Üres lenne a világ Alfa Romeók nélkül. Hát így történt.
Nagyjából ezekkel a mondatokkal zártam le a posztot, amelyben leírtam, hogyan lett nekem 156-os Alfám, az egyik legszebb kombi, amit az utóbbi évtizedekben az autóipar fel tudott köhögni magából.
Ez pedig az a poszt lesz, amelyben leírom, hogyan adtam el alig pár hónap és 2000 kilométernyi használat után.
Igen, eladtam és nem bánom. Nem bánom, mert 800 ezer forintért vitte el új gazdája egy sima utakkal teli, német jövő felé, és nem bánom azért sem, mert egyszerűen nem volt nekem való. Bármennyire is hittem azt egy hathengeres 166-os után, hogy az lesz. Legfőképpen három dolog okozta korai válásunkat. Hibátlan szépsége, az iránta érzett bizalom hiánya és a tény, hogy alig használtam. És ez a három dolog csodásan összefügg.
Beszoptam, naná, szerencsére nem úgy, mint Gaben, mert ezzel konkrétan nem b..tak át, az autó tényleg olyan volt és az volt, amit vettem. Egy szép, csodálatos tárgy. És akkor még nem gondoltam, hogy ez lesz a veszte is. Mert ha az embernek van egy szép tárgya, akkor azt szeretné, ha az mindig olyan maradna. Ez a baj. És valahol a történetben az teljesen mindegy, hogy egy utolsó patentig felújított veteránról, vagy éppen egy szép, új autóról van szó. Mert a szobor esztétikai értéke vitathatatlan, ellenben a használati értéke pocsék.
És ezen a ponton kiállok az öregautósok elé, akik ebben a pillanatban hördülnek fel egyként: ide lőjenek, aztán gondoljanak csak mélyen bele. Vajon egy hibátlan, patika autót, amit vagy megőriztek nekünk, netán csillió forintunk fekszik benne, na azt vajon tényleg olyan önfeledten, gondtalanul használjuk, ahogy szerettük volna? Úgy, ahogy elképzeltük? Háááát…. Kevés, nagyon kevés annyira gazdag (lélekben és/vagy bankszámlában) ember él ebben az országban, akik megengedhetik maguknak a nemféltést egy sokmilliós veterán vagy új autó kapcsán. És én bizony nem tartozom közéjük, nálam a szépség megöli az élvezetet. Még egy ilyen olcsó autónál is. És erre szerencsére barátaim, kollégáim is rájöttek.
Féltettem a kavicstól, a házunkban lakó, ökörhugyozás-szerűen parkoló néniktől, a halszálkában ráparkoló másik autóstól, a mindent megmaró madárszartól és a többi közlekedőtől, ugyanakkor menni és járni is kellett volna vele, mert az állás az autó legnagyobb ellensége. És mivel minden mindennel összefügg, ezért folyamatosan bennem volt egy olyan gyomorgörcs, amit csak egy elektronikával bőven megszórt olasz autót használó ért meg. Ha nem megy, az nem jó, ha viszont megy, akkor bármikor elromolhat valami, a pompás futóművet pedig szó szerint a fülünk hallatára veri szét a magyar úthálózat.
Úgyhogy kapcsolatunk hektikus volt. Ráadásul elkezdődött az új autós év, ilyenkor pedig jelentős a tesztautó-dömping, így a csodálatos Alfa leginkább állt a ház előtt, én pedig minden este megnéztem az ablakból, néhanapján elmentünk vele vidékre, családhoz, alkalomadtán behozott dolgozni. Mindeközben viszont olyan feszült viszony alakult ki közöttünk, mint a rossz szeretők között: ritkán találkoztunk és olyankor egyszerűen nem lehetett tudni, mi sül ki a dologból. Valami miatt volt egy olyan filmszerűen drámai hangulata együttlétünknek, ami miatt folyton két lehetőség lebegett lelki szemeim előtt minden indítózáskor. Hogy most vagy békességben lezavarunk egy menetet, vagy a ribanc vérben fagyva hagy ott, miközben letépett cerkámat a kezében magasra tartva, diadalittasan elszáguld a semmibe.
Aztán persze sosem ez történt. De a bizalmatlanságra adott okot. Először akkor, amikor a fékcsere alkalmával tüzetesen átnéztem a futóművet, a milliónyi szilentet, vékonyka kis stabpálcákat, az iszonyatosan igényes hátsó alu-segédváz alatt keresztülfutó borzalmasan igénytelen lemez lengőkarokat. A világ talán legjobb elsőkerekes-autó hátsó futóműve, remekül kigondolt dolog, gatya minőségben.
Szerencsére nem volt vele baj. De tudtam, hogy ha sokat járunk, előbb-utóbb a finom kis futóműből egy lógó-zörgő vacak lesz. Az eltelt hónapok alatt lényegében kétezer kilométert álltunk és a rabja lettem, amit gyűlölök. Mert én magát az autózást szeretem és az autó számomra csupán az eszköz, ami mindezt megadja, sosem szerettem volna ebbe a csapdába kerülni, nem éreztem magam jól. Ezért nem is voltam tagja soha, semmilyen márkaklubnak. Az elvakult típusimádat sosem szül békességet. Csak megfosztjuk magunkat a többi jótól.
Alig volt benne százezer kilométer, ezért csak és kizárólag a gyártó által előírt dolgokat kapta. Van egy ilyen fejlövésem, hogy ha lehet, akkor gyári alkatrésszel javítom az autóimat. Barátom lett a Selénia, a Tutela, a Paraflu és még a csodálatos Torjay Laci minden vajákolása is kevés volt ahhoz, hogy ne tartsam mérhetetlenül túlárazottnak ezeket a cuccokat. De nem panaszkodtam, ez ilyen, mást nem vagyok hajlandó beleönteni és kész.
Aztán kellett egy új termosztát. Majd álltában fosta el magát egy fitting a szervófolyadék hűtőspirálján, aztán beállt a hátsó ablaktörlő (típushiba az összes korabeli olasz autón), vettem egy egész új alsó motortér-burkolatot (köszi Laci!), lecseréltük a szervófolyadékot is, a Novoth-műhelyben pedig rendesen átvizsgáltak mindent, kaptam egy szervizkönyvet is, én pedig elképzeltem, ahogy mondjuk egy év múlva az alig mozgó Alfa futóművére ráköltöm egy használt CRX árát. Haragudtam magamra, amiért eljutottam odáig, hogy rettegésben tart a tárgy iránti féltés. Ennyit nem ér az egész, ez hülyeség, az autó van értem, nem én az autóért, helló!
Pláne úgy, hogy a km/forint aránya nem volt éppen daliás. Visszanézve rá kellett döbbennem, hogy sem a csaknem 300 ezret futott, öthengeres, turbómotoros Volvómra, sem a 340+ ezret futott A6-os Audimra nem költöttem el ennyit. És a horizonton felsejlő hatvanezer forintos lengőkarok nem ígértek semmi jót. Egyszerűen nem bírja úgy a mindennapokat, ahogy azt elvárnám. Még úgy sem, hogy alig járok vele.
Most jó az autó, most ér a 156-os valamit, most kell eladnom és kész. Csíkos papír, ceruza: használni nem merem, állnia nem jó, csodaszép, de a feleségem nem vezeti, mert rossz vele parkolni, menjen.
Jó állapotú autót vettem és olyat is adtam el. Az utolsó héten még aranyáron kihegesztettem és görgőztettem a szép TI-felnik egyikét, amellyel kátyút fogtam valahol Kazincbarcika mellett (mondjuk, a Borsodchem előtti, kamionok által pusztított úton nem nehéz), melléraktam az összes alkatrész-számlát és el is vitték.
A döntést megkönnyítette, hogy a feleségem megunta az autók közötti ugrándozást, és e célra félretett pénzéből vett magának egy 2005-ös Priust. Ember tervez, a nő pedig racionális, és ösztönből jól dönt. Ezzel a huszárvágással az autózás iránt felmerülő összes igényünkre a lehető legfrappánsabb választ adta, mert a Prius egyszerűen jó. Nem ellenkeztem, sőt, támogattam döntésében, autót is találtunk, frissen behozva, borzalmas képekkel hirdetve, de a valóságban jól felszerelve és hibamentesen.
A négyhengeres 156-os Alfa nem hiányzik. Mindig meg fogok nézni egy-egy szépet, ha látok az utcán, de örülök, hogy eladtam. Egy percig sem állítom, hogy nem jó autó, mert az. Amikor jó, akkor nagyon. És szép. És remek ülései vannak. Meg a kormánya, a motor hangja, ahogy mozdul, ahogy megcsillan rajta a napfény, ahogy befekszik a kanyarba…
Ettől függetlenül azonban megfogalmazódott bennem egy mondat, amivel nem kell egyetértenie és amit Stump Bandinak mondtam, amikor megkérdezte, hogy miért? Mert egy jól kitalált dolog, slendriánul megcsinálva.
Ehhez pedig nem vagyok elég gazdag, sem elég türelmes. Mert én autózni szeretek, használni és élvezni a dolgokat, para nélkül.
Így esett, hogy most van egy 24 éves, öregecske, kicsi, szürke, unalmas, négyajtós BMW-m, amire éppen a maradék pénzemet költöm.
De az egy már egy másik történet…
