Az elmúlt szűk egy évben nem vittem túlzásba az E21-es BMW-mről szóló posztokat. Ennek persze meg is volt a maga oka: időm az mindig éppen annyi volt, hogy eldönthettem, írok egy rövid szösszenetet, vagy inkább megpróbálok valamire haladni az autóval. Közben a feneketlen szerkesztőségi levelezőlistát azért szpemmeltem az élet nagy kérdéseivel, és az internet legmélyebb bugyraiban portyáztam a legszükségesebb alkatrészek után. A tavasz beköszöntével azonban már az sem lehetett kifogás, hogy a műhelyben hideg és sötét van.
Tavaly, miután az átírás körüli kálvárián nagyjából túltettem magam, nekiláttunk a BMW lábra állításának. Ebben tulajdonképpen édesapámnak voltak - illetve vannak - a legnagyobb érdemei, aki szabadnapjain flexelt, kalapált, hegesztett, csiszolt - szinte kérni sem kellett. Én sajnos a saját elvárásaimhoz képest keveset tudtam hozzátenni. A legkritikusabb hibákat tehát már akkor sikerült kijavítani, került az autóra két új küszöb, javítottuk a taposókat, és megújult a teljes futómű és a fékrendszer is. Ősz végén aztán egy hatalmas ponyvával letakarva tért nyugovóra a kiscápa.
A tavaszi első indításnál aztán kellemes meglepetésként ért, hogy egyetlen pöccintésre indult, és gyönyörűen járt az egynyolcas négyhengeres. Némi meglepetést aztán a kaszni is tartogatott - igaz, ezt már inkább a kevésbé kellemes fajtából. Azt persze tudtuk, hogy az ajtók sarkai nincsenek jó állapotban, de a lámpákat kiszerelve szinte már hallani lehetett, ahogy a rozsda kíméletlen, sárga fogaival csámcsog a lemezeken. Persze nemcsak a lámpák körül találtunk rohadást. A tankajtónál is foltozni kellett, és a csomagtérajtó körüli vízelvezető sem volt már teljesen ép. Ehhez képest a motorház- és csomagtértetőn díszelgő rozsdapöttyök igazán nem voltak említésre méltók - igaz, itt meg a lakk hámlott tenyérnyi darabokban.
Ezek a karosszériamunkák elég aprólékosnak és időigényesnek bizonyultak. A lemezeket méretre vágni, formára hajlítani, a rosszat kivágni, a jót beilleszteni - mindezt úgy, hogy ne maradjon rozsda, mert az később is csak gondot okoz. Ráadásul olyan, nehezen hozzáférhető helyeken kell pepecselni, mint az üzemanyag-betöltő környéke. A lakatolás után az előkészítéssel is sikerült haladni, a fényező néhány hét múlva már fogadja is az autót.
Télen, amíg az érdemi munkák szüneteltek, fejben nagyjából összeraktam, mire lehet majd szükség az összerakáskor. A jobb első lámpapár egyike átlósan végig volt törve, a két hátsó burát pedig milliónyi hajszálvékony repedés díszítette. Ezek az alkatrészek még beszerezhetők az E21-hez, azonban első fényszóróból inkább az egylámpáshoz valókat hirdetnek. Alaposan kutakodva így is sikerült lecsapnom egy teljes garnitúrára, amelyeket végül két komplett hátsó lámpával és egyéb apróságokkal együtt sikerült jó áron megvenni egy nagyon korrekt BMW-stől. Került aztán egy pár hibátlan ködlámpa is - az enyém leszerelés közben, a kezemben porladt el. Bár ez a bevásárló lista végén szerepelt, de annyira szép volt, hogy nem hagyhattam ott.
Bár az összerakás még kicsit messzinek tűnik, már el is kezdtem gyűjteni az ihletet. Erre kiváló alkalmat szolgáltatott a Totalcar első Parkoló Parádéja (aminek azóta volt már folytatása is), valamint az április végi Oldtimer Premier. Hogy mire is csorgattam a nyálamat? Naná, hogy egy csodálatos szürke Alpina E21-re.
