták a cikket, úgy érezték, ez egy olyan dolog, ami mellé oda lehet, és oda kell állni. A civil kurázsi tökéletes példája. Hétfőn délelőtt felhívtam Koncz Janit (a projektet mindvégig támogató v8cars.hu fórum olvasóinak csak John Smith), akinek segítségével fel tudtam venni a kapcsolatot a kolontári Jeepzolival. Miután tisztáztuk, hogy a hétvégi kitelepítés után visszatértek, és egész nap rotyognak a kondérok, fogy az alapanyag, gyors telefonálgatásba kezdtem.
A tervem pofonegyszerű volt. Fogom a telefonom, és a listában szereplő barátaimat, jó ismerőseimet felhívom, és megkérem, aki tud, segítsen. Ezer forinttól felfelé vártam az adományt. Szinte kivétel nélkül mindeni adott, az átlag ötezer forint volt, aki nem járult hozzá a dologhoz, igen jó mentséggel tette: már adakozott más módon, esetleg 80 pár gumicsizmát küldött a térségbe. Úgyhogy azt mondom inkább, mindenki adott – talán mondanom sem kell, a Totalcar szerkesztősége is kivette a részét a dologból. Természetesen bizalmi alapon ment a gyűjtés: felírtam a nevet, mellé az összeget, a konkrét bankót majd egy személyes kézszorítás kíséretében később veszem át, nincs idő késlekedni.
Bizalmi alapon intéződik minden: van egy társaság, akikben megbízom, hogy arra fordítják az adományokat, amire szánjuk. A barátaim megbíznak bennem, hogy az adományuk eljut a címzettekhez. Én pedig tudom mindegyikről, hogy ha egyszer megígérték, hogy adnak, akkor adnak. Hat óra alatt 170 000 forintnyi ígérvény gyűlt össze. Nem egy vagyon, de másnap a Metróban két nagy bevásárlókocsit púposra raktunk belőle.
Az én hozzájárulásom az egészhez a szállítójármű, az üzemanyag, és az ügyintézés volt. Így legalább az öreg Ford Transit tűzoltóautóm is kinyújtóztathatta magát, neki való feladatot kaphatott nyugdíjas korára. Társamul szegődött az útra a régi Belsőség-olvasók számára kedves ismerős Orosz doktor, aki nem csak adománnyal, hanem személyes segítséggel járult hozzá az akcióhoz. Ő is azonnal látta, fergetegesen jó dolog, hogy autós szerveződés áll egy ilyen megmozdulás mögött, amit aztán újabb autós klubok támogatnak. Aki a fórumokat figyelemmel követte, tudja, hogy nagyon rövid időn belül felajánlotta segítségét a Citroen-, Mercedes-, Suzuki Swift-, Honda Klub, és még ki tudja hányan. Orosz doki feltett szándéka, hogy a javarészt amerikai olvasók által látogatott jalopnik.com közönségét is tudósítja az eseményekről.
Gyorsan egyeztettem Jeepzoliékkal az aktuálisan szükséges alapanyagok listáját, megpakoltuk a Transitot, felvettünk még a szintén amerikai-autós Lévai Ákoséktól több karton üdítőt, illetve egy reflektort, és a nyugdíjas tűzoltóautóval meglódultunk Kolontár felé. Bár a benzines V6 nem a legköltséghatékonyabb módja a transzportnak, de a kapcsolható összkerék, meg a felező biztonságérzetet adott.
Már a célhoz közel megkérdeztem a Dokit, szerinte, ha odaérünk nagyobb, vagy kisebb lesz a sokk, mint amire számítunk a hírek alapján. Erre a maga választékos módján csak annyit válaszolt: nem tudom, eddig még sosem voltam iparikatasztrófa-sújtotta területen. Én sem, de azt elmondhatom, igen rendesen pofán vágott, mikor Devecseren az első vegyvédelmi ruhába öltözött katonai alakulatokat megláttam. Honvédségi Krazok, G-Mercedesek, MAN-ek mindenhol, gépfegyveres rendőrök a fontosabb kereszteződésekben. Tiszta halivúd, ilyesmit szerencsére csak katasztrófafilmeken láttam eddig.
Mivel ellátmányt vittünk, a hermetikusan lezárt területre is behajthattunk. Bár már a 8-as úton lehetet látni a járművek kerekei által széthordott vörös iszap nyomait, meg az áradás által elmosott, képekről is ismert MOL-kutat is láttuk, de igazán itt vált sokkolóvá a látvány. A szántóföld közepén, kilométeres távolságra az utolsó kolontári házaktól biciklik, bútorok, ágyak, udvari gyerekjátékok, mászókák hevertek szanaszét, kikandikálva a vörös sárból. Igencsak leszűkült a szókincsünk. Aztakurva. Aztabüdöskurva. Bazmeg. Bazmegbazmeg. Bazmegbazmegbazmeg. És még visszafogtuk magunkat. A szemből érkező billencsek alsó fele masszívan vörös volt, a mi autónk is pillanatok alatt saras lett, igaz az alapszín miatt nem volt annyira kontrasztos a látvány, mint a többi járművön.
A faluba érkezve különösebben nem kellett kérdezősködnünk, csak annyit kellett mondani, hogy azokat a srácokat keressük, akik főznek. Jeepzoli és Robi párja képviselték a női nemet a kis táborban, egy kondérban folyamatosan rotyogott a pörkölt (azért csak egyben, mert délután négy volt, így óránként 40-50 adagnál több nem fogyott, estére természetesen megnövelték a kapacitást). A több vödör gulyáskrémnek, piros aranynak, borsnak természetesen örültek, de az üdítők, energiaitalok és némi édesség látványa jobban felvillanyozta a helyi erőket: lassan egy hete nem láttak már ilyesmit. Értelemszerűen mindenki a legszükségesebbeket küldte eddig, az ilyen luxuscikkek nem jutottak a kordonon belülre. De az energiára szükségük van az ittenieknek, legyen az tűzoltó, rendőr vagy helyi lakos. Sokan húzták a szájukat a fórumokon, hogy miért azoknak segítenek Zoliék, akik a munkájuk miatt vannak a helyszínen, miért nem a földönfutóvá vált családoknak. Bennem is voltak fenntartások, de aki látta, hányan, milyen munkát végeznek, abban többé fel sem merül, hogy megérdemelnek-e egy kis plusztámogatást. Nem azért, mert csak egy bagett az egész napi fejadagja egy rendőrnek, mert szerencsére kiderült, hogy ez egy félreértés miatt terjedt el, kapnak tisztességes ellátmányt, de lássuk be, olyan munkát végeznek, amit nagyon kevesen csinálnánk, és ki tudja, nem veszélyeztetik-e saját egészségüket, testi épségüket. Az önkéntesekről meg már ne is beszéljünk. Maradjunk annyiban, az a napi körülbelül ötszáz adag meleg étel jó helyre kerül, nekem nincs lelkiismeretfurdalásom, hogy nem az arra érdemeseknek segítünk.
A Totalcar cikke sokakat megmozdított. A korábban Totalcar-szerző Péter Anna malackaraj- blogján a főzni tudó kommentelők is azonnal reagáltak: a hétvégéig gyűjtik az alapanyagot, és hétfőtől leváltják a fáradt csapatot. Robiék lent hagyják a sátrat, bográcsokat, az új szakácsok pedig valószínűleg jövő héten már a kolontári károsultaknak is segíthetnek, hogy könnyebb legyen egy kicsivel az életük, és a romok takarítása közben ne kelljen a főzéssel is foglalkozniuk.
A helyieknek ugyanis lesz mit csinálniuk. Bár kicsit szégyenlősködtem, mert mégis milyen az már, hogy az ember nekiáll mások tragédiáját bámulni, de aztán győzött a kíváncsiságom: Zoliék cimborájával és Orosz Dokival lesétáltunk a templom mögötti dombról a faluba. Csak a Kossuth Lajos utcán mentünk végig, le az elmosott híd helyén felállított pontonhídon át az utca végéig. Meg sem próbálom leírni a látványt. Sok képet publikáltak már, láttam korábban is, mit művelt a lezúduló iszapáradat. De ott állni a két, három méter magasan megszínezett falak mellett, a korábban takaros udvarok helyén vörös, repedezett felületű sártengert, a nemrég aszfaltozott járdáról elmosott aszfalt-darabokat, sodrás irányba megtört növényeket, meg az utcára halmokba hordott berendezési tárgyakat látni olyan dolog, amit én nem tudok leírni. Nem vagyok újságíró, irodalmár, nem ismerem azokat a szavakat, amik kellő súllyal kifejezhetnék, leírhatnák azt, amit láttam. De lehet, hogy még nem is alkották meg őket.
Visszaérve a sátorhoz, a bográcsból felszálló gőz illatára bizony hangos gyomorkorgással reagáltam. Meg kell hagyni, a kolontári pörkölt igen finom, de sajnos Orosz doki kimaradt ebből az élvezetből. Az ő gyomrát megviselték a tapasztaltak. Nem is a látvány, sokkal inkább a szagok voltak rá nagy hatással. A kiömlött iszap nagyrészt vasoxid, amit ugye úgy is hívnak, hogy rozsda. A gyakorlottabb műszaki embernek az iszapból terjengő vas-szagról gépműhely jut eszébe. Egy orvosit végzett dokinak azonban a boncterem ugrik be: az ott kiáramlott sok vérnek van ennyire jellegzetes vasas szaga. Nem csodálom, ha ezek után neki nem volt kedve a gulyásból enni, de szerencsére egy kis kolontári házipálinka segítségével mégiscsak kapott ízelítőt a helyi gasztronómiából.
Hazafelé menet még gyorsan beálltunk a honvédségi mentesítő-lemosó egységhez, hogy nagynyomású vízzel lemossák az iszapot. Egy kis mosolyt sikerült az arcomra csalniuk: két aktív Csepel teherautó is ott állt a hipermodern gépek mellett. Azért természetesen másnap még egyszer át lett mosva a kocsi.
Nagyon köszönöm Robiéknak, Jeepzoliéknak és a többieknek, hogy lehetővé tették, hogy segíthessünk. Nekünk könnyű dolgunk volt, mert a felelősség, és a valódi, megerőltető munka az övék, mi a könnyebbik utat választottuk. Kitűnő példát mutattak, hogyan kell működnie a civil összefogásnak, és ez sokakat megmozdított. Gratulálok!
