Csupán tizenegy éve küszködök ezzel a kis szeméttel. A földből húztam ki 1998 februárjában Leányfalun, 2003-ra már elvileg készen lett, aztán mégsem. Mindene rossz volt. Egy teljes körű restaurálás után, amikor a Münchenben, Imolában és itthon kapható összes alkatrészt beleépítettem, elköltöttem festékre, krómra, gumialkatrészekre, kéderekre egy kisebb afrikai állam egész devizatartalékát, nos ezek után pocsék volt.

Fék csak úgy működött rajta, ha a kézit három kattanásnyit behúztam, az ajtaját csapkodni kellett, a kuplung kinyomására megállt a motor. 5-25 kilométer megtétele között változó távolságon egyszer csak lefulladt a motor, és vagy fél órát várni kellett, hogy beinduljon, az ablakokat nem lehetett letekerni, aztán ha mégis, akkor fel nem, dőlt a füst, az olaj, a benzin, támolygott a sávok között, hol mentek az elektromos dolgok rajta, hol nem – egy borzalom volt.

Aztán éveken át minden adódó alkalommal reszelgettem rajta valamit, a felújított motorba – amihez eleinte hozzá se mertem nyúlni – is egyre jobban belemásztam, végül kiderült róla, hogy a hengerei nem lettek generálozva. Állítólag én mondtam, hogy így legyen, tőlem kitelik, bár nem tudom, mit ihattam előtte.

Mindenesetre tavaly télen Tóth Gabi barátom újra felújította a motort, ehhez a hajtáslánc több elemét módosítani kellett, nem volt olcsó (mármint alkatrészben), nem szenvedett vele keveset, de végre, úgy tűnik, jó lett. Közben kicsit rászámolt a fékekre, állított a kormányon, feltette a terelőlemezt is az aljára, amit a leflexeletlen (de szép szó) alsó lemezél miatt nem tudott felműteni rá Karesz, a káromkodóisten, még anno.

Februári örömöm határtalan volt, a hazahozatal ceremóniáját meg is írtam egy posztban. Ez az az autó, amire minden barátom, kollégám és ismerősöm egy emberként azt mondta, amikor megvettem – sose fog menni. És lám, itt robog, most már egyre több lóerővel, egyre virgoncabban, egészséges fékekkel, pontos(ka) kormánnyal a magyar utakon. Juhé.

Nagyon ritkán akad gyereknélküli esténk, de március végén a nagyik elkunyizták a lurkókat, maradt egy szabad esténk Katival. Menjünk fel a Várba, sétálni, legalább tíz éve nem volt ilyen kettesben – volt az ötlet. Menjünk Bianchival, hiszen végre működik, és mert úgy a leghangulatosabb – tette hozzá a Kati. Aztán nem mentünk a Várba, azaz nem álltunk meg ott. Fel-alá tekeregtünk a városban, dumáltunk, egy öreg, pici, kellemesen befűtött autó inspirálja a beszélgetést, rég dumáltunk ennyit. Rég röhögtünk ennyit.

És észrevétlenül, valahogy, Szentendre felé vettük az irányt. Aztán mentünk tovább, végül Esztergomban lukadtunk ki. Egészen, frenetikusan, durván jó esténk volt, pedig nem mehettünk többet 65-nél, mert bejáratós volt a friss motor.

Kicsit fotózkodtunk a Bazilika előtt, aztán Kati vette át a volánt. Kedvenc autója még hét évvel ezelőtt a pisztáciazöld, luxusbelsős (bordó, dönthető üléses) Fiat 500-asa volt, a Bianchi pedig pont olyan, hiszen ez is egy Fiat 500 alul. Nem volt hajlandó átadni a kormányt, hiába, a kis romot mindketten nagyon szeretjük.

Aztán dolgozni is bejöttem a Bianchival párszor, Winkler vezette, Papp Tibi ült benne, az egész csapat mintha örült volna neki, bár aki ment vele, érezte – a luxusfokozat legalján csücsül, nagyjából egy szinttel a motorizált gördeszka felett. Vagy épp ott.

Meg legurultam vele a sukorói Belsőség-találkozóra, ott kicsi Bianchi nagy és nehéz emberekkel megtömve próbált megküzdeni az óriási hegyekkel. Oké, geográfiailag dombok, még inkább sárkupacok, de egy Bianchi volánja mögül a Matterhorn mind.

A Bianchi silány, pici autó. A forgalom gyors, még hétvégén is, és egészen intenzív használatba vettük. Valaminek történnie kellett. Bajnak persze. Történt is. Éppen a nagyikhoz verettünk vele családostul, amikor a Zöldlomb utcán felfele elkezdett kattogni valami hátul. Aztán beugrottunk még egy barátunk negyvenedik éves szülinapjára, nagy volt a buli, mindenki elegánsan, kirittyentve, én meg kölcsönkértem az egyetlen fellelhető szerszámcsomagot, egy ikeás narancssárga dobozt, amiben elsősorban fúró, meg kalapács, meg fogó van, és nekiálltam hibát betájolni. Jöttek a vendégek, nézték is, hogy ki ez az állat, aki egy vén törpeautó alatt fetreng a legszebb napsütésben a Szikla utca elegáns, és újjáépülése óta kizárólag új és hibátlanul működő autók által tapodott flaszterén. Nem éreztem magam otthonosan, de a hiba meglett. Elég súlyos. Aztán bementem olajosan, az ott levő hatvan embernek összeállt, hogy a barom eredetileg ide jött. Hát – aki öregautózik, ne járjon jó társaságba. Vagy csináltassa négerekkel az autóját, és hívjon oldtimer-assistance-ot, ha lerohad. Én nem állok úgy.

A kispolák, a Fiat 500, és az ezekkel valószerűtlen közeli rokonságban álló Autobianchi Bianchina hátsó féltengelyeinek végén ricnis menesztőtárcsa viszi át a nyomatékot. A menesztőtárcsa a nem csavarásirányú erők hatásra a tengelyirányra merőlegesen kissé engedni tudó Hardy-tárcsákba csavarodik négy csavar által. Ebbe a Hardyba csúszik bele a belül szintén ricnis tengelycsonk. Elmondva komplikált, de ha megnézik a képet, nem olyan vészes, ez a felállás: tengely-fémizé-gumiizé-kerék. Nos, az én egyik ilyen gumiizém valahogy eldarálódott, darálódás közben pedig a gumiba belesütött fémdübel is kettétört. Félkör keresztmetszetben pedig a menet nem menet, legfeljebb ipari iskolák tancélú gépmetszetein. Nos, innen kicsúszott a csavar, a többi három kilazult, ez adta a kattogást forgás közben.

Elfogadtam a tényt – drága Bianchim ismét letérdelt, mint oly sokszor már korábban. Még szordinóban hazakattogtunk, aztán annyi.

Hozzáférni nem nehéz a Hardyhoz – autó felbakol, belülről a négy csavar kiteker (azaz a törött dübeles csak kihúz), a középső nagy anya sasszegének kirántása után az is 27-es kulccsal kiteker, s a bűnbánó elem máris az olajos szerelőmarokban hever. Az egész művelet elvitt tán egy órát, és még tököltem is a rádióval, meg felhívtak.

Az ám, de szerezzen nekem valaki ilyen Hardyt. Mert a kispók (és a nálunk a merkuros árusítás miatt felettébb elterjedt, késői Fiat 500F) ugyan majdnem pont ez az autó, de vannak különbségek. Ez a kispolák-boltban derült ki, ahová betántorogtam másnap, alkatrésszel a kezemben.

„Hát, a kispolszkié nem ilyen” – ingatta a fejét a boltos, és erre nekem is elkezdett derengeni valami. Márpedig az, hogy a Bianchi összeszerelésekor Karesz barátom könyörgött, hogy hozzak Hardyt az imolai börzéről, mert ő itthon nem tud szerezni ilyet. Az augusztus végén történt, Imola szeptember végén van, egy hónap fennakadás az akkor már ötévnyi készülődés után olyan volt, mint reggel metróra várni a Deák téren – mindjárt jön.

Most azonban áprilisban történt a baj, Imola még fél év innen, addig Bianchi nélkül maradjon a család? Mikor már végre jó a motor? Nem, ez nem lehet igaz. Biztonság kedvéért kikértem a kispók Hardyt a boltostól, hátha ugyanaz, csak mostanában már formába öntik. De nem. A későbbi alkatrész lapos, magas, alapvetően alumíniumból készült tárgy, benne kis gumibetéttel, olyan, mint valami élére állított hamutartó. Az enyém viszont hosszúkás, de kis átmérőjű, teljesen gumiból öntött dobozka, képzeljenek el két adag szárnyas májkrémet. Közük nem volt egymáshoz.

Ezúttal zseniális alkatrészbeszerző barátom Torjay Laci sem tudott lépni. Több hét alatt egy olasz kontaktot sikerült felhajtania, annak a kínálatában talált ilyen alkatrészt, de persze – mivel olasz – az egyetlen telefonra, e-mailre nem válaszolt. Én is körbenéztem az alkatrészforgalmazók környékén, de semmi. Tóth Gabi csak csóválta a fejét, ő még nem is látott ilyet. Baj van.

Elkezdtem túrni a neten. A német ebay-on nem találtam. Át az olaszra. Bálintot az ölembe vettem, mutattam neki, mi kéne, együtt lapoztuk százával a termékeket. Mindenhol a nagy plecsni, ami az enyémbe nem jó, csak a későbbi 500-asba. De a sokadik oldalon meglett! Ajjaj, 99 euró, plusz szállítás. Ennyi pénzem most nincs. Tovább. Hoppá, még egy találat, ez csak 49 euró, igaz, nem annyira jó a kép, lehet, hogy valami förtelmes utángyártmány. Kicsit fáztam attól, hogy kínomban valami használhatatlanra dobom ki szállítással együtt 15 ezer forint jobbik felét.

Kedden egész nap azon törtem a fejemet, hogy honnan szerezzek inkább egy bontott lengőkart, amiben találok ilyen, már évtizedeken át bizonyított Hardyt. Ki a rossebnek van Magyarországon D-szériás 500-as Fiatja, pláne Autobianchi Bianchinája, ráadásul olyan, aki tart otthon darabolt alkatrészeket? Dzsordzsi barátom ugyan épít egy ős-500-ast, de neki én adtam el két ’57-esbe való lengőkart, azokban nem voltak Hardyk. Más?

Hát ki az a barom, akinek Magyarországon ilyen autója van? Ilyen senkineksemkell gyenge, szétesős mütyür, nulla presztízzsel? Na ki? Hát én.

Mert bizony én egyszer szétbontottam egy Bianchit, még mialatt a saját, kék színűm készült. Annyira tré autó volt, hogy igazából ki is töröltem az emlékezetemből. Még a kilencvenes évek végén találtam, egy csodálatos, XI. kerületi villa mellett hevert évek óta a földön, NSU Prinzek és Opel Panorama Rekordok társaságában. Akkor nem tudtunk megegyezni a tulajjal. Aztán évekkel később egy barátom szólt, hogy most szállítják éppen kukába azokat az autókat, és ha kifizetem a trélerezést, enyém lehet a Bianchi. 15 ezret adtam érte, és egy barátomhoz vitettem, aki szegény – nem volt igazán képben, milyen romokat szoktam én találni – egy hétig kerülgette utána a szörnyű roncsot.

Sokkal egyszerűbb Bianchit kell elképzelni, mint az enyém, az oldalablakokat nem lehetett eltolni, csak kicsi embléma volt rajta, a bajuszoknak még a helye is hiányzott, dísztárcsátlanok voltak a kerekek (gyárilag), küszöbdíszlécnek nyomát sem lehetett látni rajta, fix volt a teteje, 500-as Fiat az órája, fehér a kormánya.

A trélerről úgy kellett lesöpörni egy részét, mert szállítás közben szétmállott. Nem bírta a rázkódást.

Érdemes megnézni ezeket a képeket – egy IGAZÁN elpusztult autóról van szó. Amit a tulaj azért nem akart pár évvel azelőtt eladni, mert kereken megmondtam neki, hogy csak néhány alkatrész miatt kellene nekem.

A küszöb és a padlólemez egyszerűen kettétört, a padló elöl leszakadt.

Először kabriósítottam kicsit, aztán miszlikre vágtam. Annyit dolgoztam a flexszel, hogy kigyulladt a kezemben, és lángolva elégett. Onnantól Zoli barátom saját flexét gyilkoltam, már kicsivel több érzéssel.

Nem is emlékszem, mi maradt meg az autóból mára, a motorblokk és a váltó rémlik, a többi… Rá se akartam gondolni. Mit kellet takarítani utána a kertet… Ráadásul én csak a makroszennyeződéseket gyűjtöttem egy kupacba, a söprést, locsolást már a barátom végezte. Azóta is megrándul az arca, ha előveszem a Bianchi emlékét.

Egyébként egy másik érdekessége annak a Bianchinak, hogy papíron ugyanaz volt, mint az enyém. Egy NSU-Fiat Panorama. Ugyanis az NSU (amely szoros kapcsolatokat ápolt a Fiattal) palettájáról a hatvanas években hiányzott egy kombi, ezért az Autobianchitól (ami a Fiat cége volt) megvette a Bianchina gyártási licencét. Eddig nem tudtam kinyomozni pontosan mennyit, de a kombi Bianchinából, azaz a Panoramicából olyan 2-3000 darabot legyártottak Neckarsulmban. Az enyém is egy ilyen német NSU-Fiat Panorama, meg a fehér is az volt. Milyen véletlen…

Kétségbeesésemben tehát oda lyukadtam ki, hogy talán vannak még alkatrészeim otthon abból a Bianchinából. Talán még lengőkarjaim is. És ha a lengőkarok megvannak, rajtuk van a Hardy is, mert én biztos, hogy nem álltam neki sasszegeket széthúzkodni a Zoliéknál, hiszen csak egy napom volt a szétszedésre.

Kedd délután óriásit turkáltam a veranda alatti, pókhálós, egérkakiszagú lomtárban. És a Vespa-plexi, Alfa 75 felnigarnitúra, Kawasaki Z750 tank, Orion csöves rádió-maradvány, régi konyhaszekrény, Puch-felnihalom mögött találtam két lengőkart. A romos Bianchiét.

ÁÓÓÓÁÁÁÁÁÓÓÓÁÁÁÉÉÉÍÍÍÍÍjuhééééééééÁÁÁÁÁÁÁÚÚÚÚÚÚÚÚÁÁÁÁÁ!!

Üvöltöttem, táncoltam, egész délután danolásztam, mint valami idióta. És nekiálltam szétműteni azt a hullaszagú zsírgöböt, ami pattanásos kamaszkorában még fontos autóalkatrész volt.

Az ilyet azért még én is legszívesebben csipesszel piszkálnám, tényleg kicsit olyan egy effajta alkatrész, mintha dögöt fogdosna az ember, franc tudja, milyen kórságot lehet kapni a tapogatásától. Broáf.

De – bár a fékdobot nem lehetett megmozdítani – a sasszeg szépen kicsusszant, koronás anya ránézésre lazult, kezemben volt a Hardy. Magyarország két felesleges Autobianchi-Hardyja közül az egyik. A másik a veranda alatt várja, hogy a bal oldali is cserére szoruljon. Rettegtem tőle, hogy kiderül: másik szériába való, netán szétmállott, esetleg ebben is törött a dübel.

Brigéciol, féktisztító, kis dörzsimorzsi – és tökéletes. Mondhatni, szuper. Még illőbben – zsír. Bár nem pont olyan szerkezetű, mint a korábbi, ami egy gumiömledvény, de a méret ugyanaz, csak ebben több az aloméneom.

Alapos kenyőcsözés után fel a tengelycsonkra, koronás anya, sasszeg, ennél újkorában se volt szebb. Aha, itt jött a másik probléma – a négyből az egyik spéci csavar szétment, amikor eltört az eredeti Hardyban a dübel. Három csavarral nincs értelme összerakni, azonnal szétlazul az egész. Ilyen csavarom viszont – hol is lehet?

A csavaros dobozomban találtam majdnem megfelelő hosszúságút, de imbusz volt a végén. Kontármunka lenne, ilyet nem. Aztán volt még egy zacskó ömlesztett csavarom, abban is kerestem, de csak végig menetes, kicsit rövidebbet találtam. Nem kockázatok még egy szétesést, nekem pont ilyen csavar kell.

Hát persze! A szarosdoboz! Elnézést, csak így hívom az a régi, eredetileg japán zöldtea-ízesítésű kekszek tárolására szolgáló pléhdobozt, amelyikben valamikor tizensok évvel ezelőtt csavarokat kezdtem gyűjteni. Még az első Fiat 500-asomból is vannak itt csavarok, meg a 850-eseimből, a 127-eseimből, 128 Rally-mból, a Puchjaimból, Verhovinámból, Simsonomból, Jawa Nyuszimból.

Csakhogy egyszer volt valami csőtörés a régi házunk pincéjében, s ez a láda pár napig csatornalében úszott. Azóta – érthető módon – kicsit ódzkodok bármit tapogatni, ami benne van. Olyan – khm - szaga van mindennek.

De hát az ember szerelés közben koszos lesz, igazából már úgyis nyakig olajos voltam, egy kis fekália ilyenkor már mit számít. Feltárult hát a kincsesláda, és szinte az első tárgy, amit megpillantottam, az volt, amit kerestem.

ÁÓÓÓÁÁÁÁÁÓÓÓÁÁÁÉÉÉÍÍÍÍÍjuhééééééééÁÁÁÁÁÁÁÚÚÚÚÚÚÚÚÁÁÁÁÁ!!

Megint üvöltöttem, eljártam a dzsigget, mint Bruce Willis a stadion kivetítőjén.

Fél óra múlva egyben volt a hátsó agy. Kicsit kimosakodtam, talán alaposabban, mint máskor, hergeltem az önindítót (a Bianchi elejti a benzint, ha sokat áll, elölről hátra kell szívnia az AC-nek, ráadásul az önindítóm bendixe mostanában megcsúszik, ezért öt-hat fordulatnyi krenkölés után felpörög és sivít). De Bianchi pöccent, kicsit hagytam dolgozni az olajat, majd kizúztam vele az utcára. Kattogás megszűnt (naná), minden szuper. Mehet vizsgázni a kicsike, mert közben persze az is lejárt.

Tudják mit? Iszonyú sokat röhögtem korábban a hülye káeurópai mentalitáson, tudják, ezen a „jó lesz az még valamire”-stílusún. Még sokkal jobban röhögtem később azon, hogy én magam is egyre inkább ilyen kezdek lenni, egy vén fasz, aki szembeköpi saját régi enmagát. Ja, némi humor nélkül nehéz elviselni az évek múlását.

De hülyeség ennyire jól rég jött, mint most. Megspóroltam tizenötezer forintot, az olcsóbbik, gyanús alkatrész árát és Olaszországból való idepostázását. Épp annyi pénzt, amit elköltöttem anno a fehér, bontott Bianchira. A munkámat nem számolom – ennyi önámítás kell nekem is.