Videós kollégánk, barátunk, Robertó érdekes átalakuláson ment keresztül az utóbbi hónapokban. Pontosabban nem ő, hanem a státusza minálunk. Régebben, amikor felcaplatott hozzánk a videórovatból, mindenki köszönt neki, á helló, komesztáj, mi van veled, mikor vágunk, satöbbi. Egy ideje azonban, ha feltűnt az ajtóban, mindenki gyorsan felrántotta a fejhallgatóját, s üveges szemmel a monitorába mélyedt, még talán sebtében kopogtatást is mímelt a klaviatúrán.

Roberto ugyanis idestova kábé fél éve autót vesz, legalábbis annyinak tűnik. Azóta mindenkinek szívta a vérét már kicsit (másnak sokat), érzi is, hogy hidegülünk, ilyen a vámpírlét. Már csak bús szemekkel mered maga elé, ha feltűnik nálunk, kicsit köhécsel néha, hátha megkérdezi tőle valaki, hol tart az ügyben. Ilyenkor mindig nagyon intenzíven folyik a munka a szerkesztőségben.

A dologról bővebben annyit, hogy ellopták a Honda CR-V-jét, amelynek tolvajáról még azt sem tudja megmondani a rendőrség, hogy helikopterrel ereszkedett-e alá, netán trélerrel érkezett, esetleg csak úgy odasétált, beült, és némi barmolás után elhajtott. Pedig térfigyelő kamera alatt állt a kocsi, de mivel a felvétel zavaros volt, állítólag azóta letörölték. Ennyit a rendőrségről, én se hívom már őket, amikor lelopják a kerekeimet, feltörik az Alfámat, minek, csak várhatnék egy csomót, meg rángatnának mindenfelé, elmenne az egésszel egy csomó időm, hasztalan. Tudom jól, ez meg javítja a statisztikákat, hiszen a nem bejelentett bűntény nemfeltárása nulla esetnek minősül, míg ha bejelenteném, és úgy nem találnák meg a bűnözőt, valakinek azért csak faragnának az év végi prémiumából. De köszönöm, nem szívatom magam, ehhez rövid az élet.

Mindenesetre Robertónak minimálautó kellett minimálpénzen, mindegy mi, csak menjen pár évig, amíg újra összespórol valami normálisabbat. Olyan kocsit keresett kényszerből, amivel én mindig járok, háromszázezer forintosat, működőt, ütött-kopottat. Egyetlen probléma az volt, hogy a kilencvenes évek közepénél (na jó, elejénél) nem mert lejjebb ereszkedni a kútba, márpedig tizenéves autóból vagy csak borzalmasan rossz felszereltségűt, vagy papírproblémásat, vagy zacsira töröttet, vagy szétlakottat árulnak olcsón. Esetleg fenti elemek mindegyikéből tartalmaz keveset. Ilyen elvárásokkal óriási mázli kell a jó gép kifogásához, és ha rá is mosolyog az emberfiára a szerencse, azt általában elviszik, mielőtt vihetné a pénzt. Olvassák csak Vályi Pista kiváló cikkét az autóvásárlós canossáról – és azóta egy csomó autót megnéztek még.

Amiről én tudok: azóta terítékre került szétpusztult kárpitozású Nissan Primera kombi, Honda Accord, igen kiváló Toyota Corolla (de annyi pénze végül nem volt), meg millió egyéb. Vályi Pista közben ma reggel elutazott külföldre, bánhatja a ráksaláta, a Moet Chandon pezsgő és a szállodai pornócsatorna mellől, mert lemaradt a Nagy Pillanatról: Robertó végre kicsengette a zsét egy gyönyörűségre. El sem hisszük.

Erre.

Halleluja, juhé, éljen-éljen, meg izé, khm-khm, na ja. Hát ezt mondta előre a Pista, pontosan eztet, hogy ilyen kevés pénzből úgyis suzukissá válik Robertó, máshogy nem tudja jól megoldani a helyzetet. Igaza lett. Mentegessük kicsit a dolgot. Az autó 350 ezerbe fájt.

„Legalább az, aminek látszik, nem matatták, nincs kettőből összetákolva, ha nem is valami dicsőséges, de őszinte. Ennél több autót képtelenség lett volna megnézni, most már dolgoznom kell” – foglalta össze a helyzetet Robertó, és voltaképpen igaza van. Egy Darth Vader-elejű Swifttel az ember relatív révbe ér. Repesni nem fog az örömtől, amikor megpillantja zsír verdáját az utcán, de nem fog kiesni belőle semmi, beindul, megy, megáll, kanyarodik, zörög, morog, teszi, amit egy olcsó autónak tennie kell.

Frocliból megjegyeztem Robertónak, hogy az én Mercim sincs sokkal többe, de nem gondoltam komolyan – egy ellopott Honda CR-V tépte sebre kizárólag japán autó jöhet ragtapaszként.

Érdekes a szervizkönyv, amelyet elméletileg idénig 200-ig töltögettek, és 50 ezer kilométernél van benne a legutóbbi pecsét. Miért nincs több?

Nézem a kormányt, fényesedik a habgumi, itt-ott kis pöttyökben már elkezdődött az a mállás, ami nagy-nagy porladássá válik rövidesen. A váltóbot is lötyög, volt céges Swiftünk, az 250 ezernél kezdte ezt, igaz, az a régi fajta volt, azokat sokan tartósabbaknak mondják. A kapcsolók, ülések, minden olyan 200 ezres (pluszmínusz valami) futásra utal.

A Swift rohadós autó, négy-öt évesen már elindul a barnulás, ilyenkor, tizenkettő táján már kötelező a korrózió. Alámászok a legkönnyebben látható rozsdagócnál, a hátsó hossztartó táján. Felnézek, hát persze, hogy ott az oxid, csámcsog. Jó étvágyat. Jóllakni nem fogsz.

De a futómű rendben lévőnek tűnik, a kipufogó is, igaz, amerre nézek, mindenütt alvázvédőtlen, metáltürkizesen barnuló lemezek. Ez van, még mindig jobb, mint a hasonló autók többsége. És az ár igazán baráti volt.

A motortér szép, a kicsit megfoltosodott alumíniumon kívül nincs sok látnivaló, minden a helyén, patentek fessen feszülnek, feliratok épek.

Csak a jobb első torony mellett ostyásodik a lemez – ennél több is veszett már Mohácsnál. Ja, nem mondtam, egyliteres, háromhengeres. Fogyasztani nem fog, maga a blokk örökéletű, a hangja most szép, minden működik, semmi gyanú. Mechanikailag elég rendben.

A szín meg… Olyan egyedi, legalább nem fehér, vagy ami még szörnyűbb, szürkemetál. Mindenképpen nagyvárosias, vagy hogy is fogalmazzak.

De a gumikban is van még pár kilométer, bár a felnik nem azok az újszerű hamvasságok.

Kiváló tetőcsomagtartó is jár az autóhoz, szemmel láthatóan műszaki antitalentum volt valamelyik korábbi gazda, mert az ajtókédert kicsit megkajáltatta a rögzítéssel.

Most ez lesz egy darabig, végre autó, megy, a Swift korunk Trabija, reméljük, Robertó elégedett lesz vele. Mi már most érezzük a könnyebbséget, megint örülünk Robertónak, ha felbukkan, most délután már köszöntünk is neki például.

Csak azt a kulcstartót, azt cserélje le, mert így nem mutatkozhat bizonyos kultúrkörökben.