Ezt a családi háznyi területre zsúfolt kiállítást írnám fel minden feledékenynek öööö a hogyishíjják azt a gyógyszert, mmmmm… Ja megvan, Cavinton. Szóval, ezt írnám fel Cavinton helyett. Nagyon durva emlék-villanásaim voltak, pedig már jártam néhány retro témájú rendezvényen. De a szentendrei Retro Design Centernek sikerült olyat és úgy mutatnia, hogy letaglózzon. Ráadásul mindezt úgy, hogy korábban nem is akartam megnézni a helyet.
Végül azért keveredtem ki Szentendrére, mert a Szovjet Járműves Baráti Társaság április 12-re hirdetett szezonnyitó rendezvénye tökéletes indok volt, hogy lemossam a kocsit, és kiránduljak egyet. Mivel a gyülekező a Retro Design Center előtt volt, arra gondoltam, hogy ha már a retrózás néha a könyökömön is jön ki, csak megnézem magamnak a helyet. De persze a dolgok nem pont úgy alakultak, ahogy terveztem.
Nem volt semmi rendkívüli esemény, műszaki probléma, csak kicsit késve indultam el, és útközben belefutottam a beígért hétvégi razziájukat tartó rendőrökbe. Amit persze meg is kellett örökíteni, a Totalcar facebook falára beküldeni, az egyik ellenőrzésnél ismerősbe botlani (és most mindenki nézze meg, meddig érvényes a jogsija, mert emberünk is csak itt tudta meg, az övé már lejárt). Aztán kicsit eltévedtem, mert induláskor ugyan megnéztem a térképet, de úgy emlékeztem, a sétány Budapesthez közelebbi oldalánál van a cím, de kiderült, éppen fordítva. Aztán mire odaértem, útlezárással és rendőri felvezetéssel elkezdődött a felvonulás, aminek a végcélja a szentendrei Skanzen udvara volt. Ki se szálltam a kocsiból, utánuk eredtem, a konvojról sikerült pár képet csinálnom, majd a Skanzennél alaposabban is megnéztem a felhozatalt.
Sajnos Volgából csak egy 3102-es volt itt, pedig még délelőtt a múzeumnál egy M-21-gyel is találkoztam, de Moszkvicsból szerencsére jelentős felhozatal volt. Ezek kicsit bumfordi, a hírük alapján a Ladáknál kevésbé tartós és megbízható autók jobban mozgatják a fantáziámat, mint a Zsigák. Valamiért nagyon szeretem a korai, fecskefarkas 408-akat, de a 412 is csinos. És ezeknek az autóknak a formája az ujjbegyeimben van, őrült sokat játszottam anno ilyen kisautókkal. Voltak Volgáim, meg Ladám is, de az első egy Moszkvics volt.
Igényes kivitelű, szovjet modellek voltak, gyártották civil, taxi, rendőrautó és kombi kivitelben, de még zárt (de nem dobozos) furgonként is. Arról már nem is beszélve, hogy egy fiú gyereknek, aki a hetvenes-nyolcvanas években volt 3-7 éves, egyetlen igazi vágya volt: a pedálos Moszkvics. Talán ezeknek a régi élményeknek köszönhető a Moszkvics-érzékenységem.
Száznál is több jármű gyűlt össze erre a laza találkozóra, és nem csak szovjet járművek jöttek el, volt Dacia, Wartburg, Kispók is, aki meg motorokra gerjedt, az a szovjet Ural, Izs, Riga és Verhovina márkákon kívül MZ, Simson, és Pannonia szóló és oldalkocsis gépeken legeltethette a szemét.
Természetesen most is voltak, akik igyekeztek a járművükhöz öltözni, a volgások közt évek óta divat szovjet katonai egyenruhába bújni, de valakinek, a fene tudja honnan, igazi műszálas tréningnadrágot és hófehér tornacipőt is sikerült szereznie.
Ha már Szentendrén voltam, egyértelmű volt, hogy mindenképpen visszamegyek a sétányra, és megnézem magamnak a gyűjteményt. Amiről nem is mondanék sokat, mert tényleg látni, érezni kell a hatást, amit ez a magánszorgalomból, láthatóan irtózatos energiával és lelkesedéssel összerakott kollekció kivált.
Tematikusan berendezett szobák, egyikben kis Keravill és lemezbolt hangulat, egy játékszoba, majd a nappali, ahol az öreg Videoton tévé elmosódott katódsugárcsöves képernyőjén végtelenítve futnak a fekete-fehér reklámok, az asztalon és a polcokon gondosan összeválogatott használati tárgyak, újságok, könyvek. A konyhában természetesen régi bútorok, meg grillsütő és bevásárlószatyrok.
A pincében külön világ, itt a kerékpárok és segédmotoros kerékpárok, motorkerékpárok kaptak helyet, közvetlenül a korabeli autósboltok kínálatát megidéző pult mellett. Van itt negyven éves diagnosztikai műszertől kezdve régi műhelyfelszerelésig minden.
Én a nappaliba belépve éreztem, hogy elkezdek szalajtani, az ékszíj egy csattanással leugrik az agyamról, leoldanak a megszakítóim, és vészüzembe kapcsolok. Ahogy a nyitott ajtón szüremlett be az első igazán meleg áprilisi vasárnap délután fénye és hangjai, közben serceg a Videoton hangszóróból, hogy „Ide most bemegyek…bemegyek…”, teljesen kikészített. Legszívesebben feltéptem volna a tárlókat, hogy a gagyi trafikáru kisautókat a szőnyegen tologassam, mert pár pillanatra hatéves lettem.
Nálam a nappali működöt, valószínűleg mindenkinek más és más helyiségben és tárgynál fog előjönni valami hasonló érzés, de jönni fog, ebben senki ne kételkedjen. És ami a legszebb az egészben, hogy nem csak, hogy családi programnak tökéletes, de turista időtöltésnek is elsőrangú, mert a kiállítás tele van magyarázó szöveggel, méghozzá a magyar táblákon, papírokon kívül németül, angolul és oroszul írt ismertetőkből tudhatja meg mindenki, milyen volt az élet a hetvenes években, mi volt az a Merkur.
Az udvaron autók állnak a tetővel fedett állásokban, mindhez tartozik típusismertető, és a belsejükben vagy körülöttük további meglepetések várják, hogy felfedezzék a szemfülesek. Személyes kötödésem miatt a Daciát néztem meg jobban, abban épp egy vadonatúj autórádió várja az ülésre téve, hogy a gondos gazdája beszerelje.
Ha valakit tényleg érdekelnek a kiállított tárgyak és a mellettük olvasható részletes információk, akár egy fél napra bent ragadhat. Én most csak egy órát maradtam, mert ide még társasággal, családdal vissza fogok jönni, nekik is látniuk kell, és azt akartam, maradjon még felfedezni valóm.
