2006. március 5-e, szakadó hóesés, végtelenbe nyúló tél, nyakig ülünk egy romos ház felújításában, Norbi három hónapja beteg, inog az Autó Magazinnál a szerkesztői állásom, csupa derű és vidámság az élet. Mit tesz ilyenkor az ember? Naná, autót vesz.
Persze azért ott volt a kés a torkunkon. Kati imádott égszínkék állólámpás Mercije fölött már a hárommal azelőtti tulaj is megkongatta a lélekharangot, tőle egy klubtársam vette meg, de ő is reménytelennek ítélte, viszont rendbe tett rajta egy csomó mindent. Őutána egy másik klubtársam kilakatolta, átmenetileg, majd a feleségem tőle vette meg. Nálunk akkor már négy éve szolgált, és csodával határos módon nem a karosszériája kezdte megadni magát (igazán), hanem a motorja. Ami, a típus ismeretében szinte hihetetlen.
A bugyikék állólámpát azon a télen egyszer a városban mentette vontatás útján egy barátom (én épp vidéken voltam), egyszer meg én húztam haza. A megbízhatatlan állólámpás nem létező fogalom mint tudjuk, de mivel a kifeszült vontatókötél megpillantásának tényét a régi jó magyar szokás szerinti kognitív disszonancia redukcióval (a fejünkben létező hiedelem és a tények súlyos ellentmondása esetén kizárólag az előbbi elfogadása) nem tudtuk semmissé tenni, ezért nem volt más megoldás: el kellett adnunk.
Kati rosszul volt mindentől, amit ajánlottam neki helyette, egy állólámpás után ugyanis minden más, modernebb autó hangulattalan, műanyag, gépszerűtlen tárgynak tűnik. Hurcoltam egyik típustól a másikig, de sajnos olyan nőnek kellett autót találnom, aki már az ismeretségünk előtti időkben is Fiat 500-ra, Bogárra, és – úgyse hiszik el – állólámpás Mercire vágyott, és aki első saját pénzen vett autójaként egy gömbölyű Trabira szavazott.
Végül óriási körök leírása után, a fent már említett szakadó hóesésben, ugyanazon a telepen, ahol később, egy 2011-es használtautó-tesztben a 154 ezret futott Audi A3-ban megtaláltuk az évekkel korábban már 205 ezres bejegyzést mutató szervizkönyvet – nos, ugyanazon a telepen, bár nem biztos, hogy ugyanabban a kereskedésben láttuk meg EFY-t.
„Nézd, Kati, éppen olyan krómozott tetőnyitó kallantyú van benne, mint az állólámpásban!” – mutattam neki, és ezzel az autó meg volt véve. Elég jó darab volt, aznap reggel esett be a kereskedésbe. Gyári fény, kicsit megnyomott orr, gusztusos belső, a szerető gondoskodás nyomai mindenütt, hiteles horpadások, nagyon is valósnak tűnő 432 ezer kilométer az órában – naja, még nem volt idő visszatekerni. Az ennél sokkal széttaposottabb autók ugyanis kivétel nélkül 300 ezer kilométert tudtak akkoriban, láttunk jó néhányat.
Megvettük 590-ért, ami akkor nem volt kevés egy 190-esért, bár már volt ilyen autó, amit 900 környékén mértek, a derékhad valahol 3-500 ezer között lehetett. Persze előjött hiba, nagyon apró, de rettenetesen bosszantó, ráadásul iszonyúan elbújt, de erről már írtam az okkult hibák sorozatban egy szösszenetet. Ennek a kiküszöbölésétől kezdve EFY-nek igazából sose volt többé egy rossz pillanata. Félévente valamiért mindig kért egy kis vizet (sose tudtunk rájönni, hol megy el), különben csak a szokásos izzócsere, gumikopás, fékbetét és néhány filléres, egyszerű javítás.
Mivel a műanyag ütközős és dísztárcsás modern autók idegenül hatnak a mi életünkben – az ilyenek mindig tesztautók, és a „nem vágyott” kategóriába esnek – kicsit irtóztunk tőle az elején, pláne, hogy EFY a korai időszakban párhuzamban élt nálunk a hasonlóan idegenkedve fogadott, hasonló állapotú, ám tényleg rettenetszar Hansszal, a 124-es kombival.
Igazából EFY-t azért szerettük meg, mert sokkal, sokkal jobbnak bizonyult, mint a nagy kombi, ég és föld volt a két autó. Azóta is meggyőződésem, hogy a 190-es (azaz a W201) jobb konstrukció, mint a nagyobb 124-es széria, ha másért nem, hát mert ugyanazok az alkatrészek (futómű, váltó, motor, diffi, kormánymű) a kisebb tömeg miatt sokkal kisebb terhelésnek vannak kitéve benne. Persze, a belső tere silányabb, szűk is, amúgy viszont igazán jól kitalált kis autó.
Csodásan rugózik, sokkal jobban, mint a mai kocsik többsége, mégse billeg, az úttartása pedig hibátlan, hiszen ebbe a modellbe találta ki a Mercedes azt az oldalanként ötlengőkaros futóművet, amit azóta a Porsche, a BMW, de a Mercedes is használ. Isteni a zajcsillapítása, alig fogyaszt, a motorja, ha rendesen cserélik benne az olajat és nem járnak pancsolt gázolajjal, egymilliót bír az alusil bevonatos hengerek miatt. Viszonylag nagy a csomagtartója, jól fűt, jól párátlanít, olcsó hozzá az alkatrész is. Ha sokáig együtt kell élni egy kocsival, az sose legyen rosszabb ennél.
Úgy gondoltuk akkor, négy-öt év, aztán nyilván tovább kell lépni róla, mert a korrózió már itt-ott felütötte rajta a fejét, a sok kilométer sem ígért sok jót. De aztán elérte a 450 ezret, majd lassacskán az öt évet is, és még mindig jól szuperált. Igazából akkortájt kezdtük a szívünkbe zárni, a kis 190-es ugyanis félelmetes közönnyel viselte a pusztító budapesti használatot, a kint állást, a napi háromszori hidegindítást, olykor meg a nyúzást autópályán – és mi sose mentünk vele lassan. Elvitt bennünket Olaszországba az összes csomagunkkal, és egyáltalán nem volt szenvedés az út, sőt. Amikor azon a tripen nagyon elcsúsztunk Firenzéből hazaindulvást a Rimini melletti szállásra, és gyorsan haza kellett érnünk, hogy csak két órát csússzunk a gyerekek fektetésével, ezért bizony 160-at toltam neki a pályán, amit pontosan olyan vidáman vitt, mintha a 130-at.
Közben lett hosszú távú fogyasztási adatunk is, mert minden fillérnyi kiadást vezettünk, ahogy az összes autónknál szoktuk: 6,0-6,9-et kajált, nagyrészt városi, rövid használatban. Akinek ez sok, az tényleg vegyen villanyautót, mellé meg lopott ipari áramot. Három évvel ezelőtt Horvátországba cuccolta a családot, mert a 123-as kombi fogyasztása jobban fájt volna: akkor is hibátlan volt a pörformansza.
Aztán 2013 elején eljött az 500 ezer, majd az év végén a hét év. És a hét esztendő alatt:
– egy kormányművet kellett cserélni, mert szivárgott az olaj,
- egy garnitúra hidrotőke belement a motorba,
- kicseréltem az indítómotort, aztán egy évre rá megint, mert a magyar, fémfogaskerekes utángyártott bolygómű kerek egy évig bírta, most egy bontott, régi, eredeti van benne és kiváló,
- a hűtő szivárgott, ezért amikor felbukkant Torjay Lacinál egy beragadt példány a shopban, olcsón átvettem
- a hátsó tárcsákat és betéteket is lecseréltük,
- kapott egy új kardánközép-csapágyat,
- lett az adagolóra új, vákuumos leállítópatron,
- pótolni kellett a kézifék elrepült gombját,
- a bal ablakemelő szerkezet szétlazult, tettem bele bontottat Czimbuláék ürömi bontójából.
El se hiszem, de a motorhoz, váltóhoz, diffihez nem nyúltunk, a futóműhöz sem, bár az első keresztstabi szilentjei mára eléggé kiszopósodtak. A kipufogó is maradt, miként elektromosan se produkált problémát az autó, a legnagyobb kezelőszervi baja az lett, hogy a jobb oldali fűtéscsap egyszer csak nyitva maradt. Ha jól emlékszem, 20 euróért vettem másikat, igaz, azt már sose szereltem be.
Sajnos külsőleg egyre lelakottabb lett szegény. 2012 májusában két részeg fiatal úgy döntött, hogy éjjel végigrugdalja az összes autót a Czobor utca hosszában, fűszerezve mindezt egy kis sörösüveg-csapkodással. A hátsó ajtó EFY-n és a kint álló Foltos nevű zöld állólámpáson is behorpadt akkor. A csávók olyan részegek voltak, hogy azonnal (még az utca végén) elkapta őket a yard – addigra valami negyven autót rongáltak meg.
Aztán az egyik eltűnt, a másikra ráverték a dolgot, az is gyorsan meglépett külföldre. Jelenleg ott tart az ügy, hogy a csávó ugyan hazajött, de pár autótulajdonos nem vállalja a tanúskodást a saját autója kárát illetően, addig pedig pihentetik az aktákat. Remélem rövidesen elévül az egész, ez még jobban aláhúzná a véleményemet, hogy a magyar rendőrség igazából csak arra jó, hogy törvénytisztelő, ám néha kisebb szabályokat megszegő állampolgárokat fejőstehénnek használjon, míg az igazán káros elemeket futni hagyja.
Aztán Kati még az év decemberének elején megtalált egy Almerát hátulról a Merci orrával, amikor épp rohant munkába. Ja és persze, addigra a bal első ajtón is lett egy horpadás valamelyik reggelre. Én magam nagyon ritkán vezettem EFY-t, de amikor egyszer kölcsönkértem, és találtam egy méretes gumituskót a jobb egy lábterében, amiről Kati azt állította, egy hete találta az autó alatt, nos, akkor kicsit alaposabban megnéztem. És nagyon elszomorodtam.
A tuskó a jobb hátsó emelőbak maradványa volt, ami egyszerűen kiesett a karosszériából, mert már nemigen vette körül lemez. A hátsó sárvédőívek is már vagy három éve kiabáltak a cseréért, 2013-ra a szélük kézzel morzsolhatóvá vált.
De a jobb első végén is megindult a küszöb, s ugyanezen az oldalon az első ajtó éle is szépen virágzani kezdett, pedig messze volt még a tavasz. Az a rozsdafolt pedig, amit a bal első doblemezen találtam egy-két évvel korábban a motortérben, már rendes, ujjal turkálható porladvánnyá vált, s jobb doblemez széle is csipállani kezdett az ablakmosó-tartály alatt. Vandálok letörték a hátsó csillagot, a vákuumszivattyú membránja alól is dőlni kezdett az olaj, és ahogy várható volt, ezzel párhuzamban a fékhatás is halványodni kezdett.
Nagyjából ebben a standban (dunaszerdahelyi barátomtól tanultam) csinálta végig EFY az elmúlt évet, igazából alig romlott valamit, talán mert kevés volt a csapadék. Oké, a tartóelemek nem rohadnak, a padló hibátlan (legalábbis emelőn nézegetve), a filléres vákuumszivattyú-membránt és a már beszerzett, de be nem szerelt fűtéscsapot leszámítva a kocsi műszakilag még mindig igen jó. Keveset eszik, négy hengerrel, azonnal indul a motorja a legnagyobb hidegben is, csendben utazik, szépen fogja az utat, fűt, világít, nem füstöl, nem kér olajat. Hálás kis kocsi, 84 ezret mentünk vele nyolc év alatt (nálunk ugye, van másik autó is, nem egy, plusz sokat motorozunk, Kati is), de ez a szint már aggasztó.
Az anyagiak mindig segítenek a döntéshozatalban. Bérlakatossal, bérfényezővel legalább fél misi lett volna rendbe tenni a kasznit (ha nem a kétszerese), és ilyenkor mindig előjönnek egyéb bajok. És ha a korróziót megfogjuk, akkor is van egy tűrhetően rozsdamentes, ám félmilliót futott autónk.
Decemberben, amikor Kareszéknél elő-karácsonyoztunk, de a vacsorához aperitifként azért még lenyomtunk egy olajcserét, odahívtam a Katit az emelő alá. Megmutogattam neki, mi az a sok rozsda, ami miatt EFY előbb-utóbb sokba fog kerülni. Elszörnyedt. De mivel kapott egy kis év végi prémiumot, nálam is beesett némi pénz ugyanakkor, mindez új megvilágításba helyezte a dolgokat.
Óvatosan - csak ahogy szoktam... - elkezdtem megint autókat nézni a neten. Csak 190-eseket, csak dízeleket, kizárólag tolótetővel, mert ez az alapkövetelmény-hármas. Felbukkant egy csodásnak látszó, piros ufó 550 ezerért. Bácsié, sokat járt vele Lengyelországba, állította a kereskedő, az autó egyébként rozsdamentes, hibátlan, gyönyörű az utastere, látni kell. 20-án szombaton, épp egy fél órával lecsúsztam a megnézésről, sebaj, hétfőn, karácsony előtt egy nappal visszamentünk, már családostól.
Képzelhetik, mekkorát nézett a kissé félretaposott, ám szépre glancolt autókat árusító kereskedő, amikor megjelent a Csikós család egy 2014-es modellévi, full bőrös, full üvegtetős, full alufelnis, francia rendszámos 308-as Peugeot-val (COTY tesztautó...), amilyet még az utcán nem látni. Kikászálódtak, odamentek a már a kereskedő által is a törmelék kategóriába sorolt, negyedszázados Mercihez, majd némi hümmögés után továbbálltak. Mit akartak ezek?! - gondolhatta szegény.
Hát, az autó nem volt jó. Frissen rálocsolt piros, a csomagtartó fedelén brutálisan megfolyva, hullámosan aládolgozva, de itt-ott valóban szép volt a lemez és fényes. Kicsit az orrára bukva állt, alul pedig mindenéből dőlt az olaj. A diffit könnyű volt beazonosítani, az olyan volt, mint a Niagara, csak olajból. De a motorból is dőlt valami a lé, végigfolyt a kocsi alján, persze az alsó burkolat is hiányzott az olajteknő alól. A belső tér pedig, olyan hogyismondjam állapotú volt. A fekete ülések szépek, de például a B oszlop burkolatán végig szakadt volt a burkolat, a műszerfalon sem állt minden fickósan, és ami a legnagyobb baj: büdös volt benne, mint egy téli farkasveremben.
A motortér meg... A Katiéban még a vákuumszivattyú szivárgása ellenére is egészen tiszta a környezet, azonban a piros színt ennél az autónál fekete réteg borította, akár moha az erdei kövek északi oldalát. Mintha valami felrobbant volna itt, úgy nézett ki, látszott, hogy amit a Brigéciol+Kärcher levitt, azt lemosták, de a rittyó sokkal szívósabbnak bizonyult a vártnál.
Sehogyan nem akart összeállni a kocsi a fejemben, ráadásul az ajtózár kulcsának elfordításával nem jött fel a többi gomb, pedig a 190-esben külön, elektromos vákuumszivattyú van a hátsó ülés alatt, ami akkor is utántermel, ha a központi rendszerből elillan a szívás. Ergo: amíg van kakaó az akksiban, addig mindig nyílik minden központilag – persze, csak ha jó a rendszer.
Nem állt össze ez a kocsi. Itt-ott egészen jó volt, másutt rémesen gyanús, mintha nem egy járműből lett volna mindene, valami nem túl régen megesett, súlyos gépészeti hibát, nagy törést is éreztem a háttérben. Akárhogyan is, de biztosan nem tudott 550-et, még talán a kétharmadát sem. Elhúztunk, be se indítottuk, hiszen szirének dúdolhatták volna a géptető alól az „Első villamost”, akkor se vettük volna meg.
De már bennem volt a vadászláz. Közel egy hónapja figyeltem a 190-eseket a neten, nagyjából képben voltam, mit érnek, mik a jó fogások, az autóvadászt is beállítottam megint, pedig egy ideje leszoktam róla. Lett ugyan egy baráti körben felbukkanó W124-es, háromliteres, hathengeres motorral, kerek félmillióért, de a Kati rám nézett, amikor a valóban szép autó képeit megmutattam neki, és megkérdezte - „tényleg úgy gondolod, hogy a Hans után én még vágyom egy hathengeres Mercire? Ráadásul ennek még tolóteteje sincs...” Oké, értem én...
Észrevettem, hogy van két szépnek látszó, tolótetős 190 D Székesfehérváron, és a mérhetetlenül gyanús, piros autó után nem volt nehéz meggyőznöm a családomat, hogy nekünk december 27-én okvetlenül a régi fővárosba kell kirándulnunk.
Különösen az első fogott meg: 1989-es kocsi, már Sacco-deszkás (telioldalas), kékesszürke, kék belsővel, szép vonalakkal, magasan, eredeti kerekeken és dísztárcsákkal, hiteles belső térrel, a hirdetésbe beleírt 360 ezres futással 490-ért. Ausztriába költözik a család egy jobb élet reményében, január 6-ára ott van náluk a költöztető cég, a kocsinak addigra el kell mennie, így is találták ki az árát.
A Merci 11 éve náluk, régen még családi házuk volt, garázsuk, ők vették a német bácsitól, odakint, nem holmi nepperholmi ez. Mindig, minden karban volt rajta tartva, nem spórolták el tőle a falatot. Most egy ideje már a panel a realitás és három hónapja a csillaggarázs, Ausztriában viszont nagyon drága az adója, nem vihetik ki, fáj a szívük, de el kell adniuk. Igen, jön még néhány vevő is rövidesen, délutánra ígérték magukat, itthon vannak egész nap. Hát mentünk.
Már amikor a parkolóban közelítettünk az autó felé, éreztem, hogy tényleg szeretett darabbal van dolgunk. Félmillió forintos ár alatt persze nem szabad makulátlan, dízel 190-esre számítani, de IIH nagyjából ugyanolyan volt, mint EFY, amikor megvettük: hiteles, kendőzetlen, apró hibák, a kocsi kilométer-mennyiségével összhangban levő utastér, kormány és műszaki állapot.
Feltárult az ajtó, orrunk oly mohón szívta a hamisítatlan Mercedes-kárpit szagát, mintha csak levendulabokrot szaglásznánk a napsütötte tavaszi réten. Isteni, egy 190-esnek ilyen aromájúnak kell lennie, a miénkben is megvan még ez az illat, csak már sokkal gyengébben. Kati beült, elcsodálkozott rajta, milyen magas és ruganyos a vezetőülés, felnézett a tetőre, regisztrálta az állólámpás-féle, krómozott nyitókallantyú meglétét, sóhajtott. Láttam rajta, hogy máris otthon van. Odaintett engem, a fülemhez hajolt, és belesúgta - „csak egy százasnyi foglalót hoztam, szerinted ki tudjuk venni a maradék pénzt, most, péntek délután, Székesfehérváron, ünnepi időszakban?”
Tehát ezt megvettük, konstatáltam, a feleség eldöntötte. Kicsit azért körbejártam az autót, mielőtt az örömhírt az egyébként rendkívül szimpatikus, és a kocsit szemmel láthatóan rajongásig szerető és ismerő tanárnővel közöltem volna, aki egyébként a tulajdonos is volt egyben. A jobb hátsó sárvédőíven korrózió, a bal első ajtó Sacco-deszka fölötti csücskén ecsettel kijavított kis rozsdanyom, a bal hátsó ajtón valószínűleg a sószóró autó megdobálta törmelékkel, mert három helyen lepattant a festék – ezeket nyáron SOS javítani kell, nehogy nagyobb baj legyen belőlük később.
A jobb első ajtó fölött, a tető szélén két kicsi nyomás – talán tetőcsomagtartó, odacsukott valami egyéb (a rosszmájú kollégák szerint taxijelző)? –, az ülések itt-ott zsírosak, de csak a vezetőén látható kopás az ülőlapon. Hiányzik a vezető napellenzőjének a beakasztója, a belső tükör valami érthetetlen oknál fogva szétesett, a középső szellőzőrostély mellett a panel repedt. Ez minden második szériás 190-esen eltörik, amint Sághi Iván barátomtól megtudtam. 1988-tól valami önlebomlós anyagból készítették ezt az elemet, sajnos 17 ezer forint az új, ami elég fájó, nem tudom, még, hogy kicseréljük-e. Egy kis nyomás is akadt a motorházfedélen, egész halványan valami nyomások a bal hátsó ajtón is látszottak pár helyen – isteni, pont ez kell napi használatra, az ilyet már nem sajnálnánk annyira.
Mert az autó egészen döbbenetesen jó, olyan jó, amilyen, akinek nem volt igazán minőségi kocsija, el se hiszi talán, hogy 360 ezer kilométerrel lehet egy autó. Feszes, zörejmentes, pontos a kormánya, pontos a váltója, finoman kattan benne minden, a motor szinte csak sóhajt az elejében – bár az egyik hidrotőke kicsit sokáig ketyegett beindítás után, erről azért egy kis emlékeztetőt készítettem fejben.
És a próbaúton kiderült, hogy hiányzik belőle az a morgás, ami az EFY-vel való, csodás nyolc évünket kissé beárnyékolta – bár a váltót, diffit ellenőriztük, a kardánközép-csapágyat kicseréltük, minden bak jó volt, mégis ott volt negyedikben a moraj, ami a gázadás erősségétől függően az „alig hallható” és a „kifejezetten kellemetlen” mezsgyéjén táncolt 65-80-ig. Ennél – semmi. Szinte fürödtem az autó csodálatosságában – egy 190-es, ha jó, valami egészen selymesen, minőségien kellemes jármű, még ha alapmodell is.
Két bank ATM-jeiből külön-külön vadásztuk össze az pénzt, mert a kártyalimitünk csak így engedte, s végül 470-ért hoztuk el IIH-t. Ezt az összeget az eladó magától mondta, nem volt pofám többet alkudni, épp elég szorult helyzetben voltak ők ezzel a külföldre menéssel, láttam.
A múlt hétvégén az így eladósorba került EFY-ről lehántottuk a huzatokat, amik mindig is rajta voltak (komoly szerelés volt leszedni mindent), kiporszívóztuk a belsejét, feltettem végre a csillagot hátra, amit három éve vettem, amikor lefeszegették. Visszacsavaroztam a jobb hátsó kapaszkodót, kipucoltuk az első ajtókárpitokat és a küszöbvédő műanyagokat. Kati még lemosatta az Imónál, letakarította az ablakokat is.
Szegényen a korrózió és a törések csak még láthatóbbá váltak a nagy pucolástól, viszont a belseje olyan gyönyörű lett, hogy elakadt a szavunk – sose hittük volna, hogy ilyen csinos a kárpit a sok réteg alatt. Feladtam a hirdetést szombat este. Törött, rozsdás, karban tartott, műszakilag jó 190 D eladó, valódi 516 000 km, a belseje nagyon szép, 275 ezer HUF.
Amit nem tettem bele a hirdetésbe: a nálunk megélt nyolc éve alatt a baba Norbiból második osztályos kiscsávó lett, a három éves Bálintból komoly, ötödikes felsős, nekem elfogyott ez idő alatt négy zsebkompakt digigépem, egy tükörreflexes Canonom és két telefonom. Ami a legérdekesebb, EFY a következő autókat látta jönni-menni maga mellett: Hans, a Mazda 626, az Alfa 75, a Fiat Panda, ERA, Bazeg - valamint látta elkészülni a Bianchit, a Szent Zöld Ereklyét és a Pontont, Bende Tibby ez alatt a nyolcadik autóban ül (mondjuk, hét és feledikben), Pista az ötödikben, Sipos úr pedig egy akkora autóparkot épített fel közben, ami az űrből, szabad szemmel is simán látható. Rólam ne is beszéljünk... Egy korszakot élt végig, jó volt, érdekes volt, szükség volt rá, nagyon.
Vasárnap már jött is négy telefon. Egy mentőssel sokat beszélgettem, mondta, alig van pénze, de hozza a kétszázat, viszi az autót. Ezen a héten 250 alá nem megyek, ne haragudjon, majd jövő héten jöhetnek a 240-es ajánlatok, ha addig el nem megy, így öt hét múlva sorra kerülhet - válaszoltam, mert utálom, ha valaki a telefonban alkudozik. Egy másik illető este tudott volna csak eljönni érte, mert dolgozott éppen, a harmadik csak érdeklődött, piacot mért fel. A negyedik viszont, Nagy Laci, azonnal öreg Asconájába vágta a családot, és Abonyból elautózott hozzánk.
Aláfeküdt, meghallgatta, megmutattam neki, hogy a szíjfeszítő görgő rezgéscsillapító teleszkópja zörög csupán a motoron, különben semmi hang, semmi füst, hibátlanul indul. Apropó, tudja valaki, hol lehet olyan feszítőteleszkópot kapni, ami fél éven belül nem kezdi el ezt a szörnyű zörgést? Az új autón és a Háda Szabi barátom csodás, 120 ezret futott 190-esén is zörög, egyelőre nem tudunk rá megoldást, mindenesetre az utángyártott szar, és ez tény.
Elmentünk egy barátságos tesztkörre, az egész családnak tetszett, de ők 240-re gondoltak. Ezt már a feleségemmel kell lemeccselniük, mondtam, és tudtam, hogy esélyük nem lesz. Kati lézerprecízen kezeli az anyagiakat, az autó az övé, én csak értékesítési segédmunkás vagyok ebben a szalonban...
Végül nagy szkandercsatában kitűnő kompromisszum született: a családom imádja a jó mézet, amiből egyre nehezebb igazán finomat venni, Laci viszont. mint megtudtam, elkezdett komolyan méhészkedni, mert a tavalyi rezsicsökkentés miatt mindenkit kitettek a gázszolgáltatótól, ahol dolgozott addig, ez a mézes dolog pedig egész jól beválik, hiszen a családban régóta művelik. Az autó ára tehát 240 ezer plusz hat kiló minőségi méz lett – ezzel kis híján sikerült betömni azt a 320 ezres mínuszt, amivel az évet kezdtük az IIH megérkezése miatt. De innen februárra már egyenesben leszünk, s közben sikerült upgrade-elni is, ami szuper.
Két boldog családot látunk a sztori végén: Laci felesége mostantól a takarékos és megbízható EFY-vel jár (a korrózióval majd lassanként elbánunk, mondta a férj), az én Katim szemhéja pedig nem kezd idült rángatózásba minden alkalommal, amikor felhozom a postát és kiterítem elé az újabb csekkeket.
Siratjuk kicsit az öreglányt, mert jó és hűséges autó volt, de úgy tűnik, szerető gazdákhoz megy - remélem, még sokáig élvezi az életet náluk. Nekünk meg itt lesz IIH, aki kevesebb kilométerrel, jobb állapotban kezdi pályafutását, mint EFY tette nyolc évvel ezelőtt. Remélem, így egy újabb nyolcasra jó lesz ő is.
