Katalógusban, vagy a tévében láthattam meg az elsőt, de biztos, hogy nagyon régóta tetszik a DS. Nem tudtam technikai furcsaságairól, gőzöm sem volt az ötvenes évekbe berobbanó forradalmi dizájnról, de már osztódott bennem az autóbuziság csírája és fogalomnélküli kislányként is éreztem, ez egy tiszteletreméltó alkotás. Elég sokáig húzta ez a plátói szerelem, az elsővel huszonöt évesen találkoztam élőben. Minden évben elmegyünk Camogli-ba sajtos focaccia-t és camogliese-t enni, 2003-ban, pont ezen a napon, ugyanott megpihent egy DS-karaván.

Camogli helyes tengerparti városka Liguriában, a pici öböl partján trompe-l’oeil-el díszített házak sorakoznak, lapos kavicsok és vitorlások választják el a széles sétányt a türkizkék tengertől. De aznap a hullámok hatalmas, fényes cápákat vetettek ki a partra. A széles utakat és a szűk utcákat mozdulatlan és méltóságteljes, ragyogó páncélú lények borították, feltorlódtak az apró tereken és közönséges gépjárművek közé szorulva fuldokoltak némán. A pici helyen rendezetlenül összetorlódó tengeri istennők tucatjainak látványa megdöbbentő volt, hatalmas krómpikkelyeik vadul tükrözték vissza a tűző nap sugarait, közben dühösen forgatták hatalmas szemüket. Én csak bután bámultam őket és hagytam, hogy a focacciából az alkaromra csordogáljon az olívaolaj.

Akkor elvesztem egy kicsit, de onnantól egyáltalán nem azonosítottam a DS-t az autókkal, eszembe se jutott, hogy lehet vezetni, sőt birtokolni is egyet, nem is tettem lépéseket ebbe az irányba. A 25 éves BX-ekkel szervezett találkozóra (erről később bővebben) odahívtak nekem egyet a szervezők, hagy örüljek. Nagyjából annyit aludtam előző nap, mint amikor a Volvómért mentünk. Keveset. Ez az izgalom a DS esetében teljesen indokolt, itt már egyszer megírtuk mit tett a világgal, ez itt egy blogbejegyzés arról, mit tett velem. Vigyázat, ez nem teszt.

A DS, aminek bemutattak, egy 95 lóerős, félautomata váltós restaurálás alatt álló DS20. 1985-ben, a Volgánál többre vágyó téeszelnök hozatta be az országba, azóta a harmadik tulajdonosánál van. Kék színe még jobban kiemeli a cápa-formát, de a DS minden szögből másik oldalon lapozza fel a Brehm lexikont. Az orra felülről egy elegánsabb harcsa két rövid bajusszal. A hátsó lökhárító lecsúszott krómszája egy pörölyfejű cápa fejének arányait idézi, a kasztni egy hosszúszárnyú bálna méretes, de elnyújtott teste. Autó nem nézhet így ki.

Jó húzás volt a hidropneumatikus rugózást egy halakkal közeli rokonságot mutató testben prezentálni. Tökéletes a harmónia, a DS nem gurul, úszik a gáz és folyadéktengeren. Ülések helyett puha fotelek fogadnak, az egyküllős kormány mellbevágó szupernormális inger, nem akarom soha többet elengedni. Szerencsére a műszerfal teljesen átlagosra sikerült, különben még most is ott ülnék.

A DS automata váltót kíván, de a félautomata is illik bele, automatikusan kuplungol, így nem sok munka van vele, csak a kormány mögé helyezett váltókart kell pöckölni. A könnyű (hidraulikus, naná) szervókormány és a légpárnákon suhanó test minden várakozást felülmúl. Az érdi út lágyan sodródó folyóvá változik, mi ezen lebegünk a körforgalom torkolatába, ahol Diósd felé egy határozott hullámot küldve, lendületesen visszafordulunk morgó bálnánkkal. A pedálerőt érzékelő fék-gombtól sokan óvtak, lesz bólogatás. Nem lett, jobban lehet adagolni, mint sok átkozott új autó kétállású pedálját.

A DS könnyű és finom, de nem idegenít el a vastól. Mintha kifordított vibrátorkesztyűvel dolgoznánk a motortérben. Fémeket fogdosunk, de egy kellemes közvetítőn keresztül. Kényeztető élményautó a javából, semmi fizikai erőszak, semmi kényelmetlenség, de nem elszigetel a tecnikától, ahogy egy Lexus, hanem pihe-puha, illatos takaróba csavarva bevon a motortérbe, hogy a részei lehessünk, ahogy erre senki más nem képes.

A negyvenedik szülinapomra már nem gondolkozom az ajándékon.