A tuning – pocsékolás. Az esetek java részében az eredetinél esetlenebb, olykor egyenesen használhatatlan jármű jön létre, s közben, valahol félút táján az átalakítás drogjára rákapott tulaj rájön: a Trabantjára nagyjából el is költötte annak a Ferrarinak az árát, amit kamaszkorában beígért magának, és úgy gondolta, ha élete végéig spórol, se tud majd megvenni. A Trabant ekkor van persze a legreménytelenebb állapotban, visszaalakítani már nem, használni, pláne bemutatni még nem lehet, a gazdi pedig lassan belerokkan abba, hogy már három műszakban melózik. Csak egy Trabantért, amelynek piaci értéke persze továbbra sem üti meg egy Ferrariét, sőt, talán még egy jó állapotú bácsi-601-esét sem. Ha készen lesz.
A profi autótuning nem a felületes, pénzkiadásokat nagyítóval szemlélő, házastársi kapcsolatokat féltve óvó sportember műfaja. Viszont ha elkészül a mű, és nem valami idegenből átvett ötlet ezredszerre felmikrózott koppintása, és nem valami homasitás cuccokból összelegózott szerencsétlenkedés a telepi parkolóban, hanem a tulaj fejében megfogant, ötletes vízió profin bemutatva, arra mindenki harapni fog. Igen, Julcsi néni is a harmadikról. Ezért érdemes.
Például az East Block standján levő – használtam már ma ezt a nevet? – Trabant. Az a terepasztalos, amiről már volt adás is, meg már Vályi kolléga is elővette tegnapelőtt, a tetején lévő terepasztal kapcsán. De az egész autó akkora állatság, ráadásul olyan profin kivitelezve, hogy múzeumban a helye, itt pedig megérdemel még néhány képet. Nekem speciel úgy leszakadt a pofám, hogy azóta se találom a hajamat.
Tehát sínen van, mint oly sok magyar híres embernek szokása volt ezt tenni, ráadásul a dísztárcsái is kikacsintanak a vonatkerekek felé. Csomagtartójából egy kisebb afrikai büntetőszázad megépítene egy teljes pályaszakaszt két közel eső állomás között. Utasterében valódi fapad, és persze a kormány témakörét alázták porba valami gagyi sportutánzat beépítésével – vékony, négyküllős vas van ottan (maximum kemény műanyag), bizony. A motorházfedélen sínkereszteződés, az ajtókon söntést támasztó részegek a váróban – zseniális.
Mint sejtik, ez a poszt azoknak az autóknak és építőknek állítemlékművet, akik szerintem maradandót alkottak. Amilyen hülye vagyok a veteránautó-mániámmal, meg a kisautók iránti furcsa vonzódásommal (az igazán kicsikről van szó, nem Yarisokról), illetve a mindenki által utált és lenézett típusok felkarolásáról – nos, amennyire szokatlan irányból vonzódok az autókhoz, úgy jogos lenne a felvetés, hogy nem mérvadó a véleményem. De hát én írom ezt a posztot…
Szóval volt ott egy másik Trabi is – amennyire utáltam régen a típust, annyira rajongok érte most, öregszem, vagy mi – azt legszívesebben úgy, ahogy van, összecsaptam volna, és hazahozom. A régi, konvektorrács-maszk a legelső szériából (bár nem a kis vese-lukas, az olyan kurrens, hogy nincs trabis, aki az utcán merne hagyni olyannal szerelt autót, mert azonnal lelopják), NDK-menekültes krómkarikák az FF-fényszórók körül, finom ültetés, szuperízléses, világosmetál-kék fényezés. Instant get, ez tényleg, nem pedig az M1-es BMW.
No meg a motortér – egy Trabi-motor a pokolban is Trabi-motor, pláne, hogy ez itt a Wartburgé, csak keresztben. Diszkrét krómozás, a metálkék jóízlés itt is folytatódik – ez lenne a híres olajköpő szörnyeteg? Persze igen, de ha az enyém lenne, rám nyugodtan köpködhetne.
A kalózhajó meg a polákéktól jött. Nem mondanám praktikusnak, nyilván nem is autópályán jöttek vele idáig százhatvannal, mert azért felüljárók is vannak a világon, oldalszélről nem is beszélve (bár ezt nem hinném, hogy zavarják a parányi kamionok) de akkor is, fasza. A legapróbb részletekig elszöszmötöltek a szkúner-motívummal, a legjobbak talán a hordóhangszórók. Ha már használhatatlant csinál valaki, az legyen ilyen.
Felütötte a fejét a halál is rendesen. Persze nem a valódi, de utalásként erősen. A Lancia Dedra SW tulaja például vagy nagyon szerette a motoros haverját, és autójával neki állított mementót, vagy éppen ellenkezőleg, autójában szeretné látni az összes motorost, méghozzá ilyen körítésben.
Akár így, akár úgy, de a sisakját szorongató csontváz mindenképpen jól megy a mattfekete fényezéshez. Bár a koporsó méretét kicsit mintha elszámolták volna – abba legfeljebb a halott ölében ücsörgő kisgyerek-tetem fér el…
Szintén hulla, de egy fázissal későbbről – a Ford Escort motorteréből szellem készül előbújni. Annyira azért nem szép a megvalósítás, mint az ár (8000-ről épp 6500 euróra értékelték le), de mindenképpen egyedi. A riogatós panelt viszont inkább nem emelgettem, hátha meglátok alatta valami olyan gépészetet, ami tuningshow-ra nem való. Így tökéletes maradt az illúzió.
Na meg végre láttam egy taxit, ami nem Peugeot 406-ból, de még csak nem is 407-ből készült. Egy Golf III volt az, furamód három ajtóval. De mire szolgált vajon a kerekek körül elrendezett műselyem? Talán így, Vénuszként emelkedik ki a Golf a habok közül?
Egy régi ismerős kocsit is viszontláttam. Még évekkel ezelőtt írtam róla cikket a Top Tuning nevű azóta megszűntbe, először azt hittem, valami Alfa Romeót látok. Walter da'Silva-kocsi ez is, ennyi stimmelt, de ez nem Alfa, hanem Seat Ibiza. Az orrforma, úgy látszik, tetszett a tulajnak, mert maradt a régi, de az elmúlt években LSD-ajtókat, fekete helyett rózsagyökér-jellegű (vagy mi volt az?) alsó fényezést kapott. Még mindig jópofa, bár kezd túlcsinált lenni, az eredeti tisztább volt.
Aztán meg a kollégák előző posztjainak képei között sehol nem találtam a már említett csocsóasztalt. Hát tessék, itt van.
A kocsi egyébként egy Daihatsu Charade. Volt, mert most már eléggé visszafordíthatatlan az állapota. Bár Magyarországon semmi sem lehetetlen – árulják ezt még tíz év múlva szervizkönyves, sérülésmentes, hetvenezret futott autóként. Hölgytulajdonostól persze.
