A Közlekedési Múzeumban lévő legutóbbi Ikarus-kiállítást jól elblicceltük a Totalcarban, pedig mi (Csikósék) például ott voltunk, de gyerekekkel, lóhalálban, épp csak meg tudtuk nézni. Jó volt, kép nincs, hát ennyi.

Viszont most még két hétig vasárnapig (bocsánat, rossz volt az informátorom) tart egy nem kevésbé érdekes, időszakos motorkiállítás, ezen szerencsére egyedül voltam, nyugiban, kicsit fotóztam is. Kihagyhatatlan, mert egészen furcsa, illetve különösen fontos jószágok állnak itt különféle magángyűjtemények mélyéről. Ki tudja, mikor lesznek újból együtt, talán soha.

A bő tucatnyi motor mellett plakátkiállítás is hever a motorok hátterében a Maróti Kft. jóvoltából – a grafikára, korhangulatra érzékeny szem sokáig ellegelészik ezeken is. Sajnos csak a motorokhoz tudok hozzászólni, mert azok mellett ott állt a bemutató táblácska, és még én is le tudtam olvasni, mit kell tudni róluk.

R42-es BMW és E 206-os DKW, mindkettő 1928-ból, bemutatva, miként motorozott az első világháború utáni nyomorból feltápászkodó gazdag, illetve középosztálybeli német egyed. És odébb akadt egy 1934-es, egyhengeres BMW R4 is, hogy a köztes szint is képviselve legyen.

Meg egy Böhmerland replika 1928-ból. Hűűű.

Ez a világ leghosszabb szériagyártású motorja (még ma is tartja a rekordot), egyes változatain hátul, a rakétaszerű tankok felett is volt egy ülés, tehát három személyt tudott szállítani. Ilyen tartószerkezetet csak hidakon látni, a vezető legérzékenyebb testrészétől centiméterekre zakatoló nyomórudak és szabadon álló, olajat köpködő szelepek látványa pedig hátborzongató. És a színek miatt az egész olyan – csehszlovák. Fantasztikus darab, még ha 2006-ban készült is. Egyszer láttam egy eredetit Ausztriában, amennyire vissza tudok emlékezni, tök ilyen volt.

Aztán az angolok jönnek: egy 1929-es AJS R7 versenymotor, trombita-kipufogóval, óriási fogaskerekes vezérléstokozással a hengere mellett, meg hárommal odébb egy Triumph Silent Scout 500 TT olyan kidolgozottságú, döntött motorral, hogy ha ma készítenének ilyet, rögtön a múzeumban landolna. Ennek a Triumphnak 76 évet kellett várnia erre, hiszen 1932-es.

Személyes kedvencem azonban az 1934-es Ariel Square Four volt a britek közül. Ennek a motornak úgy állnak a hengerei, mint üvegek a sörös rekeszben. Emiatt két-két hengernek külön al-főtengelye van, mindkettő fogaskerék közreműködésével hajtja a fő-főtengelyt. Ekkora ökörséget is csak az angolok mertek bevállalni, amikor még volt pénzük ilyenre.

Meg kitették Szabó II. László 1963-ban futott, forgótárcsás, 200 km/h-t szaggató 125-ös MZ-jét, valamint Drapál János 1980-ban használt Yamaha TZ 250-es gyorsasági versenygépét is. Két motor, amelyek bármelyikéből beszippantani három molekulányi benzinpárát felér egy honolului nyaralással.

Van persze Riga 4, meg Pannónia P12, sőt, egy motorkulival és az összes extrával felspécizett Jawa 350 is ácsorog utánfutóval a nézők felé. A magyar szekció két másik darabja azonban sokkal érdekesebb a szociknál, lévén az egyik nem szoci korszakos motor, a másik pedig egyedi építésű szerkezet.

Előbbi a Méray-JAP. A magyar gyártású, jellegzetesen háromszögletű vázba a márka üzemeiben négyütemű JAP és kétütemű Puch-motorokat szereltek be a két világháború között. Ha jól tudom, ezek voltak nálunk akkoriban a legelterjedtebb nagymotorok. Ami itt áll, az a KK 31-es típus, 345 köbcentis JAP-blokkal, 80 km/h-s végsebességgel.

Mégis, talán a másik magyar az, ami előtt a motorbuzik leborulnak. Ez Rull Béla ötvenes években készített, egyedi gépe. Aki élt akkor, vagy akár csak olvasott arról az időszakról, tisztában van vele, milyen borzalmasan nehéz lehetett megépítenie a motort. Mint ha ma valaki magánhidat akarna építeni a Dunán.

Pedig ez az RB 250 nevű szerkezet telis-tele van jó ötletekkel, a kidolgozása fenomenális. Kétütemű, kéthengeres bokszermotor hajtja (az MZ BK 350-esen kívül nem is tudok még másik ilyenről), a vezérlése forgótárcsás, ami még tíz évvel később is a versenysport újdonsága volt. Kerékhajtása kardántengellyel történik, innen oldalkocsi-hajtás is levehető, a hátsó villa teljes egészben együtt leng a motorral, az egész blokk a BMW-khez hasonlóan tokozott, áramvonalas. És a váz, hát az fantasztikus, nézzék csak meg. Ha szériában ilyet gyártottunk volna, motorvonalon talán miénk mára a világuralom.

Aztán a terem végében egy 1000-es Laverda áll a Jawa és a Pannónia között, ennek háromhengeres, soros blokkjáról úgy hírlik, hogy a legszebb hangú motor a világon. Hallani sajnos nem lehetett, látni azonban mindenkinek kellene. Ne sajnálják a múzeumtól azt a nyamvadt nyolcszáz forintot, nem igaz, hogy két sajtburgernél ne érne többet egy ilyen tárlat. Tudják, még két hétig lesz a kiállítás, aztán jön valami más, siessenek.